KLÍMAVÁLTOZÁS, ELŐVÁLASZTÁS, DÍJAK ÉS DÍJAZOTTAK ÉS A NAGY VISSZATÉRÉS
(109. poszt – 2021.10.28.)
(Ez itt egy korábbi Egyvilág üzenet. Nézd meg a legfrissebbet is, a címlapon.)
[ Frissítve 2021.11.11-én. A fontosabb változások szögletes zárójelben. ]
Nem tűntem el, csak elég hosszú volt az a rész, amit írtam, azon kívül pedig másfél év után most települtem vissza Pestre, és eléggé fölszaporodtak itt a tennivalók.
Fontos hír, hogy hamarosan indul az „Egyvideó”, az Egyvilág beszélgetős videó melléklete. Alapvetően kétféle beszélgetés lesz: az egyikben 3-4 emberrel a könyv egyes témái mentén, azok kapcsán beszélgetünk. Ezek fel lesznek véve, majd kirakva a Youtube-ra, ahol nézhető, kommentelhető lesz bárki számára. A másik fajta spontán beszélgetés lesz bárkivel, aki jön, a létszám sincs maximálva, hozhattok témákat, melyeket szeretnétek megvitatni, kérdéseket, melyekre szeretnétek választ kapni. Utóbbi felvéve sem lesz. Mindkettő otthonról, Skype-on keresztül zajlik majd.
Lehet jönni mindkettőre. A felvételes, témák mentén zajló beszélgetésekhez ezen a linken megtekinthetitek a jelenleg ajánlott témákat. Az egyes beszélgetésekre jelentkezni is az utóbbi táblázat segítségével lehet majd. (Akinek volna kedve hozzá, az előbb jelezze nekem emailben.) A spontán beszélgetésekre viszont nem kell előzetesen jelentkezni, szabadon be lehet esni rájuk. Az időpontokról, témákról, az új youtube-os videókról, stb… egy külön hírlevélből értesülhettek majd. Fontos, hogy ez nem a rendes EV hírlevél, szóval, aki szeretne feliratkozni erre a beszélgetős hírlevélre is, az írjon nekem: egyvilag@gmail.com
Ennyit tehát a beszélgetésekről. Nézzük a könyvet és az aktualitásokat. A mostani téma címe: ‘Elvek, szabályok, normák’ – de erről majd a levél végén. Előbb:
Gazdaságpolitika (Ami itthon megy most az inflációval, a kamatokkal és a választással.)
Egyebek:
Díjak és díjazottak (Az MTA elnökök, Galla és Karikó esete)
Az emberek leszokása a munkáról (Most a járvány alatt, de már korábban is)
A nagy visszatérés (Első benyomásaim, most, hogy visszajöttem Pestre.)
Egyvilág (Elvek, szabályok, normák – és hogy most jubilálunk.)
Na, hadd szóljon:
Vége van a nyárnak, és ahogy lassan 40 foknál hűvösebb szelek járnak, a klímakatasztrófa képe is hátrébb lép kettőt az emberek agyában – egészen jövő nyárig, amikor majd hármat előre. Ez ügyben ugyanúgy megfigyelhető, hogy mennyit számít a pillanatnyi közérzet, hogy mit érzünk közvetlenül a bőrünkön, mint a politikában. (Lásd majd alább a választási osztogatást.) Valójában azonban semmi nem lett jobb, nem lettek kevésbé aktuálisak a gondolatok sem, melyek időközben merültek fel bennem.
Mi itt a déli végeken egy meglehetősen forgalmas légi útvonal alatt lakunk, a járvány előtt könnyen meg lehetett számolni 10-20 repülőt is egyszerre a levegőben. Aztán, ahogy beütöttek a lezárások, hirtelen gyakorlatilag az összes lekopott az égről – és meg kell, hogy mondjam, én speciel fellélegeztem ettől. (Persze én könnyen lélegzek, hisz egyébként sem ülök rajtuk – na meg persze szegény turizmus, és mindenki, aki abból él.) Mostanra viszont, ha nem is teljesen, de olyan 70%-ban visszaállt a forgalom. És ez baj, nem a rajta ülőknek, hanem a világnak, jól tükrözi, ahogy elherdáltunk egy újabb lehetőséget, hogy továbbra sem számít semmi, csak az itt és a most.
Mert hogy áll hozzá majdhogynem mindenki, de főleg az üzleti réteg? Úgy, hogy utánam az özönvíz. Hogy az én életemben még majdcsak kitart valamennyire, csak az én kicsi karrieremet még végig tudjam tolni valahogy, és hogy addig is ki tudjam sajtolni a világból magamnak, amit még lehet. Ami a saját, egyéni szempontjukból teljesen racionális is egyébként – közösségi szinten viszont kollektív öngyilkosság, nem más, mint a valóságba átültetett és globálissá nagyított híres fogolydilemma, melyről régóta világosan tudni, hogyan taszít mindenkit romlásba. Mert valóban, mit is tehet bárki egymaga? Mert ha mindenki habzsol, majd hülye leszek én kimaradni az utolsó vacsorából. És ezt nevezik egyesek értelmes fajnak.
[ Sok, a környezetvédelem iránt egyébként elkötelezett ember is utazik, ül fel a repülőre, azzal a jogos kifogással, hogy ha ő egyedül maradna a fenekén, attól semmi nem változna. Ez igaz is, mindenkinek ott kellene maradnia. Így viszont, hogy senki sincs, aki egy ilyen váltást koordináljon, azok is maradnak a régiben, akik hajlandóak lennének változtatni – ha látnák, hogy más is megteszi. És akkor még nem beszéltünk annak a még több embernek a megneveléséről, akik kevésbé belátóak. ]
Nyilván, akik a megélhetésért küzdenek, azok kevésbé érdemlik meg a kárhoztatást, bár jellemzően ők is sok mindent megvesznek, amire valójában nincs szükségük. (Illetve megvetetik velük a csábító reklámokkal, hogy költsd is el, amit megkerestél – sőt költsd el azt is, amit majd csak ezután fogsz megkeresni, tessék, itt egy jó kis fogyasztói hitel, jó olcsón, mert attól pörög a gazdaság, és gazdagszik tovább a gazdag.)
Illetve, amit sokan észre sem vesznek, hogy fordítva ülnek a lovon. Mit jelent ez? Azt, hogy alapvetően nem azért dolgoznak sokat, mert szükségük van valamire, és ahhoz meg akarják szerezni a pénzt. Hanem azért, mert „ez az élet rendje”, egyfelől a köztudatban az van, hogy az a normális, ha valaki reggeltől estig dolgozik és pénzt keres, az a menő, ha valaki karriert csinál – akkor is, ha emiatt semmi másra nem marad ideje, mindenhova rohannia kell, mindent úgy kell bepréselnie a szabad perceibe, folyamatosan fáradt és leterhelt. Másfelől a rendszer is erre van beállítva, részint ahogy elköltteti a pénzt az emberekkel, részint, hogy a legtöbb állás teljes munkaidős, választása sem igazán van annak, aki lassítani szeretne, tömegesen legalábbis ezt most nem tehetnék meg.
