web stats

Egyvilág

Korábbi üzenet

AZ EGYVILÁG ÉS HELYZETE, HASZNOSSÁGA. KÜZDELEM AZ EMBEREK FIGYELMÉÉRT A MÉDIÁBAN ÉS ÁLTALÁBAN; A FACEBOOK-OZÁS PSZICHOLÓGIÁJA ÉS SZOCIOLÓGIÁJA. AKTUALITÁSOK: A KÖZVAGYON KISZERVEZÉSE, FUDAN, STB...


(107. poszt – 2021.05.20.)

 

 

(Ez itt egy korábbi Egyvilág üzenet. Nézd meg a legfrissebbet is, a címlapon.)

 

 

[Frissítve 2021.06.11-én, majd 2021.07.20-án. A fontosabb változások szögletes zárójelben. Az EV és helyzetében nem zárójeleztem, hogy egységes maradjon.]

 

A mai üzenetnek két fő témája lesz, az egyik a lassan már hagyományos járvány és politika, az utóbbi néhány hónap fejleményeinek taglalása és értékelése. A levél másik felében pedig magáról a műről, az Egyvilágról fogok értekezni, illetve annak jelenlegi helyzetéről, jó alaposan.

 

Linkek az alábbi szöveghez:

 

Járvány és politika

Az Egyvilág és helyzete

 

A közvagyon kiszervezése alapítványokba

A kínai Fudan egyetem Magyarországon

Osztogatás, fosztogatás: az önkormányzati lakások kiárusítása

A vakcina-szabadalmak eltörlése

Gondolatébresztők a vírusról, vakcinákról

 

Az Egyvilág hasznossága

Küzdelem az emberek figyelméért

A facebook-ozás pszichológiája és szociológiája

 

Az aktuális EV téma: oktatás

 

Na most, az Egyvilágról szóló rész valószínűleg nem mindenkit fog érdekelni, úgyhogy kössünk üzletet: én leírtam, nektek pedig nem kötelező elolvasnotok. (És lehet is, hogy mindketten azzal járnánk jobban, mert attól tartok, hogy már megint túl nyílt voltam és őszinte.) Egyébiránt a könyvön kívül, ahhoz kapcsolódva, másról is lesz benne szó, ahogy az előbbi linkek közt láthatjátok, például a facebook-ozást és az emberek figyelméért vívott késhegyre menő küzdelmet.

 

A mostani EV téma pedig az oktatás; sok egyéb mellett olyanokkal, hogy ki mindenkinek az érdekeit szolgálja még az a diákokén kívül; hogy az önálló gondolkozás kialakítása nem mindig cél; a felfújt, gyakorlatiatlan tananyagokról, és az új technológiákról az oktatás terén; hogy a készségtárgyakat hogyan kellene oktatni, osztályozni – illetve általában, hogy milyen elvek mentén lehetne jól megszervezni az oktatást. Részletesebben lásd a levél végén.

 

Most pedig nagy levegő…

 

 

JÁRVÁNY ÉS POLITIKA

 

Ami a járványkezelést illeti, a két tábor szokás szerint a magáét fújja: az ellenzék a halottak számát, a kormány a beoltottakét hangoztatja – az ellenzék szerint a kormány rosszul csinálta, a kormány szerint meg jól. Kinek van igaza? Nos, szokás szerint, valamennyire mindkettőnek: azt például, hogy önállósította magát az oltásbeszerzés terén, akár orosz, akár kínai, jól tette Orbán. Lehet, hogy ezek nem voltak szigorúan bevizsgálva, meg a jelek szerint hatásosságban is elmaradnak a Pfizertől – de elég embert beoltottak már velük külföldön, hogy nagy bajt valószínűleg ne okozzanak, és vészhelyzetben az idő kritikus tényező, főleg egy járvány kellős közepén, mely láttuk, pillanatok alatt képes felrobbanni. Ilyenkor nincs idő túlságosan finomkodni, kivárni, hogy Brüsszelben mikor mernek rábólintani. Közben azonban, az is igaz, számos finoman szólva is kifogásolható dolgot műveltek, főleg azt, hogy még ebből is lehúzták a sápjukat. A másik, hogy már megint háromszor annyit vettek a kínaiból, mint amennyit kellett volna, na de jól van, ilyen helyzetben nem árt túlbiztosítani. Majd beadják harmadik adagnak, meg a kipcsakok is örülhetnek majd, ha nekik kell még ajándékba.

 

(Lásd viszont, ahogy a Pfizerért első szóra sorakozik a nép. Ebből az is látszik, hogy jó részük nem oltásellenes, csak azt várja, hogy mikor kaphatja meg a nyugatit. Ezzel együtt a DK és társai rosszul tették, hogy kampányoltak a keleti vakcinák ellen, amire időközben ők is rájöttek – viszont Orbán úgy ráakadt erre, hogy hónapokkal az eset után is az folyik a köztévéből, elferdítve, merthogy „oltásellenes”, az sosem volt az ellenzék: keleti oltás ellenes, az volt.)

 

Sajnos azonban, miképp a focit is gólra játsszák, ami igazán megmutatja a járványkezelés minőségét, az a halottak száma – ebben pedig körülbelül világelsők vagyunk. (És hogy most tényleg elsők vagy harmadikok, az nagyjából-egészében mindegy.) Ez pedig mindenekelőtt a kormány sara. (Másodsorban népé, aki nem tud megülni a fenekén, illetve részben Brüsszelé is, lásd majd alább. A sarat azonban mindenki szereti másra kenni.) Tavaly nyáron lett elrontva, amikor azt hitték, győztünk, nem is olyan nagy valami ez az egész – és ahelyett, hogy visszatartották volna népet, nagyítóval figyelték volna a járványgörbét, elengedték a gyeplőt. (Miközben azonmód visszatértünk a szokásos politikai marakodáshoz, a hülye nemzeti konzultációval, a szivárványos zászlóval a városházán, az adriai luxusjachtozással, stb… Ebben pedig az ellenzék is partner volt.)

 

Az igazi baklövést aztán ősszel követték el, amikor már világosan lehetett látni, hogy kilőttek a számok, mégis hónapokig nem csináltak semmit. Minden, ami utána következett, már csak tűzoltás volt. (Melyre ugyancsak szükség volt, és viszonylag jól is csinálták – de csak az után, hogy hagyták felgyulladni a házat.) És miért? A gazdaság és a népszerűségük féltése miatt, hogy majd kevesebben szavaznak rájuk, ha kevesebb a fizu, meg, ha nem lehet menni kocsmázni. A dolog azonban visszafelé sült el, jó alaposan: akárhogy nézzük, a járvány immár egy méretes várost kiirtott Magyarországon – ezt pedig nagyon nehéz bármivel is elleplezni, és így egyre kevésbé elképzelhetetlen, hogy jövőre megbukjanak. Végsős soron, és ironikus módon, azért, mert Orbán nem volt eléggé diktatórikus akkor, amikor kellett volna. Nos, legalább megint kaptak, kaptunk egy leckét arról, hogy időben intézkedni olcsóbb volna. (Lásd még: klímaváltozás.) Hozzáteszem, arról sem vagyok meggyőződve, hogy ez a fejetlen ellenzék jobban csinálta volna. Akkor tudtunk volna jobban csinálni, ha a szokásos kicsinyes politikai csatározások helyett, együtt, odafigyelünk.

 

Meg ha a nép sem vette volna félvállról a dolgot. Aminek aztán most, a kijárási tilalom feloldásával ismét ékes bizonyságát adta, ahogy az emberek azon nyomban ellepték a pesti utcákat. Jó, hát ezek a fiatalok voltak, akik egyrészt alapból vakmerőek és nemtörődömök, másrészt ők a kevésbé veszélyeztetettek – néhány halott, (a rokonaik közt is), és több megnyomorodott azonban így is benne volt a pakliban. (Akkor is, ha később az derül ki, hogy szerencsénkre mégsem jön el a negyedik hullám.) Tanulság, hogy sajnos az emberek nagy részével tényleg nem lehet szép szóval… (Lásd még: „intelligens ember nem szemetel – a többieknek meg tilos!”. És ha már itt tartunk, a másik két kedvencem, a „tilos és életveszélyes”, illetve a „szigorúan tilos”.)

 

Az ellenzéknek pedig ez a lehetőség az ölébe pottyant. Ez a normál körülmények között teljesen esélytelen társaság, most minimális erőfeszítéssel megnyerheti a választásokat: annyi kellene hozzá, hogy az előválasztást rendesen végigvigyék, anélkül, hogy túlságosan egymásnak esnének. Hogy utána hogyan muzsikálnak majd, azzal kapcsolatban szerintem nem csak nekem vannak kétségeim – főleg, hogy a Fidesz és annak minden „kiprivatizált” vagyona rögtön ott lesz ezzel a töredezett koalícióval szemben… (Meg azért biztosra se vehető még a nagy bukás: a nép állhatatlan, jórészt a pillanatnyi közérzete szabja meg, hogy merre szavaz, és egy év alatt még sokat lehet osztogatni és felejteni.)

 

Mindenesetre szívesen megnézném, ahogy a Csuti Csatár meg az egész, az állam csecsén csüngő csodacsapat, a slepp, a NER, elszontyolodva lekászálódik a vezetőülésből, a hónuk alá csapva a teljes néphülyítő apparátust is. (Beleértve ezeket a „kutatóintézetnek” titulált propagandaközpontokat, mint az Alapjogokért Központ, Századvég, XXI. Század Intézet, Migrációkutató Intézet, stb…) És akkor végre újra jó étvággyal meg lehetne vacsorázni egy közmédiás híradó alatt, kisütne a Nap, nyílnának a virágok, és színes pillangók röpdösnének mindenfelé… (Nem, nem az átlag Fidesz szavazóról, CSOK kedvezményezettről, fiatal gazdáról, a nemzetért aggódó nyugdíjasról beszélek ezúttal sem. Nekik csak a szemük volna jó, ha kinyílna most már, mint a virág.)

 

Na de ébresztő. Még jó, hogy odáig nem jutottam el, hogy majd Mészárostól is visszaveszik a hihetetlen tehetsége révén szerzett, jól megérdemelt százmilliárdjait. (Merthogy vélhetően a parízerkoalícióban is vannak elegen, akiknek volna mit veszíteniük, ha – vagy inkább amikor – majd megint fordul a kocka.) Mert sajnos ahhoz, hogy tartós lehessen a változás, az ellenzék még mindig gyenge és megosztott, és az ellenzéki politikusok között is több a leszerepelt pojáca és a valóságtól elrugaszkodott belvárosi nyikhaj, mint a jó szándékú, érett, komoly ember, aki ért is valamihez, főleg néphez és a valósághoz. Nem mondom, mutatóba azért akad – de sajnos, érthető módon, kevés ilyennek van gyomra elmerülni a politika mai magyar mocsarában.

 

De ezen az égszakadáson kívül azért Orbán is mellényúlt, amikor teljes rétegeket antagonizált, fordított magával kérlelhetetlenül szembe az utóbbi évek civilüldözése során – mert szerintem volt azért sok „civil”, értelmiségi is, akinek annak előtte túlságosan nagy kifogása nem volt ellene, még akár rá is szavaztak volna, ha nincs jobb. Én magam is. (Még ha közben kollektíve lopikálnak is egy kicsit, mint az megszokott, és összefogdossák az Udvarból könnyen elérhető csirkéket.) De így, hogy ilyen durván beleszálltak ezekbe a csoportokba, Orbán alaposan elásta magát náluk, bármi van, elvből ellene fognak voksolni. Normál körülmények között ez nem is volna probléma, mert nem túl vastag ez a réteg, az egyszerű nép simán leszavazza őket – előfordul azonban, hogy a körülmények elromlanak. Most a népből is tízezrek haltak meg, és még többeknek szűnt meg a munkahelyük, nem mehettek bulizni, romlott a közérzetük: esélyes tehát, hogy a főnök hamarosan learathatja a vihart, ami a szélből lett, amit elvetett. Ezért is írom a könyvben, ha nem volna nyilvánvaló, hogy feleslegesen ne szaporítsuk az ellenségeinket; illetve ne csináljunk az ellenfeleinkből ellenségeket.

 

Néhány megjegyzés az elhangzottak kapcsán:

 

● Propagandaintézetek

 

Tehát, ezek, az ő „szakértőik”, menetrendszerű szereplői a közmédiának. Szoktam bámulni őket, hogy vajon mit gondolhatnak a saját szövegükről, értik-e egyáltalán, hogy milyen szerepet játszanak ebben a játszmában? Hogy mennyire célzatos a szerepeltetésük, mennyire egyoldalú, sarkított, féligazságokkal tűzdelt az, ami elhagyja a szájukat? Egyik részük, a dörzsöltebbek, tapasztaltabbak minden bizonnyal tisztában vannak ezzel, valószínűleg valamiképp igazolják is maguk előtt, amit tesznek. Van azonban egy másik típus is, az iskolából frissen kikerült fiatal kis értelmiségiek, akik még, úgy tűnik, elhiszik, hogy tényleg „objektív szakmai kutatást” végeznek. Biztos meggyőző tanáraik voltak…

 

Megnézhetitek idevágólag a következőket:

 

   ○ Az Alapjogokért központ önmeghatározása. („Elemző- és kutatóintézet…”)

   ○ A Facebook-on folytatott propagandájuk és annak pénzügyi elszámolása

   ○ Ízelítő egy elemző- és kutatóintézet nyelvezetéből. (Szintén az FB-n. Ne a Mandíner cikket nézzétek, hanem amit az Alapjogokért Központ írt hozzá: "a komplett libsi folyosófantom-brigád hörög és epét hány", stb...)

 

● A komolyabb szakértők és a döntések

 

Írtam már, hogy azt, hogy pontosan hogyan is kellene csinálni, nemigen lehet tudni, lásd ahány ország, annyiféle hozzáállás ehhez a járványhoz. Ehhez itt, annak kapcsán, hogy „hallgassunk a szakértőkre”, annyit tennék hozzá, hogy szakértőből is többféle van, vannak az egészségügyi tanácsadók, a gazdasági tanácsadók, stb…, akik gyakran egymásnak ellentmondó javaslatokat tesznek – melyeket aztán valakinek össze kell egyeztetni egymással, kihozni belőlük az eredőt: erre volna jó a „főnök”, egy jó főnök.

 

● A járvány áldozatai

 

Kellemetlen ezt kimondani, de objektívan szemlélve hozzátartozik a történtekhez, hogy a járvány a társadalom gazdaságilag és népesedésileg kevésbé produktív rétegét vitte el nagy többségben: az öregeket, betegeket – és emiatt a társadalom működése kevésbé sínylette meg azt. Annyiból is, hogy a fiatalabbakat a járvány közben is munkába és iskolába lehetett küldeni; illetve némi politikai következménye is van ennek a féloldalasságnak, hogy ezzel is inkább a Fidesz tábora zsugorodott. Ezzel együtt, természetesen, az ő haláluk emberileg ugyanolyan tragédia, mint bárki másé.

 

(Lásd még Sztálin híres mondását, mely szerint: „egy ember halála: tragédia – millióké: statisztika”. Illetve, ahogy belefásultak már az emberek: jönnek menetrendszerűen ezek a tudósítások a balesetekről, gyilkosságokról, 1-2 ember itt és ott, részletesen, 10 perc a híradóban. Következő hír egy percben:100 halott a járványban, puff… ma csak ennyi?)

 

* * *

 

Az „oltakozásról”. (Melytől nehezen lehetne elvitatni az év szava címet.) Figyelemreméltó, hogy mennyire húzódoznak sokan attól, hogy beolttassák magukat. Van néhány tényező, ami nem használ neki, például a vérrögös hírek az AstraZenecáról, vagy ahogyan az alapból sem túl kedvelt kínait meg oroszt próbálták erőltetni itthon; talán az is, hogy ezek a vakcinák most meglehetős lóhalálában készültek – no meg a jó öreg lustaság és nemtörődömség is, egész egyszerűen.

 

Javarészt azonban azért van ez, mert ha eleget hülyítik a népet, akkor meghülyül. Egyfelől és elsősorban a hazug, manipulatív politikusok, akiktől mindent és mindennek az ellenkezőjét is hallani – másfelől meg, hogy az internet segítségével minden hülyeség fénysebességgel tud terjedni, és olyanokból sincs hiány, akik passzióból, a saját bolondságukban vagy ki tudja, milyen érdekből lelkesen gyártják és terjesztik is a hülyeséget. A nép pedig hajlik rá, hogy higgyen ennek a „népi” hülyeségnek, mert a politikusok már túl sokat hazudtak, nem bízik bennük – emez meg legalább alulról jön, a sajátja.

 

És miket hallani! Előbb az ment, hogy magával a vírussal akarják megritkítani az emberiséget, most meg, hogy az oltással ölnek, teszik nyomorékká, terméketlenné az embereket. És ezek nem csak önmagukban álló szentenciák, meg is vannak támogatva mindenféle féligazságokból és nyakatekert logikából eszkábált háttérelméletekkel – aki pedig cáfolni próbálja őket, az nyilván azért teszi, mert ő is összeesküvő. Nem utolsósorban pedig az efféle kitalációk általában érdekesebbek, megkapóbbak és könnyebben érthetők, mint a szürke és árnyalt igazság – a szenzáció pedig mindig nagyobb figyelmet kelt, gyorsabban terjed, nehéz racionális érvekkel küzdeni ellene.

 

De azért meg kell próbálni: amellett, hogy naponta láthatjuk a halálozási számokat, és gyakorlatilag mindenki környezetében van már halott, abba gondoljunk még bele, hogy gyerekkorunkban mindannyiunkat beoltottak már csomó mindennel. Azt meg tudom érteni, ha valaki meg akarja választani, hogy melyiket kapja, és ennek a lehetőségét legyen is szíves biztosítani a kormány – ti meg emberek, ha ezt is megkaptátok, ne habozzatok tovább. Mert nem is tudjátok, milyen szerencsések vagytok, hogy tálcán kínálják nektek az életet és biztonságot. Nézzétek meg csak Indiát, a sok fuldoklót: mit meg nem adnának most, ha elkerülhették volna ezt. Meg az összes szegény országot, ahol csak álmodnak az oltásról. (Illetve, ha ez számít valakinek, én is megkaptam már. Bár Shrek még habozik, az igaz.)