És akkor jön, hogy ha már így megszenvedtem, akkor lássuk, mire verjem el, veszek egy új telót (pedig a tavalyit sem használom ki), ruhát, cipőt, (amikkel egyébként is tele a szekrény), mindenféle csecsebecsét (amiket úgysem lesz időm kiélvezni), na meg lesz tíz napom a nyáron, amikor felülök a repülőre, és eldorbézolok mindent, amire egész évben nem volt lehetőségem. (Továbbá egyéb fájdalmaimat is, ha meg nem is gyógyítja, de hátha egy időre kicsit feledteti majd pár új cucc.) Ezzel pedig tovább erősítem a rendszert, mert azért kell majd sok embernek sokat dolgoznia, hogy megtermeljék, amit megveszek. Egy ördögi kör ez, ami azzal együtt még működhetne, hogy az embereket felőrli – most azonban már a világot túrja szét. Ennek ellenére alig várták a pénzügyminiszterek, a politikusok, meg ezzel a beállítottsággal majdnem mindenki, hogy a repülők újra összefirkálhassák az eget a fejem felett.
A lelke mélyén tudja is ezt mindenki, aki egy kicsit is értelmes, egy részüknek azonban utána az özönvíz, másoknál a mindennapi leterheltség jótékonyan leárnyékolja az efféle aggodalmakat is, megint mások meg képesek elrakni a fülük mögé a kispolcra, ügyesen gyakorolva az egyébként nem haszontalan „duplagondolt” (double think). (Utóbbihoz egyébként nem is kell világkatasztrófa, elég megenni egy szelet húst, és nem gondolni rá, hogy egy érző lényt trancsíroztak fel érte.)
Reménytelen is, nem igaz? Akkor inkább tényleg szipkázzuk ki a világból, amit még lehet, oszt csókólom? Mit lehetne tenni?
Nos, először is, azt hiába várjuk, hogy felülről érkezzen a megoldás. Miért? Azért, mert a felül lévők a jelenlegi rendszer haszonélvezői, és ezért nem nagyon akarnak változtatni rajta. Figyeljük meg, hogy lényegi lassítást és a rendszer szükséges gyökeres átalakítását komoly helyen még csak tervezni sem tervez senki. Vannak ezek a légvárak a 1,5 fokkal, meg a CO2 kibocsátás csökkenésével, de ezeket egyfelől (Gambián kívül) senki nem veszi komolyan, másfelől meg szerintem tudják is, csak nem akarják tudni, hogy alapvető változtatások nélkül ez így eleve reménytelen. (Miközben a csapból is a szokásos mekkorát nőtt a GDP folyik – illetve mellette csörgedezik még egy kicsi abból is, hogy majd hogyan próbálunk alkalmazkodni a felperzselt Földhöz.) Legfőbb ideje volna legalább a terveket kidolgozni arra nézve, hogy hogyan kellene átszervezni a gazdaságot úgy, hogy kevesebbet termeljünk, dolgozzunk és fogyasszunk – de azért mindenkinek meglegyen, ami szükséges.
Hát akkor? Alulról. Amit mondani szoktam: az emberek fejében kellene elkezdeni alapozni, de sürgősen, megmutatni nekik, hogy másképp is lehet, másmilyen is lehetne úgy a rendszer, mint az életük, hogy a kevesebb fogyasztás nem jelent szükségszerűen kevesebb boldogságot, és hogy mi minden másban is örömöt lehet lelni, mint a vásárlásban. (Művelődés, társasági élet, művészkedés és kertészkedés, túrázás és biciklizés, az otthonunk és az utca rendbe rakása, hogy csak egy párat említsek.) És minderre volna végre idő is, azért, mert egyúttal dolgozni is kevesebbet kellene, kipihentebbek és nyugodtabbak lehetnétek. (Nem árt hozzátenni, hogy elsősorban nem azoknak kellene szerényebbre venni a fogyasztást, akiknek most is kevés jut.)
Mennyivel kellene kevesebbet dolgozni? Nos, én, a kétségkívül szigorú saccometriai módszereimmel úgy becsülöm, hogy egy tökéletes világban elég volna heti két nap (formális) munka. A tökéletes világot úgy értem, hogy mindenki csak annyit fogyasztana, amennyire szüksége van, azon kívül pedig hirtelen mindenki megjavulna, és nem volna rengeteg erőforrás elpazarolva az emberi tökéletlenség miatt: nem kellenének többé hadseregek, kémek és kémelhárítók, rendőrség, zárak és börtönök, és így tovább. Igen, jól mondjátok, ilyen nincs, az emberek gyarlók és sosem lesznek tökéletesek. Nos, ez igaz, legyen akkor három és fél nap, úgy, hogy tökéletlenek vagyunk, de maihoz képest azért valamivel jobbak, (mert ma is vannak élhetőbb társadalmak), és legyen, a feltétlen szükségesnél is lehet többet fogyasztani valamivel. Mert velem lehet tárgyalni.
[ Tegyük hozzá, azért a szabadidejében is tehetne hasznos dolgokat az ember, rendbe tehetné az udvart, az utcát, tanítgathatná a gyerekét, vezethetne szakkört, stb… Ezért is írtam az előbb, hogy „formális” munka. ]
Közben a rendszert is át kellene alakítani. Kiterjeszteni a részidős munkavégzést, (a most egy ember által betöltött pozíciók időbeli feldarabolásával is, tehát pl. hétfőtől szerda délig egyvalaki, utána másvalaki végezné ugyanazt a feladatot), nem utolsósorban pedig tartósabb cikkeket kellene gyártani, kiépíteni illetve felturbózni a szervízrendszert, hogy valóban lehessen és megérje megjavíttatni az elromlott dolgokat. Ehhez mondanám el, hogy nálunk például használt, kidobott és megjavított TV van már majdnem a plafonon is, mert jóapám összeszedi és kijavítja őket – és ehhez nincs szüksége laboratóriumra, nem szokott nagy bajuk lenni. De teljesen működőképes, jó állapotú, néhány éves műszaki cikkeket is harmad áron meg lehet venni itt Pesten is. Én pl. most vettem így monitort, laptopot és egy fényképezőt. Ezen a téren némi fáziskéséssel sokkal olcsóbban megoldható az élet.