 

Azt is helyeslem továbbá, hogy az oltottak kedvezményekben részesüljenek. (Feltéve, hogy aki akarja, az be tudja olttatni magát, és választhat is a különféle oltóanyagok között.) Ezzel kapcsolatban egyrészt azokat lehetett hallani zúgolódni, akik nem akarják beolttatni magukat – nyilván – másfelől pedig a jogvédők is találva érezték magukat. (Merthogy bármiféle megkülönböztetéstől, lóugrásban, rögtön meg tudnak érkezni a sárga csillaghoz.) De nem, és ismét csak, sajnos bizonyos fokú kényszer nélkül nem megy: ha nincs ott, hogy le kell vizsgáznod, akkor nem tanulsz, ha nincs ott, hogy nem lesz pénzed, akkor nem dolgozol; a többség legalábbis. Fontos viszont, hogy csak a feltétlenül szükséges kényszert alkalmazzuk, és hogy az elérni kívánt cél is emberbarát legyen. És most az: azért, mert oltás nélkül ennek nem lesz vége, és aki nem oltatja be magát, az nem csak saját magáról dönt, az ország működését is akadályozza, és másokat is veszélyeztet azáltal, hogy megmarad potenciális terjesztőnek.

 

* * *

 

A vírusról, vakcinákról néhány gondolatébresztő még:

 

● A vakcinák egyéni és társadalmi hasznossága

 

Főleg az AstraZeneca-val és a vele kapcsolatos (bár ritka) vérrögképződéssel kapcsolatban jött elő, hogy „az még mindig jobb, mint a betegség”. Ezt nem árt tisztázni, úgy érzem. Tehát először is, ha 1000 emberből meghal 10, ha nincsenek beoltva, és 2, ha igen, akkor – társadalmi szinten – nyilvánvaló a hasznossága. Illetve egyénileg, előre tekintve, szintén ötöd akkora az esélyünk az elhalálozásra – azonban konkrétan az a 2, könnyen lehet, hogy jobban járt volna oltás nélkül. (Ezek fiktív számok.)

 

A másik, hogy ha van másmilyen vakcina is, akkor már nem csak a 10-zel kell összevetni a 2 halottat, hanem azzal is, hogy mi a helyzet a többi vakcinával. Ha azoktól kevesebb embernek lesz baja, akkor sem javasolható a 2 halottat produkáló oltóanyag. Ezért is mondom, hogy azt meg tudom érteni, ha az emberek választani szeretnének.

 

● Mitől egyre agresszívabbak a vírus mutációi?

 

Azért mert mindenféle keletkezik belőlük, erősebb és gyengébb is – de az erősebb fog elszaporodni. (Állítólag ez más járványoknál is így szokott lenni.) Ezért is kell a második adag oltás is. Ha ugyanis a szervezet csak részben van felkészítve, az jó terep a mutációk képződésére: elég erősek leszünk, hogy túléljük a fertőzést, ahhoz viszont nem, hogy gyorsan végezzünk a vírussal, így aztán beindul a szelekció, az erősebb változatok maradnak meg. Másfelől pedig ezért is érdeke a gazdag országoknak immunizálni a szegényeket.

 

● A viszonylagos szerencsénk ezzel a vírussal

 

Annyiból, hogy kint van a felületén ez a nagyon jellemző fehérje, ami segít neki bejutni a sejtjeinkbe. Ez nem minden esetben van így, a HIV-nek például nincs ilyen könnyen megcélozható eleme – nincs is rá vakcina mind a mai napig. (Erről és sok minden másról, itt egy interjú Karikó Katalinnal, akit biztos nem kell már bemutatni. Elég hosszú, de tanulságos.)

 

● India, mint puskaporos hordó

 

Ahol hasonlóképpen elbizakodtak, mint nálunk, elengedték magukat. Egy járvány azonban nem olyan, mint bármilyen más katasztrófa, ahol, ha lecseng, akkor vége. A járvány, ha kiengedik, exponenciálisan terjed, felrobban – és onnantól nagyon nehéz megfogni. Főleg egy olyan zsúfolt, fejletlen és rendezetlen helyen, mint India. Mert tömeg pl. Kínában is van – csak ott szigor is van mellé.

 

● Kis országok – nagy országok és az oltás

 

Ment, megy az összehasonlítgatás, hogy hol mekkora hányadát oltották már be a lakosságnak. Ezzel kapcsolatban arra hívnám fel a figyelmet, hogy az elején, amikor még kevés volt az oltóanyag, nem sok értelme volt összehasonlítani a nagy országokat, térségeket a kicsikkel. Pl. hogy Izrael meg Nagy-Britannia elhúzott, közben meg az EU jóval lassabban haladt. Ezek összevetése azért adott hamis képet, mert a kicsik a kevésből is „elcsenhettek” annyit, hogy náluk mindenkit beoltsanak – a nagyok átoltásához viszont egyszerűen nem volt elég oltóanyag a világon, akármit csináltak, az elvileg is lehetetlen volt. (Bár az EU-t meg az USA-t már össze lehetett vetni, illetve ahogy egyre több vakcina áll rendelkezésre, egyre kevésbé ez a szűk keresztmetszet.)

 

● Vakcina-diplomácia

 

Hogy majd pont ebből maradt volna ki a politika, na persze… – hazai és nemzetközi viszonylatban egyaránt. Először is a diplomáciai dörgölőzés, hogy ki kinek melyikből juttat, ki kinél vágódik be, hol növelheti a befolyását ezáltal is…  Vagy, hogy az EU sem törte össze épp magát a Szputnyik engedélyezésével – ami, ha nem is teljes egészében politika, de le merem fogadni, hogy jelentős részben az, hogy nehogy már majd az oroszok mentsék meg a Nyugatot…

 

Apropó, mennyiben hibás Brüsszel a késlekedő oltásért? Nos, anélkül, hogy mélyebben belelátnék, mint elhangzott, az EU már a méreténél fogva sem tudott versenyezni a kisebbekkel – azt azonban elég széleskörűen elismerik, hogy a gyártókkal azért köthetett volna jobb szerződéseket, és amikor az idő kritikus tényező, akkor nem kell az árakon meg a felelősségen rugózni. (Meg azt is el tudom képzelni, hogy elkényelmeskedték.) Akárhogy is, ezt a szervezetet nem vészhelyzetek kezelésére találták ki. (Illetve egyébként is jó volna felismerni végre, hogy mire jó és mire nem, jelen körülmények között meddig érdemes elmenni vele. Ezzel együtt, ami a magyar kormánymédiából lejön az ügyben, azt sosem árt elosztatni kettővel.)

 

● Vakcina politika

 

És itthon is volt már megint min varrás mentén repednie a népnek, ahogy a jobbereknek (egy részüknek) már elvi alapon is jó volt kínai meg az orosz – meg ahogy a ballerek (egy részük), a politikusaik, kezdetben legalábbis, lázadtak ellenük. Majd a véget nem érő leoltásellenesezésük Orbán által, és az ellenoldal kedvenc vakcinájának ekézése mindkét részről, amivel csak lehet.

 

Tették ezt a tények változó mértékű manipulálásával, a megfelelő hírek kiemelésével, a kevésbé finnyásak pedig az adatok torzításával is. A statisztikákkal való bűvészkedés újabb iskolapéldája volt kiváltképp a kormány elhíresült táblázata, melyben egymással össze nem vethető adatokat raktak egymás mellé, nyilvánvalóan a keleti vakcinák megtolása céljából. Hogy mennyire működött, az már más kérdés. A szakértők rögtön figyelmeztettek, de aki így is hinni akart, annak volt miben – bár nagyon azért nem jött be, lásd a rohamot a Pfizerért, nem sokkal később. De ezen kívül is folyamatosan jellemző, ahogy a kormány mindig a pozitívumokat tolja előtérbe: ameddig kevés volt a halálos áldozat, addig azt; amikor már vállalhatatlanul sok lett belőle, akkor váltottak a beoltottak számára, stb… Na, mondjuk az ellenzéket sem kell félteni a negatívumok kiemelésével.

 

Illetve volt még ez nemzeti konzultáció-szerűség az újraindításról, ahol megint sikerült megtalálni a megfelelő statisztikát, hogy hogyan legyen rekord a nyilvánvaló fiaskóból: 528 ezren töltötték ki, szemben a 2 millió körüli korábbiakkal – de viszont ellenben online most töltötték ki a legtöbben! – hangoztatták. (Bár, hogy melyikből mennyi volt a robot, arról nem szólt a fáma. Na meg, ha már itt tartunk, az is hasonló műfaj, ha elmentek turistáskodni egy városba, mindenhol van valami, ami a legrégibb, legnagyobb, legmagasabb, Európában a legrégibb, Magyarország a legpepitább, stb…)

 

Ehhez a ponthoz, meg az előzőhöz mondanám, hogy legalább a katasztrófa közepén jó volna félretenni a politikát meg a nyomorult taktikázást, és nem úgy viselkedni, mint a hülyegyerekek az óvodában – de beszélhetek én. Néha tényleg unom már az emberiséget.

 

● A vakcina szabadalmak érvénytelenítése

 

Vagyis, hogy Biden közkinccsé tenné a vakcinák előállításának módszertanát, elvéve annak jogait a fejlesztőktől. Ez szerintem komoly hiba volna, a baloldali idealizmus túlzásba vitelenek, valamint az egyszerű megoldások keresésének újabb tipikus példája – elsősorban azért mert a következő járvány idején, (vagy ami azt illeti bármilyen más vészhelyzetben), a magánszektorra kevésbé lehetne számítani.

 

Jó, nyilván könnyen beszél valaki itt, az úgynevezett gazdag világban ücsörögve, vakcinával a karjában. De nem azt mondom, hogy ne próbáljunk meg valahogy segíteni a szegényebb országokon. (Annál is inkább, mert az a saját érdekünk is.) Az örök kérdés persze most is az, hogy ki fizesse a révészt. Nos, én csak annyit mondok, hogy ne az, aki egyáltalán lehetővé tette, hogy legyen mód segíteni magunkon és egymáson. (Jó, ha tényleg arcátlan profitokat tennének zsebre a gyógyszergyárak, azért az sem volna szép – azonban, van már elég fajta vakcina a világban, hogy azt már versenynek lehessen nevezni, és ahogy bővül a kínálat, ez egyre inkább igaz lesz.)

 

Kit kellene akkor megsarcolni? Elsősorban azokat, akik a fennálló világrendből nem csak vészhelyzet idején profitálnak bőségesen. Részemről a technológiai óriások (illetve általában a tőke) hathatósabb adóztatását tartanám kívánatosnak, amit aztán közcélra, jelen esetben vakcina vásárlásra lehetne fordítani. Azért is, mert a vakcinával ellentétben, az évente vásárolt 108 megapixeles mobilok nem mentenek életet, illetve például a Fész sem tiszta sor, hogy megnyugvást vagy további stresszt és függőséget hoz az életünkbe. Nem is beszélve a szóban forgó vállalatok kifinomult adóelkerülési technikáiról, a szupergazdagoknak a válság alatt is hatalmasat növekvő vagyonáról, illetve általában a spekulánsoknak a válságkezelő milliárdokból leeső szép kis summákról.

 

Persze ezt megszervezni jóval komplikáltabb volna, mint egy tollvonással keresztülhúzni a szabadalmi törvényeket. Mindig, mindig ezek a megúszós megoldások…

 

● A papok soron kívüli oltása

 

Erről csak röviden annyit, hogy gyakorlati szempontból ez egy méltányolható kívánság volt, hiszen egyfelől valóban jobban ki voltak téve a vírusnak, az által, hogy sokakkal találkoztak, egyúttal terjeszthették is azt; valamint az is igaz, hogy ők sokaknak nyújthatnak lelki támaszt, és ezért a közösség érdekében is érdemes megvédeni őket. Másfelől azonban az irónia a dologban, hogy egyrészt nem a mennybe kerülnének egyébként is, illetve Isten, hogy nem védi meg a beosztottjait… Avagy, „a vallás és a tudomány közötti vita akkor dőlt el, amikor villámhárítót szereltek a templomokra”.

 

Kommentelni itt lehet.

 

 

EGYEBEK

 

Azért a víruson kívül is történt itt egy s más.

 

A kínai Fudan Egyetem magyarországi kampusza

 

Valószínűleg a többségetek nem játszott még a Civilization című videojátékkal. Ez egy kult játék, eredetileg az ősidőkből, de már a sokadik folytatásánál tart. Lényegében a világot kell meghódítani benne, de ezt nem csak katonailag lehet, mint a legtöbb stratégiai játékban, hanem például kulturálisan is, a saját civilizációnk kulturális befolyásának kiterjesztésével a többi civilizációra… Továbbá sokan vagyunk még, akiknek az átkosban, egy kevésbé virtuális valóságban, a magunk materiális dualizmusában is oroszul kellett tanulnunk, zdrasztvujtye! Nos, ezek jutnak eszembe arról, ahogy a világ legnagyobb kommunista diktatúrája, Kína, egyetemet nyit Magyarországon. (És közben azon mélázom, vajon mit szólnak ehhez azok, akik a szocik miatti borzongásukban szavaznak a Fideszre…)

 

Még hogy nyit – mi magunk, pontosabban Orbán Viktor, kínálja fel magát, ugyanazzal a hévvel, ahogyan a (nyilvánvalóan sokkal inkább nemzetidegen) CEU-t elüldözte – és nem csak hogy behívja őket, még mi fizetjük az építkezést, egy jó nagy hitelből, magától Kínától, hogy annak jó résztét majd kínai vállalkozóknak fizessük ki az építkezés során: tehát nemcsak a kulturális, hanem még az anyagi függésünket is fokozza az irányukban. (Míg a CEU egy fillérjébe sem került Magyarországnak, sőt, itt költötték Soros pénzét a diákok.)

 

Nem mondom, és tény, ami tény: Kína nagy és feljövőben van, számolni kell, nem árt jóban lenni vele, és ezen a téren az EU is lehetne egy-két fokkal gyakorlatiasabb. Egy dolog azonban beszélő viszonyban lenni, kölcsönösen előnyös üzleteket kötni, megpróbálni eltanulni tőlük, amit jobban tudnak: ennek valóban volna létjogosultsága. (Például a határozottságot, ahogyan a járványt kezelték. Ezzel együtt egyelőre sok trehányságnak is otthona még az a hely, továbbra sem annyira a precizitásukról híresek, talán a tudományuk terén sem. Lásd a kultúra átható voltáról ezen a linken.) Egy másik dolog azonban úgy lefeküdni nekik, ahogy Orbán teszi, legalább annyira lenyűgözve illiberális férfiasságuktól és a szigortól, amivel a háznépet igazgatják, mint világméretű befolyásuktól és gazdasági súlyuktól – és ahogy semmi sem drága neki azért, hogy ő lehessen az elsőszámú európai ágyasuk, és hogy minél előbb elhálhassa velük ezt a nászt.

 

Ami az egyetemet illeti, egyébként, ha nem vinnék túlzásba az ideológiai átnevelést, addig felőlem még akár jöhetne is. Mert azt elvárni, hogy semekkora deviancia ne mutatkozzon a középvonaltól, hiú ábránd. (Mint korábban írtam, a CEU-ban is kétségtelenül lengedezett egy liberális szellő – de azért nem az a tornádó, ahogy a kormánymédia harsogta.) Kifogásom az agymosás ellen van, hogyha túlzásba viszik az indoktrinációt, elvárják a pártvonalat.  (Vagy ha az itteni politikába is besegítenének – vajon melyik oldalnak? Mert ha valaki otthon van a propagandában, hát Kína biztosan.) De ha a Fudanban is csak fényes szelek fújdogálnának, ez a két intézmény elfért volna itt egymás mellett, akár jó ellenpontjai is lehettek volna egymásnak, hozzájárulva fővárosunk kulturális sokszínűségéhez, politikai pluralizmusához, a választás szabadságához.

 

De sajnos Orbán gyógyíthatatlan viszolygása a libsiktől, a nyugattól csak az illiberalizmusnak ad helyet. Kína meg röhög a markába, és 谢谢 szépen. (Közben ne feledkezzünk meg a Belgrád-Budapest selyemvasútról se, meg ahogy Orbán szabotálja a kedvükért az EU-s diplomáciát.) Nem is tudom, tudná-e még ennél is szélesebbre tárni neki… Mármint a kaput, természetesen, a bejáratot, mi mást. (A hátsót.) (Európába.)

 

[ Azóta történt az elhíresült utcaátnevezés a majdani egyetem környékén, csupa Kína számára kényelmetlen dologról, a dalai lámáról, a szabad Hong-Kongról, az ujgur mártírokról, és legfőképpen Hszie Si-kuang püspökről, akiről először én sem tudtam, kicsoda, ám, mint kiderült, ő a legtalálóbb választás mind között, hiszen egy a kínaiak által bebörtönzött keresztényről van szó, aki egyúttal azzal is szembesíti a Fideszt, hogy neki is csak addig olyan fontosak az üldözött keresztények, ameddig a Fidesznek magának kényelmes. ]

 

[ Ez most egy igazi telitalálat volt az ellenzék részéről, azért is, mert nem a szokásos sárdobálással, hanem szellemesen és humorral vágtak vissza, úgy tárva fel Orbánék képmutatását, hogy közben még nevetségessé is tették őket; ez pedig, a humor egy igen kifinomult, hatékony és humánus válfaja a politikai játszmáknak, a gyengéd erőnek. (Soft power) Egészen biztos vagyok benne, hogy ezt még a nagy Sun Tzu is értékelte volna. El is akadt tőle a szavuk az elvtársaknak, nem is igazán tudtak visszavágni, főleg a hazai narancsosak – de Kínának sem igazán vannak fennen hangoztatható érvei a jogállamisággal, emberi jogokkal és hasonlókkal való érveléssel szemben. És ez a lépés még hatásos is, nem nagyon tudom elképzelni, hogy az arcvesztésre oly érzékeny Kína ilyen körülmények között túlságosan tovább erőltetné az ügyet. Lehet ugyanis Magyarország kicsi – a nemzetközi közröhej azonban ettől még ugyanolyan nagy. Pedig milyen szép terv volt – akárcsak a magyar Olimpia. ]

 