Más megoldás pedig nincs. Hiába írja alá háromhavonta hatezer tudós, hogy most már aztán tényleg tenni kellene valamit. Hiába erőlködik az EU is a fülpiszkálókkal meg a telefontöltőkkel, amikor minden más megy. (Bár legalább valamit megpróbál tenni.) Hiába akarja megemelni az energiahordozók adóját, és hiába vegzálják az olajvállalatokat, mert amikor ennek a hatása eléri a fogyasztót, az csak a rezsicsökkentős autokratákat erősíti majd. Valamint, ha az EU-ban értékelhető mennyiségű elektromos autó is kering majd, attól Afrikában meg Indiában még el lesz füstölve a benzin. (Meg úgy általában a zöld technológiák fele is csak greenwashing.) A világot le kell lassítani és punktum, addig mindenféleképpen, ameddig nem lehet fenntartható módon pörögni.
(Azt ugye tudjuk, hogy az EU alapjában egy balos képződmény, a baloldaliság pedig együtt jár több-kevesebb idealizmussal – mely a zöld indíttatásokat is magába foglalja. Az idealizmus viszont gyakran párosul gyakorlatiatlansággal. A gyakorlatiasság inkább a jobboldaliakra jellemző. Most pedig vegyük észre, hogy a klímaváltozás problémája egy tipikusan olyan probléma, mely egyszerre követelné meg a távolabbra tekintő idealizmust és a megoldáshoz szükséges gyakorlatiasságot. Az egyik baj a sok közül, hogy ez a kettő ritkán jár együtt – a mai polarizált légkörben meg még ritkábban.)
(Hogy a világot le kell lassítani… Pontosabban le kellene lassítani – merthogy attól tartok, ezt a mostani rendszert nem lehet már megállítani, össze kell, hogy törjön-dőljön, anélkül lényegi változásokat remélni sem lehet. Elképesztő továbbá, ahogy semmi 30 év alatt jutottunk el idáig, a mennyország kapujától a pokol tornácáig, már hogy amikor 90 környékén kitört a demokrácia, győzött a kapitalizmus, azt hittük, elérkezett az örök aranykor. Ehhez képest, tessék. Borzasztó szerencsés voltam magam is, hogy akkoriban lehettem fiatal – és szegény mostaniak.)
[ Illetve az én szempontomból még annyiból is „szerencsésnek” mondható a helyzet, hogy én ezzel a telhetetlen, törtető rendszerrel akkor sem volnék kibékülve, akkor sem találnám benne a helyem, ha történetesen nem tenné tönkre a világot. Így viszont még egy oldalról indokoltnak és erényesnek találhatom a hozzáállásomat és kívülmaradásomat. ]
(Figyelemreméltó aztán, ahogy abban a tekintetben is viszi tovább a lendület az embereket, ahogy a jövőre készülnek: szülik a gyerekeket, beíratják őket az iskolába, tanulnak jogásznak, mérnöknek, közgazdásznak – mintha mi se történne éppen. Nem mondom, biztos kell is majd ez-az, orvos meg katona például mindenképp, csak ahogy a zenekar játszik tovább…)
(Meg még egy, ha már a mánál és a tegnapnál tartunk: a generációs ellentétek a klímaprobléma kapcsán, ahogy elő-előkerül a mostani idős generáció részéről, hogy bezzeg annak idején nem szemeteltek, nem pazaroltak annyit, megjavíttatták, ami elromlott, környezetbarátabban éltek. Másfelől a fiatalabb generáció részéről a vád, hogy ezt a mostani világot azért mégiscsak a korábbi generációk gurították össze, tették olyanná, amilyen. Nos, erről az a véleményem, hogy alapból senki sem jobb a többinél: a régiek sem azért nem habzsoltak, mintha bölcsebbek lettek volna, hanem mert nem volt mit – és a mostaniak sem lettek volna felelősségteljesebbek, ha korábban születnek. Az viszont tény, hogy a korábban születettek szerencsésnek mondhatják magukat, hogy nekik adatott meg, hogy felélhessék a jövőt. Még mindig ezt teszi majd’ mindenki, a fiatalabbak is.)
Mindenesetre, ha vannak, akik ezt olvassák és hajlandóak volnának változtatni, mondok ehhez egy egyszerűt: ne vegyetek felesleges dolgokat. (Oké, vegyetek kevesebb felesleges dolgot.) Hitelre pedig pláne csak valóban szükséges és hasznos dolgokat vásároljatok. (Mint a lakás vagy az oktatás, vagy valamilyen ésszerű, megtérülő vállalkozás.) Még ha most nem is lehetséges, hogy kevesebbet dolgozzatok, így is nyerhettek vele, mégpedig azt, hogy kevésbé lesztek függő helyzetben, kevésbé lesztek kiszolgáltatva, nyugodtabban élhettek. (És mondom, annyi minden van, amivel pénzköltés nélkül is jól érezhetitek magatokat.)
Megjegyzem, az elcseszett, ész nélkül élénkítő gazdaságpolitika és az infláció ennek is alávág, illetve, ha az emberek elkezdenék tömegesen megfogadni az előbbit, (lehetetlen), az is okozna némi izgalmat Vargának meg Matolcsynak. De ha egyszer mégis, valami csoda folytán eljönne ennek a nagyszerű napja, akkor fel lehetne kérni a közgazdászokat, hogy dolgozzák ki végre a rendszer átalakításának részleteit. A kevesebb fogyasztás – kevesebb munka alapképlet elméletben megáll. A gyakorlatba kellene átültetni, ami nem könnyű – viszont szükséges. Még egyszer, azért, mert máskülönben itt a vége, fuss el véle.
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://www.egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT109_2021-10-28.shtml
Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat. (Már több, mint 200-an vagyunk.)
Régen elemeztem a gazdaságot, most azonban a felgyorsult infláció, az emelkedő kamatok, Matolcsy és Varga csörtéi, valamint a közelgő választások közepette, azt hiszem, ráfér némi átlátható magyarázat arra, hogy mi folyik a magyar gazdaságban. Nos, röviden a következő:
● Infláció
Melynek több oka is van, egyebek mellett a gyenge forint, a korábbi monetáris lazaság és a még mindig alacsony kamatok, a lezárások feloldásával megugró kereslet, az emberek leszokása a munkáról, a gyenge termés – és világgazdasági problémák, mint a szállítmányozás döcögése és az elszálló energiaárak.
Akármiért is emelkednek azonban az árak, az infláció fáj a népnek – a nép pillanatnyi közérzeténél pedig nincs fontosabb abban, hogy hova ikszel majd jövőre.