[ Az viszont szintén biztosra vehető, hogy Kína ezt felírta magának, akkor is, ha ez most elsősorban a magyar belpolitikáról szólt – és ez Magyarország szempontjából nem éppen szerencsés. Sajnos azonban azt kell, hogy mondjam, hogy még így is megérte, még ha a távoli, de nagy Kínától ezt még vissza is kapjuk – azért, mert Orbán viszont mindennap itt van a nyakunkon, minden tekintetben tőle függünk, és hátha észbe kap egy kicsit, hogy legalább a valóban fontos kérdésekben tényleg konzultáljon majd a nemzettel, ne csak úgy, mint amit ezekkel a színjátéknak is gyenge nemzeti konzultációkkal előad­­­ – és akkor majd elkerülhetjük az efféle kínos eseteket. Mindig örülök, amikor meglepetésemre kiderül, hogy a magyar néppel még mindig nem lehet simán lenyeletni bármit. ]

 

[ Még két megjegyzés. Ahogyan az üldözött keresztények esetében, máskor is igen jellemző, hogy a nagy elvek csak addig zengenek oly ércesen, ameddig nekünk hasznosak. Lásd még Orbánt, mint a demokrácia élharcosát a rendszerváltás környékén – vagy nem is olyan régen azt, hogy „nem leszünk gyarmat”. Végül vegyük észre, ahogy a közterek elnevezése is része a politikai-diplomáciai társasjáték készletnek. Például, ahogy a Moszkva tér is nem rég átköltözött a Duna-partra, mint Moszkva sétány… ]

 

 

● A közvagyon kiszervezése

 

A magyar egyetemek úgynevezett „modellváltása” és az állami ezermilliárdok kiszervezése különféle alapítványokba. A múltkor már írtam az egyetemekről, a törvényt viszont most szavazták meg, még több egyetemmel, további szervezetekkel és vagyonelemekkel.

 

Szóval ez az a szint, amit én nem hiszem, hogy bárki, aki nem teljesen vak és/vagy nem érte még el a diakónusi rangot Szent Orbán egyházában, másképp tudna értelmezni, mint a közvagyonnak a Fidesz uralma alá vonását, arra az esetre is, ha véletlenül kiesne a kormány a kezükből. (A diakónusokat egyébként nem akarom bántani, biztos, hogy nem rossz emberek – csak jó volna, ha lenne az Orbáni hűtlenségnek az a foka, amitől már ők is kigyónnának.) Azért volt ezt most sürgős meglépniük, mert ezzel a városnyi halottal, meg a korábbi sorozatos mellékalapálásaikkal, most eléggé kinéz a bukta. A kiszervezett zsákmányt be is biztosították maguknak azzal, hogy csak kétharmados többséggel lehetne visszacsinálni a dolgot.

 

Figyeljük meg közben, ahogy mindig valahogy a határon mozognak, leplezik a dolgokat, névleg nem pont arról van szó, amiről szó van. Szóval itt sem az van, hogy innentől feketén-fehéren a miénk, és kész, hanem egy alapítványé, (akinek 9 évre mi diktálunk); a CEU-nál sem az írták a törvénybe, hogy a CEU-nak mennie kell, hanem, hogy az az egyetem, amelyik a, b és c, és hát nem pont a CEU-ra illet? (Meg még néhány kisebbre, véletlenül, de azoktól gyorsan elnézést is kértek. Illetve megvannak ennek a hosszú időre visszanyúló hagyományai, a németek is csak visszalőttek, és Augustus is csak a köztársaságot megmentette meg. Ja meg, hogy ennél már csak a nevükhöz maradtak kevésbé hűek, mármint hogy "fiatal" "demokraták"...) Ráadásul a cinizmus, hogy de hiszen az állam majd „visszavásárolhatja” a most ajándékba odaadott vagyont. (Lásd továbbá Volner János képviselő megnyilatkozását, aki nagyon örült annak, hogy megmenthette a felsőoktatást egy majdani balliberális kormány karmai közül.)

 

Annyi előnye lehet ennek a gátlástalanságnak, hogy talán még néhányan ráébrednek, hogy mi folyik itt. (Bár a szavazók közvetlen közérzetét és pénztárcáját semmi sem űberelheti.) Mert mi is történt? Az, hogy egy majdani demokratikusan megválasztott kormány hatásköréből vonták most ki ezt a vagyont, ezeket a hagyományos állami hatásköröket, intézményeket, (a felsőoktatást!) – és helyezték azt át egy érdekcsoport, saját maguk felügyelete alá. Mi ez, ha nem a demokrácia aláássa, a néphatalom meggyengítése? Nem hiszem, hogy nem világos. (Amihez a bolygó sorsáért egyébként joggal aggódó Áder János köztársasági elnök nem is tudott volna lelkesebben asszisztálni.) Ezen az alapon az Alkotmánybíróságot lehetne majd megkérni, hogy ugyan mi a véleménye az ügyről – hacsak, igazán előrelátó módon, nem töltötték volna már azt is fel jó előre a saját kegyenceikkel.

 

Apropó, ezt hallottátok?

 

- A miniszterelnökúr számos egyetemet végzett.

- El?

- Ki.

 

(De angolul mindenesetre beszél – nem úgy, mint Xmas. Nos, mondok én egyet, ami sokkal fontosabb ennél: az, hogy ki mekkora gazember.)

 

 

● Osztogatás, fosztogatás

 

Vagyis az önkormányzati lakások kiárusítása, mely egy többélű fegyver volna. Egyfelől, ha ráfér a képükre, (de mi nem fért még rá eddig is?), hogy a szociálisan cseppet sem rászoruló slepp egyes tagja tizedáron megvehessék a százmilliós bérlakásaikat a budai várban. (Bayer, Palkovics, Rákay Phylippe) Másfelől a valódi rászorulók, akik jelenleg épp így laknak, és esetleg képesek a rezsin felül még összekaparni egy-két milliót, az ő Fideszre szavazási hajlandóságuk sem csökkenne emiatt. Harmadrészt pedig az önkormányzatokat, akik nem feltétlen mindig állnak Orbán 100%-os ellenőrzése alatt, őket is tovább tudnák tépázni ezzel.

 

Az egésznek a borzasztó hátulütője viszont az, ha nem volna világos, hogy ha ez keresztülmegy, akkor onnantól kezdve az önkormányzatoknak nem áll majd módjában segíteni a mindenkori rászorulókon – mert azt ne képzeljük, hogy ez az akció most majd mindenkinek örökre megoldja a lakhatási problémáját. Akiknek meg most az ölükbe hullik ez az ajándék, azok jó része félő, hogy el fogja kótyavetyélni azt, ahogy szokták, és onnantól kezdve ez a lakásállomány már nem a rászorulókon fog segíteni, hanem a befektetőkön. Végül azt figyeljük még meg itt, ahogy ezzel a fiatal kis pártkatonával, Böröcz Lászlóval, adatták be a törvényjavaslatot – amely egészen biztosan a saját ötlete volt.

 

De ha nem is megy keresztül, ugye, akkor is volt miről beszélni a 30000 halott helyett…

 

És ha már osztogatás, akkor említsük még meg itt a választásokig meghosszabbítható hitelmoratóriumot is.

 

 

● Várkonyi Andrea Lölő: a stexi szőke és a szekszes stróman

 

Omnia vincit a more money, avagy már megint megtalálta a zsák a foltját. Nagyon nem akarom ezt ragozni, hisz csak a papírforma, meg Andreát megszólni sem akarom túlságosan, mert sokan mások is vannak hasonlóan megalkuvóak – csak épp kevésbé híresek. (Plusz a médiafoglalkoztatottak körében egyébként is naponta láthatjuk, hogy adják el magukat, ha nem is az élet fideszes császárának, de a Fidesz-nek magának. Lásd csak Gönczi Gábort és Marsi Anikót, akikről például nem gondoltam volna, hogy ennyire gombnyomásra jön majd a szócsövükből bármi, amit eléjük tolnak.) Na mindegy, mindenesetre ez is szerzett bizonyos keserű derültséget az ország apraja-nagyjának, amikor kiderült. (Tekintsétek meg továbbá a könyv vonatkozó fejezetét Érzelmek és érdekek címmel.)

 

● [ Jakab „Dávid” Péter Vs. Kövér „Góliát” László ]

 

[ Pontosabban azok az orbitális, sokmilliós büntetések, melyeket Kövér László visszakézből osztogat a parlamentben, annyit, és amikor csak kedve tartja. Nem teljesen ok nélkül, mert valóban vannak az ellenzéki képviselőknek olyan megnyilvánulásai, amik nem valók lennének az ország házába. Viszont, hogy ekkora összegeket szab ki, láthatólag indulatból, azzal énszerintem öngólt rúg magának és a Fidesznek – mert az emberek a kis Dáviddal kezdenek szimpatizálni hatalmas Góliáttal szemben. És mennyivel olcsóbb ez még így is, mintha ugyanezt a hatást médiakampánnyal, hirdetésekkel próbálnák elérni… ]

 

 

Kommentelési lehetőség itt.

 

Facebook megosztás ezzel a linkkel.