● Választási osztogatás
Orbán ezért osztogatni akar, és nagy lendülettel osztogat is. (SZJA visszatérítés és mentesség, minimálbér-emelés, megelőlegezett EU pályázatok, stb… Most ugyanis nem csak az infláció, hanem a többi közelmúltbeli fiaskói és az ellenzéki együttműködés miatt is rezeg a léc, így különösen nem drága semmi sem.) Az egyébként is gyorsan emelkedő árak közepette azonban osztogatni sem olyan könnyű, mert az emberek elkezdik majd költeni a plusz pénzt, ami még tovább tolja fel az árakat. Mit tehet akkor szegény miniszterelnök?
● Emelkedő kamatok
Szól Matolcsynak, hogy lesz szíves behúzni a monetáris féket, emelni a kamatokat. Ez sem túl kellemes, sem a bankoknak, akik drágábban jutnak forráshoz, sem az államnak, akinek megnőnek a kamatkiadásai, sem a vállalatoknak, akiknek a megnövekedett nyersanyagárak mellett még ezt is ki kell nyögniük – de legfőképp a népnek, már megint, mert az emberek is drágábban jutnak hitelhez, nőnek törlesztőik. Orbán szerint azonban még mindig inkább ez, csak hogy a nép úgy érezhesse, hogy az ő kezéből kapja, amit még kap.
Matolcsy közben nem túl boldog, részben, hogy eltiltják kedvenc játékszerétől, az alacsony kamatoktól, részben meg attól, hogy neki kell elvinnie a balhét a nép szemében. Be is szólogat Vargának, állampapírt is kevesebbet vesz, illetve visszafogja a kamatemelést, de azért azzal ő is tisztában van, hogy a saját pozíciója is Orbántól és a Fidesz választási szereplésétől függ.
Egyelőre foganatja se sok volt a kamatemelésnek, az árak szárnyalnak, a forint csöppet sem – és kérdéses is, hogy mennyire lehet ilyen körülmények közt hatással lenni ezekre, tekintve az infláció összetett okait és a nemzetközi bizonytalanságot.
● Az EU-s pénzek megakadása és a gigahitel
Mely előbbi valószínűleg váratlanul érhette nagyjainkat, merthogy korábban ilyen még nem volt. (Kétségkívül politikai okokból – és a melegellenes pedofiltörvény csak az egyik tényezője ennek, Orbán évtizedes kerékkötése és kellemetlenkedése közepette.) Fel is kellett venni helyette egy gigahitelt a piacról, hogy ingyen lehessen osztogatni a napelemet. Mindenesetre érdekes lesz figyelni, hogy végül megjön-e az EU-s pénz, ki miben enged.
Tényleg, emlékszik még valaki az államadósság elleni harcra? Amihez néhány palimadár még a saját pénzéből is utalt? És csak, hogy nehogy azt higgyük: a most elfolyó pénzeket nem Orbán varázsolja, és sem az ország gazdasági teljesítménye nem indokolja, ami biztos, hogy nem jobb, mint a járvány előtt volt, sem a józan gazdaságpolitika, láttuk az inflációt. Ezt a pénzt, már megint, az unokáitoktól veszi el Orbán, és azért adja nektek, hogy cserébe ti megszavazzátok. Ti pedig örömmel fogadjátok. (Biztos én is örömmel fogadnám.) Ilyen a politika és ilyenek az emberek.
Közben meg ezek a semmire sem jó rendezvények, súlyos tízmilliárdokért, mint az Eucharisztikus Konferencia meg a vadászati kiállítás… Időnként még mindig ámulok kicsit, hogy mennyi pénz van itt, „arra, ami tényleg kell”. (Varga közben biztos csóválja a fejét, de ő csak egy technokrata, akinek Orbán adja ki a kötelezőt. De legalább, a NER mércéhez képest, celebek és zenészek továbbra is fillérekért kaphatók . Ja meg, hogy a múltkorában háborogtam az Úrturistákon, annak a pénznek az elégetésén: nos, ők legalább a sajátjukat égetik.)
(Megjegyzem ez a mostani infláció kismiska ahhoz képest, ami akkor lesz, amikor igazán beüt majd a klímaváltozás, ha mást nem is nézünk csak azt, hogy egyre nehezebb lesz megtermelni 8 milliárd ember élelmiszerét… Nem is véletlenül veszi Bill Gates is a termőföldet.)
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://www.egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT109_2021-10-28.shtml
Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat.
Mely nem az igazi, de mégiscsak az első valamirevaló kezdeményezése az ellenzéknek már több mint egy évtizede.
Mi volna az igazi? Természetesen az, ha össze tudnának olvadni legfeljebb két-három nagy párttá – mert e nélkül elkerülhetetlenül megosztottak maradnak, és eleve ezzel sok szavazatot veszítenek. Bár ne kellene tudnom megérteni azokat, akiknek hozzám hasonlóan elveszi a kedvét a közvélemény-kutatásokban a Fidesz tornya mellette megjelenő tizenkettő pici pöcök. De a saját kicsi királyságát senki sem akarja feladni továbbra sem. (Bár ez ritkán volt másképp, kevés ország egyesült, kevés birodalom létesült háború nélkül a történelem folyamán.)
Sajnos már most kiviláglott, hogy ez a koalíció is hajlamos varrás mentén repedni, például, ahogy a második előválasztási vitában egymásnak ment Márki és Dobrev, illetve ahogy az azt megelőző machinációk során nem a legtisztességesebb eszközök is előkerültek. Pedig az első forduló még eléggé más volt, azt mondtam magamnak, végre most megmutatták, hogyan kellene kinéznie a politikának, ahogy értelmes emberek, lényegi kérdésekről, kulturáltan beszélgettek. Meg hogy milyen kár, hogy az ellenzék ellenzékéből alig látta ezt valaki. Mekkora kontrasztot mutatott ez a kormánypárti csapokból megállás nélkül folyó sorosozós-migráncsozós-demagóg néphülyítéssel! (Na ennél azért a második forduló is lényegesen jobb volt.) Bár eleve meglehetősen tudathasadásos is ez az egész versengés: tudva levő ugyanis, hogy túlzottan nem különbözhetnek össze, még csak a véleményük sem térhet el túlzottan egymástól, mert azzal a koalíció életképességét kérdőjeleznék meg.