 

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

 

https://www.egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT107_2021-05-20.shtml

 

 

 

Az Egyvilág és a világmegváltás általános helyzete a XXI. század első felében

 

Ez tehát a másik tetemes téma a mai üzenetben – bár tartok tőle, hogy egyelőre inkább csak „for the record” lesz, azaz majd az utókornak – és nem is akarom erőltetni, most inkább csak azokat érdekelheti, akik követik a könyvet, annak útját és helyzetét, mert most erre fogom ráengedni a szokásos elemző apparátust. És rövid sem lesz, azért is, mert gyűlik már egy ideje. Vannak azért benne ettől függetlenül is érdekes részek, pl. az emberek figyelméért vívott küzdelemről manapság, hogy nagyon sok egyszerű polgár is töri magát, hogy kihasíthasson magának egy szilánkot ebből az igencsak szűkös és iparilag leuralt erőforrásból. Ennek jellemző terepe pedig a Facebook – minek kapcsán pedig a lájkolgatás pszichológiájáról és szociológiájáról is értekezek majd egy keveset. De a lényeg a könyv és annak körülményei – melyeket nem fogok (eléggé) takargatni. Na, nézzük.

 

Szóval, az köztudott, hogy milyen nehéz betörni a köztudatba akárkinek – egy ilyen „hagyományos”, és igencsak fajsúlyos könyvvel meg még nehezebb, nem is számítottam másra. Én azért próbálkozom, már egy ideje, részint magával a könyvvel, részint ezekkel a politikai-közéleti elemzésekkel, melyekre többen kíváncsiak. Nem megy könnyen, de az utóbbi időben némi érdeklődés mintha már mutatkozna. Egyrészt ezek a mozzanatok tartják bennem a lelket (egy lájk itt, egy vélemény ott, valaki ír, hogy tetszik neki a dolog, hasonlók) – másrészt pedig én még mindig úgy látom, hogy ebből a könyvből valami világraszóló is lehet, ha egyszer elkezdik komolyan venni, és rendesen megnézni. Mindjárt el is mondom, hogy miért.

 

Ami következik, azzal sem fényezni, sem sajnáltatni nem akarom magamat: reális, az akarok lenni – ehhez azonban hozzá tartozik az is, ami jó van a könyvben, és rossz a helyzetében. (És ami azt illeti, ha nem gondolnám jónak a könyvet, akkor nem is csinálnám.) Más kérdés, hogy ebből mit hisztek majd el nekem, az én érdekmentes és mindenképpen elfogulatlan véleményemnek a saját művemről – hiszen a sajátját mindenki dicséri, és sokan saját magukat is többre tartják a reálisnál. A közönség viszont, bár a magabiztosság, a fellépés is hatással van rá, de azt szereti, ha közben az ember kellőképp „szerény” is. Mit jelentsen azonban a szerénység? Szerintem csak a nagyképűség, a hiúság, a magunkat mások fölé helyezés hiányát: irreálisan kisebbíteni sem kell tehát az érdemeinket, az ember az erényeivel ugyanúgy legyen tisztában, mint a hibáival, hiányosságaival: teljesítményeink és önmagunk reális megítélése a cél. (És, amennyire lehet, abszolút értelemben, nem pedig másokhoz viszonyítva.) Magam is erre törekszem alább.

 

De egyébként is állandó dilemma, hogy az ember mennyire lehet őszinte, ha azzal árthat magának, az ügyének; ismerjük például a kincstári optimizmust. Na most nálam, magában a könyvben ez nem kérdés, mert abban akkor is minden úgy lesz benne, ahogy van, ha az igazság kellemetlen, és akkor is, ha emiatt esetleg kevésbé kell, kevésbé kel: az igazmondás, a realitás ugyanis meghatározó sajátossága ennek a műnek, ha mismásoláson kapnátok, akkor az egészet el lehetne dobni. (Ugyanakkor próbálja azt is megmutatni, hogy hogyan lehet elviselni a kellemetlen igazságot, humánus őszinteségre törekszik tehát.) Ennyiben is új, tiszta és más, mint a legtöbb dolog ebben a világban.

 

A könyv marketingje viszont már némileg más kérdés: akkor is az legyen az ember száján, ami a szívén, ha azzal esetleg visszavetheti a tömegesnek eddig sem mondható érdeklődést? Hát, ez már meggondolandó. Akkor is tartsam magam az elvárásokhoz, kerüljem a ferde tekinteteket, ha akkor észre sem vesznek? Nem, az ember nem engedheti meg magának a bujkálást, legalábbis, ha szeretne még életében befutni. Természetesen nem én vagyok az első, aki ezzel a dilemmával szembesül, régen megvan már a sokszor bevált válasz is: a rossz reklám is jó reklám, minden publicitás publicitás, mert a legnehezebb azt elérni, hogy akárhogy is, de odafigyeljenek az emberre, hogy egyáltalán eljusson az közönséghez. Ha pedig akárhogy is, de eljutott, akkor majd talán néhányan kellőképpen megnézik magát a művet is, bármivel is sikerült odacsalogatni őket. Kénytelen vagyok tehát kitenni magam némi népharagnak, azok részéről, akik csak annyi látnak, hogy valaki itt már megint nagyon nyomul, és nem hagyja őket nyugodtan anyázni a kommentekben.

 

* * *

 

Mondtam, hogy én jónak tartom a könyvet, és általában is szokták mondani, hogy valaki „hisz abban, amit csinál”. De nem, szerintem nálam ez nem hit: én el is tudom magyarázni, hogy miért jó.

 

Két dolog nekem egészen világosan adja magát. Az egyik, hogy még nincs egy ilyen könyv, hiányzik ebből a világból. Milyen könyv az ilyen könyv? Hát olyan, amelyik módszeresen összegyűjt és érthetően elmagyaráz minden fontos dolgot, amiket a világról és az életről tudni kell; egyszersmind megvilágítva a legfontosabb összefüggéseket is. Az olvasó pedig kap belőle egy szilárd, teljes és egységes világképet, mely a lehető legobjektívebb és modern is; illetve az élet dolgait illetően is segít eligazodni annak, aki szeretné. Ez a könyv tehát minden lényeges tekintetben képbe hozza az embert, aki idecsöppen ebben a világba.

 

(Ez egyébként több szempontból más, mint egy lexikon, amihez első blikkre hasonlítani szokták, például mert azokban többnyire különálló szócikkek vannak, ábécérendben; és más a középiskolai tananyaghoz képest is, a honlapon ez bővebben ki van fejtve. Bár ettől még az, hogy „Mikipédia”, azóta is tetszik.)

 

Fontos látni, hogy ez, a koncepció, itt a lényeg, hogy legyen egy ilyen könyv – és hogy most ezt egy ember, első nekifutásra mennyire képes megvalósítani, előhívni az ideák világából, az másodlagos. (Az meg, hogy ki az az ember, egyenesen mellékes.) Mert nyilvánvaló, hogy ez így most csak tökéletlen lehet. (Bár azért, véleményem szerint, így se rossz már: olyan 60-70%-osra teszem, ha a 100 a tökéletes, és talán egy következő körben, a segítségetekkel, mondjuk még 10-et hozzá lehet majd adni ehhez.) És nem is volna ennek muszáj így készülnie, optimális esetben egy komplett intézet volna mögötte, szakértőkkel, akik segítenének összeszedni a lényeget a különböző szakterületekről. Mondjuk én annyiból nem bánom, hogy a világ meghagyta nekem a feladatot, hogy körülbelül ez lehet az utolsó nagy szellemi teljesítmény, amit egy ember, ha nekiáll, ha tökéletlenül is, de képes véghezvinni. (Megjegyzem intézettel is kellene egy alkalmas ember az egész tetejére, aki átlátja azt, képes integrálni, egységesíteni az anyagot, meglátni a szakterületek közötti összefüggéseket, egységes szellemiséget biztosítani a műnek.)

 

Kiemelést kíván a könyv átfogó, de még inkább az összefogó, integráló természete: szakkönyvek ugyanis vannak, minden egyes területről, tényleg jók és kidolgozottak, a szakemberek és a laikus érdeklődők számára egyaránt. Ami szintén van: lexikonok, enciklopédiák, melyek átfogóak ugyan – de minthogy szócikkekre vannak bontva, nem igazán fogják össze a bennük foglalt ismeretanyagot. A Wikipédia, és a hozzá hasonló összelinkelt szócikkekből álló enciklopédiák már némileg integráltabbak – de ezekből sem kaphatjuk meg a teljes képet, mert nem arra vannak kitalálva, hogy az ember elejétől végéig elolvassa őket, át tudja tekinteni az egészet. (Ami azt illeti, nincs is eleje és vége, egy nagy hálózat az egész.)

 

Ezekhez képest tehát az Egyvilágban: 1) Ott van a lényeg minden területről; 2) Megmutatja a különféle területek közötti legfontosabb kapcsolatokat is; 3) Úgy van felépítve, hogy át tudja adni a teljes képet: egyfelől követi a világ felépítését, végigkísér az alapoktól a komplexebb témakörök felé; másfelől megmarad a kiszűrt lényegnél, nem megy bele túlságosan a részletekbe – éppen azért, hogy képesek legyünk befogadni akár az egészet.