(Egyébként, ha igaz, amiket a DK machinálásairól hallottunk, akkor abban is Gyurcsány megszűnni nem akaró politikai ambíciói mutatkoznak meg. Azt már kénytelen volt belátni, hogy direkt módon, a saját arcával nem nyerhet, kitalálta hát a feleségét – ami, szóval, nem egy nagy álca. És lehet, hogy annak idején tényleg azért mondta, hogy elkxrtuk, mert őszintén szerette volna kijavítani a hibáját – attól azonban az még sajnos tény, hogy elkxrták – meg az is, hogy azóta a Fidesz számára majdnem olyan jó mumusnak, mint Sxros. Rég le kellett volna lépnie a színről, és nyugodtan élveznie valami csendes helyen a kiprivatizált vagyonát. Bár tegyük hozzá szomorúan, az is igaz, hogy nem igazán volt még egy akkora politikus sem az ellenzéki oldalon, mint ő.)
Eddig, mert most hirtelen mintha lenne valami hasonló: Márki-Zay. Aki, mint korábban a hódmezővásárhelyi győzelmével, most is alaposan meglepte a Fideszt. (Meg ami azt illeti, engem is. Egyébiránt, a vásárhelyiek, egy részük, azért sem volt teljesen elégedett vele, mert, úgy érezték, a polgármesterség csak ugródeszka a számára.) Ezzel együtt több szempontból is jó választásnak tűnik az ellenzék számára. Egyfelől mert jól beszél, hozzáértőnek tűnik, és bizonyos gyakorlata is van, nemcsak a közigazgatásban, hanem a Fidesz legyőzésében is.
Másfelől fogást sem nagyon lehet találni rajta. Olyanok, hogy a felesége milyen szülésznő, hát kérem… Illetve én ott lakom Vásárhely mellett, és láttam óriásplakátokat, melyeken néhány éve a dzsolidzsóker Sorossal vágták össze az arcát a fideszes propagandaművészek; most meg Ceausescuval – akihez pontosan annyi köze van, hogy az arcuk némileg hasonlít, meg egy fotón egy irányba néztek, meg mindkettejüknek két füle van. Erre a Fidelitas leikertornyozza őket. Ezen kívül pedig eleddig Gyurcsánnyal sem közösködött – bár nagyon ez sem hozta zavarba a Fidesz Stop Gyurcsány, Stop *.* kampányát. (Egyébként ismét meg lehetett figyelni a megszokott két nap szünetet, ameddig az agytröszt kiforgatta, hogy akkor hogyan tovább a kommunikációval.)
Szintén szimpatikus, hogy nem nagyon ígérget, próbál megmaradni a gazdasági realitásoknál. Szívem szerint én is így csinálnám, ha egyszer odakerülnék – bár közben nem túlzottan volnék meggyőződve arról, hogy nem vesztemre. Mert félő, hogy még mindig olyan választóból van több, akik szeretik az illúziókat – ezt pedig nemcsak a többi, ígérgetésben kevésbé szemérmes ellenzéki jelölt gondolja így, hanem a Fidesz is, aki szerint a kutya ugat, ő meg megveszi a népet kilóra. Nem hiszem, hogy azok vannak többen, akiknek nem eladó a szavazatuk.
(Hiába, amikor az igazság kimondása árthat, a köznek, de főleg annak, aki beszél, akkor kérdezni sem érdemes. Figyelemreméltó, hogy ennek ellenére mennyi sajtótájékoztatót tartanak a miniszterek, a jelöltek, a jegybankárok; az újságok meg megírják, mi meg elolvassuk – de minek.)
Na meg, ahogy meg vannak félemlítve az emberek. A bizonytalan jövőtől is, hogy ezek mellett az árak mellett, honnan lesz majd lakása a gyereknek, hogy a mostani ellenzék majd eltörli a CSOK-ot, lebontja a kerítést, beengedi a migránsokat. (Amiért, meg kell hagyni, a tehetséges Mr. Gyurcsány is megtette a magáét, amikor annak idején kiment Szerbiába, hogy a kerítésen keresztül magyarázhasson annak európaiatlanságáról. Ne feledjük továbbá, hogy miknek köszönhetőek a valóban reménytelen lakásárak: részben pont a lakástámogatásoknak, részben pedig az évtizedes pénznyomtatásnak, magának a Fidesznek tehát. Így pedig amennyi támogatást adnak, azt nagyjából el is viszi a drágulás. Ki nyert ezen? Nem azok, akik lakást szeretnének, hanem akiknek már eleve van.) A miniszterelnök-jelöltek mindenesetre igyekeztek biztosítani mindenkit, hogy a kerítés meg a pénz is marad. (Ja, meg a buziktól is félünk még, bár a nyári hisztériához képest már kicsit kevésbé.)
Viszont állítólag lebontanák, visszacsinálnák a Fidesz bizonyos kétharmados törvényeit, beleértve a közalapítványi kiszervezéseket, sőt az alkotmányt is. Amit itt érdemes megfigyelni, az a jogi bűvészkedés, hogy hogyan tehetnék meg ezt kétharmad nélkül is. Ha épp jelen helyzetben ez a köz javát szolgálja, akkor is vicces, hogy mindent meg lehet oldani, a megfelelő precedensek előkeresésével, a szabályok megfelelő interpretációjával, csűrésével-csavarásával. (Lásd a könyvben az érdekek elsődlegességét a szabályokkal szemben, és épp a mostani részben a jogszabályok szükségszerű lazaságát, ami a gyakorlat szempontjából elengedhetetlen – egyszersmind azonban a kijátszásukra is módot ad.)
No és az „elszámoltatás”, mégpedig Márki szerint általános elszámoltatás, tehát nemcsak a Fidesz gátlástalan lenyúlásainak való utánanyúlás, hanem vissza a 4-es metróhoz, sőt az ügynöklistákhoz. Nos, de szép is volna – kevésbé biztos azonban, hogy ennek így akár csak az ellenzéki oldalon is megvolna a kellő támogatottsága. Mondják ugyan, hogy van rá példa a környékünkön, Romániában és Szlovákiában is történt hasonló. Hát, ezzel együtt nem könnyű elképzelnem a kezet, mely most majd nem mos kezet. Esetleg a legkirívóbb delikvensek közül beáldoznak egyet-kettőt – azon túl viszont félő, hogy egy tiszta ember egymagában ezúttal sem csinál nyarat. Ne legyen igazam.
Mindezzel együtt a jövő évi választás továbbra is kétesélyes: a Fideszt erősíti, az általa felállított, neki lejtő pálya, a kezében lévő média és állami pénzesbödön, a megfélemlített nép és a Fidesz szavazók szektás része. No és persze a párt egysége. Az ellenzék mellett az infláció, a járvány, a Fidesz minden eddiginél arcátlanabb lenyúlásai, (melyekről, a legszektásabbakat kivéve talán, a fideszes szavazók is tudják, hogy micsodák, hiába a porhintés). Ott van aztán az a jó pár fiaskó, amit a Fidesz kormány az utóbbi egy-két évben elszenvedett, (Pegasus, Szájer, SZFE, stb…), a külföldi elvtársak bukása, az előválasztás – valamint Márki-Zay feltűnése, aki végre egy olyan ember, akiről el lehet hinni, hogy miniszterelnökként is megállná a helyét. (Bár egyelőre még mindig inkább technokrata, mint politikus – viszont tisztességes: és az nagy szó.)