 

Más kérdés, hogy mekkora az igény az efféle szemlélet iránt. Nos, tény, hogy lehetne nagyobb – amit némileg furcsállok, mert a világ tele van érdekes és szép dolgokkal – ennek ellenére azonban sokan, a jelek szerint, különösebb ellenkezés nélkül temetkeznek el a saját kis szűk területükön. Azt, hogy a szakosodás hasznos, mert így lehetnek jó szakembereink, így lehet a világot szakszerűen működtetni, azt értem. Azt is értem, hogy a fennálló rendszer is erőteljesen ebbe az irányba tereli az embereket, hiszen a jó szakembereket díjazza, fizeti, becsüli meg. Azt nem értem teljesen, hogy az ezzel járó bezártság miért nem zavarja jobban őket. Vagy zavarja, csak nem mutatják ki, én nem látom meg? Vagy csak rossz helyen keresem őket, már hogy a felsőoktatásba, a szakmai világba, eleve inkább olyanok jutnak el, akiket nem zavar a dolog – akiket meg igen, azok máshol keresik a boldogulást? Akárhogy is, ez sem teszi kisebbé számomra a kihívást.

 

(Hozzáteszem, hogy ez a szétválogatódás azzal is jár, hogy akik az egészet szemlélik, azok többnyire nem túl módszeresek – ez is az egyik oka annak, hogy nincs még EV. Mindig ki kell továbbá hangsúlyoznom, amikor ezekbe belemegyek, hogy nem vagyok ám én tudományellenes, meg szakosodásellenes, látom én ezeknek is a jó oldalát, a szakértelem értékét és nélkülözhetetlenségét – csak azt próbálom mellérakni, hogy a nagy kép átlátásának is megvan a haszna, amit jó volna a mainál jobban értékelni, mert jelenleg nagyon háttérbe van szorítva, nagyon az egyik oldalra billent a mérleg ebből a szempontból is. Csak a hangsúly bizonyos eltolását javaslom tehát, nem azt, hogy essünk át a ló túlsó oldalára. Lásd majd alább a könyv hasznosságát.)

 

* * *

 

Hogy ilyen még nincs a világban: természetesen ebben teljesen biztos nem lehetek – ami ellenben gyakorlatilag biztos, hogy ha van is, túl híres, az nem lett. De miért van ez így – annak ellenére is, hogy milyen hasznos lehet majd?

 

Először is a korszellem, melyben igen erősen meggyökerezett, hogy igazán értékesek csak a tudományos, specializált, szakmai (esetleg művészi) dolgok lehetnek – minden más csak misztikum, lila köd és babona: a bölcsesség és a széles látókör alulértékeltsége manapság. Nem azt mondom, hogy ez nem érthető, még azt sem, hogy nincs meg neki az alapja: a tudomány tényleg nagyot robbantott az elmúlt párszáz évben – amiken meg a bölcsesség hagyományosan alapult, pl. a Biblia és társai, a nép bölcsességek, stb… azok meglehetősen leértékelődtek, és nem is ok nélkül: tény, hogy ezek ködösek és misztikusak, sok mindenről kiderült bennük, hogy nem igaz, nem lehet szó szerint venni, módszeresnek pedig távolról sem mondhatóak. (Bár a maguk módján bölcsesség azért van bennük.) De biztos az, hogy nem lehetne ezt is másképp, szigorúbban, racionálisan csinálni? Nem a bölcsességek egyenletekbe foglalásáról beszélek, hanem a dolgok strukturált, alapos, pontról-pontra történő átgondolásáról és összefoglalásáról.

 

Olyan sincs aztán, aki finanszírozzon egy ilyen projektet. A tudományos köröknél, egyetemeknél, ösztöndíjaknál, az előbbiek szellemében, abban a pillanatban ér véget egy ilyen ötlet karrierje, amint elhangzik a bölcsesség szó. Másfelől ez a könyv a profitot sem célozza, csak a világ jobbá tételét, illetve újdonsága és nehezen fogyaszthatósága miatt sem lehet belőle túlságosan nagy pénzekre számítani – ez pedig a magánpénzeket riasztja el. Ezen kívül bejáratott közönsége, pártolói, „establishmentje” sincs neki, (mint például a népzenének, amely szintén nem a legnagyobb biznisz, de meggyökeredzettsége révén így is megél a társadalomban) – és így szponzort sem könnyű találni ehhez a könyvhöz.

 

A szomorú igazság az, hogy ez a világ, ez az ország, annyit nem áldozna erre a vállalkozásra, hogy ennem adjon, amíg elkészül, egészen pontosan 0-ra értékeli azt – ami, akárhogy is nézzük, végtelenszer kevesebb, mint amennyit mondjuk közmunkáért fizetnek. (Bár legalább nem negatív – illetve legalább nincs mit veszíteni, például azzal, ha őszinte az ember.) Ezt kifogásolni egyébként nincs jogom, hiszen senki nem kért erre, senki nem ígért mást, én pedig így is bevállaltam. Ezzel együtt lehetne másképp. (Bár mennyi minden más is lehetne még másképp ebben a világban…) Meg ha egyszer majd befut, azt is figyeljük majd meg, ahogy rögtön mindenki el lesz alélva – lásd csak Karikó Katalin esetét a több évtizedes mellőzöttségével, a mostani járvánnyal, meg azzal, ahogy most ajnározzák. (Figyelem: nem őt szólom meg, hanem azokat, akik eddig semmibe vették.)

 

Annyit egyébként mondhatok, hogy ha itt nem kell a könyv, akkor sajnos nem lesz más választásom, el fogom vinni külföldre – ahogyan oly sok mindenki megtette már. Nem örömömben, az gondolhatjátok, meg jobb is volna az anyanyelvemen megfogalmazva – de mivel a lehető legegyszerűbb nyelven írom, ha más nem, saját kezűleg is le tudom fordítani angolra, elég jól. (No meg a tartalma is nagyban univerzális, külföldön is ugyanannyira releváns.) Kár lenne, ha erre kerülne sor, azért is, mert énszerintem a magyar kultúrát is jelentősen gazdagíthatná, mert igen ritkán készül itt valami ennyire gondosan, ennyi munkával. De ha nem kell, nem kell. Később meg már cseszhetitek: nem 30 év múlva kell egy Kossuth-díj, amikor már befutott valahol, azzal semmire sem megyek. Most tessenek megadni neki a figyelmet, amit megérdemel. Nem azért, mert így sem rossz móka megírni ezt a könyvet – de azért ennek a játéknak is úgy volna igazán értelme, ha foganatja is volna – és nem is csak az én számomra, mindjárt erről is bővebben.

 

Amúgy a díjakat nem sokra tartom, (bár biztos csak azért, mert még nem kaptam) – alapból se, ahogy az egyik majom odanyom egy plecsnit a másiknak – meg azért se, ahogy a legtöbbet osztogatják, politikai alapon, a kuratórium saját dicsőségére, stb… (És azt is megmondhatom előre, hogy én nem fogok leállni parolázni az aktuális Orbán Viktorral.) Ami számít, az az, hogy mekkora (és milyen) hatást gyakorol a világra, képes-e javítani a dolgokon, semmi más. (Ezt azonban elő tudja segíteni, ha rányomják a pecsétet, az igaz: nem azért azonban, hogy attól jobb lenne, amit csinál – csak ráirányítja a figyelmet, a munkájának a hatását tudja elősegíteni.)

 

Aztán, egy további tényezője annak, hogy miért nem írták még meg ez a könyvet, hogy kell hozzá egy alkalmas ember is, akiben, illetve a körülményeiben, sok mindennek együtt kell lennie. Nem, nem azért írom ezt, hogy magamat fényezzem, hanem mert, tetszik, nem tetszik, ez is hozzátartozik a történethez. Kell tehát hozzá racionalitás, intelligencia és módszeresség; átfogó érdeklődés, és az, hogy ha nem is túl mélyen, de azért sok mindenhez konyítson az ember, annyira, amennyi a nagy kép és a fő összefüggések átlátásához szükséges. Kell aztán fantázia és kreativitás, ennek az egésznek és minden kis részletének a kitalálásához; kell merészség belevágni; fegyelmezettség a mindennapi munkához – bizonyos küldetéstudat és kitartás pedig az egész végig viteléhez. Az elméleti oldal mellett kell továbbá érzékenység a boldogsággal, művészettel, lelki bajokkal kapcsolatos elmélkedésekhez; empátia, az emberi témák feldolgozásához; és gyakorlati érzék, hogy ne egy tankönyv legyen belőle, hanem gyakorlati útmutató. (Ebben egyébként valószínűleg segít a falusi, gyakorlat közeli, nép közeli származásom – az iskolák mellett, melyeket elvégeztem.)

 

Kell még elegendő hozzáértés több mindenhez, amit ez a vállalkozás igényel, így, hogy egyedül csinálja az ember: főleg az informatikához, de a PR-ral, marketinggel is jó volna elboldogulni. Utóbbit azért mondom így, mert ez viszont nem az erősségem, én inkább bütykölős, elmélkedős ember vagyok, eladni, előadni nem igazán tudok, és nem vagyok egy közösségi ember se. A szakmai előmenetelhez, érvényesüléshez gyakorlatilag elengedhetetlen kapcsolatépítés, haverkodás és netwörkölés, smúzolás és hízelgés, könyöklés és tülekedés, társasági jelenlét és mozgolódás, az sajnos sosem feküdt nekem. Pl. láttam egyszer egy könyvet a kirakatban, azzal a címmel, hogy „Never eat alone.” (Sose ebédelj egyedül.) Hát ezzel szemben én az „Always eat alone”-t gyakoroltam, szakmai szettingben legalábbis. Ezért is kellene valaki, egy menedzser, aki ezt az oldalát segítene vinni.