Bár hogy nem volna könnyű dolga, az biztos. A saját megosztottságuk sem hagyná, hogy elvek mentén kormányozzon, a Fidesz pedig mindent megtett, hogy akkor is helyzetben maradjon, ha kormányon már nem lesz. (Ugye megvolt, hogy legújabban hogyan intézték el, hogy a Médiahatóság és aztán majd vélhetően a Számvevőszék is az övék maradjon? Meg Polt Péter. Meg aztán még az államfői poszt is.) Meg hát ez a pofátlanság csimborasszója közalapítványos vagyonátmentés az államtól a Fideszhez. Meg úgy általában minden, amire az elmúlt három ciklus alatt rátették a kezüket. Komolyan, már arról a módszeres szorgalomról példát lehetne venni, amivel saját magukról gondoskodnak – mert sokan önmagukért sem aktivizálódnak kellőképpen. (Persze a gengszterkedés kivételével értem a példavételt.)
Egy szó, mint száz, van ez a nem épp sziklaszilárd ellenzék, akik viszont most végre hajlandóak voltak értékelhető mértékben megemberelni magukat – valamint, nagy szerencséjükre, végre beesett hozzájuk egy épkézláb vezető is. Lehetne jobb is, de egy esélyt talán megérdemelnek. Ez van. Ez – vagy a maffia.
(És akárhogy unom is, nem lehet elmulasztani, hogy le ne írjam, hogy az erőszakosságukat tekintve természetesen nem összevethetők a valódi maffiával – a szervezettségüket és korrupciójukat tekintve viszont azok. No és természetesen, hogy nem az egyszeri Fidesz szavazókra gondolok itt, hanem a hatalmi „elitre” és a haverokra.)
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://www.egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT109_2021-10-28.shtml
Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat.
Azt hiszem, nem csak én állok meglehetős értetlenséggel sokak oltástól való húzódozása előtt, itthon és külföldön. A hazai oltottsági adat még csak hagyján, de például Romániában népességarányosan feleannyi oltást adtak be, egészen elképesztő – és láthatjuk is az eredményét. Meg ezek az utcai balhék nyugaton…
Ebből a szempontból, többé-kevésbé egyetértek azzal, amit a kormány csinál: hogy az egészségügyben kötelezővé tette az oltást, azon kívül igyekszik kampányolni mellette – de lezárni nem akar. Nagyjából én is ezt tenném, innentől kezdve legyen mindenkinek a saját felelőssége, hogy megússza-e vagy sem. Két csoport van, akikkel az oltásellenesek kitolnak, (saját magukon kívül): az egészségügyi okból nem olthatók, például a nagyon öregek – a másik meg az egészségügy, az abban dolgozók, akiknek lesz kiket ápolniuk. [Ne feledjük továbbá azokat a nem covid-osokat se, akiknek a kezelését most a súlyosbodó járványhelyzet miatt kell elhalasztani.] Szóval, lehet azt mondani, hogy ez egy szabad ország, mindenkinek jogában áll orosz rulettet játszani – csakhogy nemcsak a saját életük a tét. Az egész országot viszont nem lehet örökre leállítani.
[ Időközben felfutott a járvány, annyira, hogy bizonyos szigorítások már időszerűek lennének, ha másért nem, az előbb említett csoportok védelmében. Viszont egyrészt jönnek a választások, a kormány pedig nem akar a nép lába ujjára lépni – másrészt pedig a gazdaság, (meg az államadósság) sincs a legjobb állapotban, hogy nagyon lehetne fékezni. ]
Megvédeném Orbánt a kínai vakcina ügyében is: szerintem, alapjában véve, jól tette, hogy bevásárolt, akkor is, ha drágán vette, akkor is, ha túl sokat és akkor is, ha nem bizonyult annyira hatásosnak, mint a többi. Miért? Azért mert egy járványszerűen terjedő vészhelyzetben gyorsan kell cselekedni, nincs idő kivárni, hogy az EU mikor mozdul, mikor tud jönni jobb, olcsóbb. A nyerészkedést azonban ez természetesen nem menti, sem a tavaly őszi késlekedést a lezárásokkal. (Valamint a vakcinák hatásosságával, a statisztikákkal sem kellett volna mismásolni, elég lett volna az előbbieket hangoztatni.)
Végül pedig egy klímaszempontból pozitív következmény: hogy az emberek összességében most inkább itthon nyaraltak. Hogy ez mennyire lesz tartós, az erősen kérdéses, már hogy ez most kényszerből történt, nem is csak a járvány, hanem a gyenge forint miatt is. (Bár a gazdagokat az sem akadályozta, lásd majd alább.)
Azt eddig sem titkoltam, hogy nem sokra becsülöm a plecsniket, és bámulom azokat, akik a kezüket-lábukat összetörik értük. Ezen a vonalon is történt néhány említésre méltó esemény az utóbbi időben:
○ Lovász László és Vizi E. Szilveszter Széchenyi-díja
Akik mindketten az Tudományos Akadémia elnökei voltak, Lovász épp most, miközben Orbán az egyetemeket is magáévá tette. Erre most mindketten ott virítanak a díjukkal Orbánnal, Áderrel és Kövér Lászlóval összefésülődve.
Nagyon nem akarom bántani őket, részint, mert a kán kegyét valóban nem feltétlenül ildomos visszautasítani, részint, mert Lovásszal volt alkalmam röviden kontaktálódnom: sok eredménye ugyan nem lett, (semmi eredménye nem lett), de legalább érdemben válaszolt, amikor a könyvvel megkerestem. (Ami távolról sem mondható el mindenkiről.) De hát azért mégiscsak. Hogy mennek be egy ilyen után a munkahelyükre?
○ Gollam Miklós és Egy Gyűrű mind felett
(A Karinthy-gyűrű, hogy pontosak legyünk.) Már hogy először neki ítélték, aztán mégis visszavonták. („Méltatlanság” miatt, állítólag merthogy meztelenkedett a színpadon.) Erre aztán nekiállt nyílt leveleket irkálni Orbánnak, hogy neki csak azért is kell… (Jó, így, hogy már az ujján érezhette, biztos jobban fáj, mintha kilátásba sem lett volna helyezve.)
○ Karikó Katalin általános sztárolása
Zuckerbergtől kezdve, az összes elképzelhető (mínusz egy) díjon át, az ötemeletes falfestményig. Jó, mindenképpen alkotott valami fontosat, amiért meg is érdemli az elismerést, meg én is megnéztem vele egy kétórás interjút, és amellett, mondhatom, embernek is rendes – csak ahogy most felkapták és egymást tiporva öntötték rá a dicsőséget. (Pedig egészen biztos, hogy nem ennyire egyedül az övé az érdem – meg hogy pont azok éltetik most, akik egész életében mellőzték.) Vegyük észre továbbá, hogy mindez nem volna, ha nincs a covid – meg azt is, hogy hány olyan kutató lehet a világban, akiknek nem jött el a saját covidjuk.
● Az emberek leszokása a munkáról
Melyet számos eset demonstrál: hogy Amerikában már azért fizetnek, hogy valaki elmenjen az interjúra, illetve gyerekeket alkalmaznak a McDonald’s-okban; az angliai sofőr- és betakarító munkás hiány (ahol nem minden munkához fűlik a helyiek foga, hogy átvennék az eltűnő vendégmunkások helyét); és a jelenlegi magyar viszonyok is a vendéglátásban.
Ez az elkényelmesedés a jóléti országokban már korábbtól fogva megfigyelhető volt, most pedig a járvány, illetve az ingyenpénz felgyorsította a szóban forgó tendenciákat. Ami jó van a dologban, hogy ez is egy példa arra, amikor az emberek megtapasztalják, hogy „másképp is lehet”, sőt akár még jobb is lehet nekik másképp. Hasonló életmódváltásra, modellváltásra volna ugyanis szükség klímaügyekben is, ahogy előadtam.
És természetesen: csak hasonlóra, nem pont erre. Az életnek, a termelésnek, a dolgok rendben tartásának mennie kell tovább: nem az kell, hogy az embereknek teljes egészében essen ki a seprű a kezükből. Az kell, hogy a hét egyik felében az egyik ember söprögessen, a másikban a másiknak.
A hazai ultrák kedvence. Nos, erről az a véleményem, hogy ez megint csak korunk érzékenykedő szellemének teátrális megnyilvánulása, és pont a focistáknak, a férfiasság mintaképeinek, nem kellene ezt erőltetni. Főleg olyan helyeken, amelyeknek nem sok köze van a gesztus eredetéhez. El is fog múlni, szerintem.
Erről a múltkori levében írtam már röviden, később ki is egészítettem. Még néhány megjegyzés:
○ „Az ő dolguk”
Hallottam olyat, hogy minek ártjuk bele magunkat abba, hogy „ők” hogy élnek, ha „nekik” így a jó, akkor nekünk mi közünk van hozzá. Nos, ezzel az a gond, hogy nincs olyan, hogy „ők”: Afganisztán népét, csakúgy, mint minden más országét, számos törésvonal szabdalja, például az, hogy ki Tálib és ki nem, ki elnyomó és ki elnyomott, kizsákmányoló és kizsákmányolt, férfi és nő. A világban számos helyen előfordult már, hogy egy kisebbség eluralkodott a többségen, (vagy a többség a kisebbségeken) – úgyhogy a fennálló rend, általában nem mindenkinek a sajátja.
Az már más kérdés, hogy mikor lenne jogos beavatkozni: nyilván akkor, ha sokan súlyos hátrányt szenvednek. Puszta szívjóságból azonban akkor sem fog odamenni a külföld, mindig kell valamilyen érdek, hogy egyúttal a nyakába vegye más baját is, (mely azonban ürügynek meg szokott felelni). És ez így nagyrészt méltányolható is.
○ A tálibok viszonylagos visszafogottsága
A tálibok – eddig és önmagukhoz képest – igyekeztek demonstrálni, hogy már nem ugyanazok, mint korábban. Európai szemmel, (meg különösen azokéval, akik eddig a dogmatizmus alól felszabadulva fellélegezhettek egy kicsit), nyilván még így is felettébb bigottak és nem ritkán még rosszabb – de a totális fanatizmustól igyekeznek elszakadni. A saját kiűzetésükből is, de talán még inkább az ISIS példájából leszűrhették, hogy nem érdemes teljesen vadállat módjára viselkedni, országon kívül és belül mindenkiből ellenséget csinálni. Így pedig, főleg, hogy mindenki látta, mi történt ott a szovjetek után most az amerikaiakkal is, valószínű, hogy nem fogják bolygatni őket túlságosan. (Ki is bolygatná? Kína? Az EU?)
○ A kivonulás és Biden alkalmatlansága
Bár a kivonulást még Trump írta alá, Biden hajtotta végre – és nyilván utólag könnyű okosnak lenni, de nem hiszem, hogy előtte is bárki józanul gondolkodó ne tartotta volna valószínűnek, hogy ez lesz a vége. (Ha nem volna tragikus, vicces volna, ahogy az amcsik azt mondják, nem számítottak „ennyire gyors” összeomlásra.) Szerintem egy viszonylag kicsi amerikai kontingens tartós ott állomásoztatásával meg lehetett volna előzni, ami történt. Már csak azért is, mert a tálibellenes erők nem érezték volna magukat teljesen magukra hagyva.
Ennek mindenekelőtt a regnáló amerikai elnökben kellett volna felmerülnie – és hogy ha nem merült föl, abban könnyen benne lehet a kora, és meggyengült szellemi teljesítőképessége. Továbbra is bámulatra méltó, hogy egy amerikányi ország nem képes ezeknél alkalmasabb jelölteket kiállítani – mert nyugodtan oda lehet tenni mellé Trumpot is. (És csodálkozunk a magyarországi jelölteken.)
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://www.egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT109_2021-10-28.shtml
Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat.
Egy kis szubjektív élménybeszámoló a benyomásaimról, élményeimről, annak kapcsán, hogy másfél év után most tértem vissza Pestre vidékről.
Szóval, otthon elképzeltem, hogy mennyi minden változhatott itt azóta, sok minden felépült, gondoltam, kész lesz a liget, meg mellette a múzeumok, stb… Ehhez képest első este elmentem sétálni egyet, és hát, egy-két dolog valóban felépült félig, de a túrás és rendetlenség akkora, ha nem nagyobb, mint amikor a járvány elején utoljára láttam.
Maga a séta is élményszámba ment, Pest fő útjain, bokáig a szervetlen, szerves és élő szutyokban. Hasonló benyomásom egyébként volt Szegedről, néhány héttel korábban: hogy rendetlen és koszos, ahhoz képest, amire emlékeztem. Meg hogy ennek mi az oka? Az egyik ok másnapra kiderült, hogy ugyanis szombat este volt, ami higiéniai szempontból nem erőssége az emberiségnek. Rendesen máskor is vadállományból szoktam észrevenni, hogy vasárnap reggel van, mert mindenfelé rókák hevernek. De ezen kívül is meglátszik mindkét városon a romlás, a bezárt üzletek, piszkos kirakatok – amiben a járványnak, meg ami közben történt a gazdasággal, annak is jelentős szerepe van, mindenképp.
Azt találgatom, mennyiben átmeneti ez az állapot, és mennyire előidézője neki a nagyobb, hosszabb távú romlás. Talán még kevésbé – viszont aki szeretne egy előképet az eljövendő szép napokról, annak érdemes tennie egy kört a Dózsa György út – Andrássy – Nagykörút – Margit híd – Duna korzó – Rákóczi út – Keleti útvonalon. Az utóbbi szakaszon aztán a Corvin Áruház tette fel a koronát apokaliptikus utánérzésre, amely, így a burkolatától megszabadítva, pont úgy néz ki, mint atomtámadás után.
Pár nappal később aztán, na, mondom, lefestem az ablakom meg az ajtóm, hogy legalább az ne olyan legyen, mint egy Mad Max díszlet. A rádió szólt közben, benne pedig a Maldív-szigetekről, az ottani luxus bungalókról volt egy kis élménybeszámoló, többek között azzal, hogy az idén minden korábbinál több honfitársunk látogatta meg őket, volt, hogy egyszerre több ezer magyar volt kint. Jó hírek. Végeztem a festéssel, gondoltam, akkor most én is meglátogatom a Városligetet, egy kisebb levegőzés erejéig.
El is indultam, de még mielőtt odaértem volna, nem messzire, egy bezárt pékség ajtajában, a troli megállóval szemben ott hevert egy annyira nem is rosszul szituált, de nem túlöltözött ember. Hideg volt, másnap reggelre fagyot jósoltak. Ügyet se vetett rá senki. Előbb én sem sokat, de aztán nem hagyott nyugodni, hogy mi lesz ezzel itt, ha elalszik: visszamentem, mondom neki, öreg, reggelre itt megfagysz.
Kicsit próbáltam noszogatni, de lábra állni nemigen tudott, viszont azt kinyögte, hogy van neki lakása. Vigyem haza egy távoli utcába. Hát az messze van, figyelj, hívok segítséget. Jó, de ne rendőrt. Úgyhogy mentő lett belőle. Mentem tovább, mondom magamnak, milyen jó (vagyok), most lehet, hogy megmentettem egy ember életét. Erre mit látok a következő kapualjban? Egy másik ugyanolyat. Na, most akkor mennyire vagy jó? Hát, talán mégsem annyira, őt már talán mentse meg valaki más. (De ezen volt kabát, és forgalmasabb helyen feküdt – úgyhogy megmagyaráztam magamnak. Meg benne van a könyvben is, hogy nem kell 100%-ig jónak lenni.)
Ó és aztán naponta, a Vígszínház előtt kettő, azoknak még szakálla is volt, nem messze egy mobilbolt mellett meg épp rejszolt egy ixedik. Na jó, lehet, hogy vakaródzott, mert ezen még paplan is volt. Mi lesz még itt? Nem hogy ez már most szürreális? Mindezek után pedig hazamegy az ember, vesz egy forró fürdőt és hússalátát vacsorázik, közben duplagondol. Na, most mennyire vagy jó?
Egyszóval szenvedni tudni kell, nem is kevesen tesszük ezt nap, mint nap ebben a városban – ami egyre jobb díszlet hozzá.
Phil Collins – Another Day in Paradise
Annie Lennox – Don't Let It Bring You Down
És ehhez is hozzászólhat, aki szeretne.
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://www.egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT109_2021-10-28.shtml
Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat.
Mellyel egyébként jubilálunk, most értem az első kötet, „A világ működése” végére. (Mint tudjátok, előre dolgozom, a publikálás ezért nem jár még ott.) A mostani téma tehát az „Elvek, szabályok, normák”:
● Mire jók a szabályok?
● Elvek és szabályok: melyik mit jelent, melyik mire jó.
● Normák
○ Azaz kényszerítő mechanizmussal ellátott szabályok
○ A normák két fajtája: társadalmi normák és jogszabályok
○ Rossz normák: szenvedést okoznak, a fejlődés gátját képezik, stb…
● Szokások
○ Kevésbé elvártak, viszont a közösséget összetartják
● Jog
○ Jelentése és eredete. A római jog és a felvilágosodás kori, nemzetállami kodifikáció
○ A jog felépítése. Jogrendszerek: a kontinentális és az angolszász jogrendszer; és jogágak: polgári jog, büntetőjog, stb…
○ A jogszabályok eredete. (Szokások, hatalom általi törvényalkotás, természetjog)
○ A jogszabályok fajtái: törvények és rendeletek
○ A jog nemcsak az igazságot szolgálja: közérdek, különérdekek, és a gyakorlati alkalmazhatóság fontossága
○ A jog beépített lazasága, a jogalkalmazónak biztosított mozgástér
● Büntetések
○ A büntetőjog legfontosabb jellemzői
○ A büntetések céljai. (Hogy nemcsak az igazságtétel, hanem pl. a bűnmegelőzés is célja neki.)
○ Miért nehéz igazságos büntetéseket kiszabni? (Pl. mert a büntetések más neműek, mint a bűnök.)
○ A büntetések nem kívánt következményei. (Pl. hogy a tiltott gyümölcs édesebb, és hogy a büntetések nem csak az elítéltet büntetik.)
○ Büntetések hatásossága. (Pl. hogy a büntetés bekövetkezésének valószínűsége általában többet számít, mint a súlyossága.)
● A szabályok tökéletlensége
○ A szabályokat nem mindig tartják és tartatják be.
○ Nem ritka, hogy az érdekek felülkerekednek a szabályokon.
○ Kiskapuk
○ Mikor szabad megszegni a szabályokat? Miért lehet jó olyankor is betartani őket, amikor haszontalannak tűnnek?
○ A törvény szelleme és betűje
○ A szabályok megváltoztatása. A stabilitás előnyei
Nem mondom, hogy a legérdekesebb rész, de azért rendezettebbé teheti ez irányú elképzeléseinket. (Valamint legalább vettem valami hasznát megboldogult jogi tanulmányainak végre. Megjegyezném, hogy bár megszenvedtem vele, mármint a joggal, de a tiszteletemet is kivívta annyiból, hogy legalábbis, ami az alapvető jogágakat illeti, egészen logikusnak és körültekintőnek találtam a felépítésüket. Illetve, ahogy nézem a Kék Fényben a kiszabott ítéleteket, szerintem többnyire azok is arányosak, igazságosak.)