 

(Meg hogy ugye vannak a bütykölősök meg a nyomulósok, mint Woz és Jobs – és könnyen lehet, hogy ma iPhone se lenne, ha ez a kettő egymásra nem talál.)

 

No és kell bizonyos öntörvényűség is, egyrészt, hogy az ember tudjon a rendszeren kívül gondolkozni, kívülről szemlélni azt; másrészt, hogy a gyakorlatban is ki merjen lépni belőle, szembe merjen menni az elvárásokkal, a konvenciókkal – mert ezt a könyvet teljesen lehetetlen volna összehozni a standard munka-család felállás mellett. (Illetve, ugye, hogy maga a könyv is egy új műfaj.)

 

The Wanderer Theme

Tarja – I Walk Alone

 

Nem utolsósorban pedig hajlandónak kell lenni mindezt az ember nyakába venni, ingyért, egyedül és mellőzötten is, bevállalni a lehetőséget, hogy esetleg soha nem figyelnek fel rá. Tágabban, kell, hogy a megfelelő dolgok motiváljanak, olyanok, mint a tudás és alkotás vágya, a dolgok rendszerezése és a humánum – szemben mondjuk a pénzzel, a pozícióval, de akár a családdal is.

 

De kellenek még bizonyos szerencsés körülmények is. Az egyik, hogy jó időben születtem, a technológia újabb keletű fejlődésének idején: mert számítógép és internet nélkül is lehetetlen volna megcsinálni ezt a könyvet. No és persze nagyon kellett még az a szerencse is, hogy ha már az állam, az akadémia, a szponzorok mind tesznek az egészre, akkor más módon, a család segítségével, mégis legyen módom ennyi időt rászánni arra, amit kitaláltam. Jó volna, ha előbb-utóbb az előbbiek is észbe kapnának. (Hozzáteszem, a világ rövidlátása, fantáziátlansága, szűkmarkúsága a kezemre is játszik, alkalmasint nem is kicsit, annyiból, hogy nemcsak engem, de másokat sem ösztönzött ugyanerre.)

 

Mint mondtam, ezt nem a saját dicsőségemre mondtam el, hanem mert ezek a tények, és lényeges tényezői a történetnek. Aki ismer, tudhatja, mennyire borzongok mindenféle önfényezéstől és személyi kultusztól, nem csak Orbántól, ott fönn a Várban, de Soros arcképétől is, a CEU bejáratánál. És ha egyszer befut a könyv, akkor is arra figyeljetek majd, a könyvre magára – engem pedig nyugodtan felejtsetek el. Ennyiben is jó volna, ha más lenne ez, mint az eddigi sikeresebb próbálkozások, melyeknek a kezdeményezői ritkán kerülték el a bálványimádást, még ha akadt is köztük olyan, akinek az nem lett volna eleve a kedvére. Mondjuk, erős kételyeim vannak, hogy ez egyáltalán lehetséges, mert az embereknek bálvány kell. Jó súlyos, akibe kapaszkodhatnak. Meg, hogy ezzel nem mások fölé igyekszem helyezni magamat, ahogyan a hiú emberek teszik. Nem arra vágyom, hogy felnézzenek rám: a lenézést, a levegőnek nézést, a semmibevételt, azt unom már. Szóval ez nem a szokásos beképzeltség, nagyképűség és fennhéjázás. (Ugye nem? Szeretném azt hinni, hogy én felismerem a hiúságot, ha úgy adódik, magamban is.)

 

Tehát, a lényeg, hogy mindezt összevetve, az elutasító korszellemet, a támogatás hiányát, az embert és a szerencsés körülményeket, talán már érthetőbb, hogy miért nem született meg ez a könyv már korábban – meg az is, hogy abból, hogy nem született meg, miért nem következik az, hogy akkor nem is érdemes megszülni.

 

* * *

 

Na szóval, ez volt eddig az egyik dolognak a kifejtése, ami számomra világos a könyvvel kapcsolatban: az hogy még nincs. Most jön a másik, ami énnekem egyszerűen villogva szirénázik, mégpedig a könyv hasznossága.

 

Szakkönyvek, mint említettem, természetesen vannak, sok és jó – viszont ami a nagy képet, a szakmájukon kívüli területeket illeti, igencsak esetleges, hogy honnan szedik össze az emberek az elképzeléseiket. Az alap és középfokú oktatásra mondhatnánk, hogy az van erre – de nem igazán: az egyes tárgyak javarészt ott is szakismereteket nyújtanak, a tudás egymástól elszigetelt foltjait, nem gondolkodni, a dolgokat átlátni tanítanak, hanem lexikális tudást és technikai ismereteket próbálnak átadni, a szakemberré válást készítik elő. Egyik oldalról.

 

A másik oldalról pedig, hol jobban, hol kevésbé, de valamennyire mindenhol, indoktrinálnak is, még ott is, ahol nem jó elvtársakat vagy hittestvéreket akarnak faragni a gyerekből – mert jó hazafiak mindenhol kellenek, a tananyag jelentős részét így a nemzeti kultúra teszi ki, a nemzet testébe igyekezvén beilleszteni a nebulókat. Ez sem feltétlenül baj, ha nem viszik túlzásba, és szükséges is, hogy jó szakembereink, egymással egy nyelvet beszélő polgáraink legyenek – csak annyi, hogy ez így jelentős részben nem a világ bemutatásáról szól.

 

Felsőbb szinteken meg aztán, az egyetemek, a szakemberek világában, még inkább elsikkad a szélesebb kitekintés, mindenki egyre inkább a saját szűk kis területére koncentrál. Ezért is, nem csak a köznépnek lehet majd hasznos a könyv, hanem azoknak a szakembereknek is, akik szeretnének egy módszeres, tömör, integrált összefoglalót a többi terület fő tényezőiről, azok összefüggéseiről, a világ egészéről. Ez, azon túl, hogy segít majd reálisabban szemlélni a dolgokat, (mert okos emberek is meglehetősen naivak tudnak lenni), egyúttal összeköttetést is teremt majd a szakterületek és azok művelői között, koherenciát nyújtva ennek a széttagolt világnak. (Lásd a sok „lásd”-ot, kereszthivatkozást a könyv különböző témáiban.)

 

A kép teljesebbé tételét illetően ki kell továbbá emelni, hogy a könyvben ugyanolyan hangsúly van a belső, lelki dolgokon, mint a külvilágon – mert egyébként manapság a lelkiek igencsak háttérbe vannak szorítva az anyagiak és a technika mögött. Vegyük csak azt, hogy a pszichológia lényegében szóba se kerül az alap- és középfokú iskolákban. (Meg a szociológia se, itt nálunk, legalábbis.) Annak ellenére van ez így, hogy egyrészt önmagunk megértéséhez, a saját problémáik megoldásához, másrészt a másokkal való kapcsolatainkhoz, konfliktusaink kezeléséhez is rendkívül hasznos volna, de még az üzletet, érvényesülést tekintve is nagy hasznát vehetnénk annak, ha több fogalmunk lenne a lelki jelenségekről, folyamatokról, hogy kit mi hajt, mi bánt, hogyan beszéljünk hozzájuk, és így tovább…

 

Egy éteribb síkon szemlélődve aztán a világ, a valóság egészének befogadása volna az, ami teljesebbé tudná tenni az embert, többé, mint ami most: egy alkatrész a faj és a társadalom gépezetében. (Illetve evő, fogyasztó és szaporodó gépek vagyunk magunk is.) Jó, ez eléggé emelkedetten hangzik itt a félperiféria tyúkszaros, egyeseknek a megélhetésért küzdő, másoknak a zsebüket degeszre tömő, egymás haját tépő, fáradságos mindennapjainak közepette – de ettől még igaz, ha hátrébb tudunk lépni egyet, hogy onnan pillantsunk rá erre az egészre. Úgy is szoktam fogalmazni, hogy így lehetnénk majd egyszer „az univerzum polgárai”… Hm? Igen, ez elég távoli attól, hogy eldugult a lefolyó meg, hogy remélem, jó nagy bónuszt kapok az idén is. Meg nem is mindenki akar kibújni a Mátrixból, azt is megértem. Nem is erőltetem én, csak a lehetőséget igyekszem megteremteni azoknak, akik a piros tablettát választanák.

 

Gyakorlatibb oldalról nézve pedig életviteli tanácsokkal is kevéssé vagyunk ellátva intézményileg, az iskola nem sokat mond arról sem, hogy milyen elvek mentén lehet jól, milyen praktikákkal lehet ésszel élni az életet, könnyíteni a mindennapjainkon, a sorsunkon. Részben talán azért is, mert egyesek úgy érezhetnék, hogy kéretlen tanácsokat osztogatnak nekik, a gyerekeiknek. Belebeszélni én sem akarok, mint mondani szoktam, az egyik előnye ennek a könyvnek, hogy nem kötelező elolvasni. Aki viszont bizonytalan, akivel nem foglalkoztak eleget, nem magyarázták el neki a dolgokat, annak itt lesz egy lehetőség, amelyet levehet a polcról, amelyet megfontolhat, és amelyből kaphat egy higgadt, humánus és érdekmentes iránymutatást.

 

(Itt jegyzem meg, hogy a könyv „viszonyítási pontként” is szolgálhat majd – vagyis, hogy ahhoz képest, amit ír, mindenki felmérheti, hogy mivel ért egyet, és mivel nem, mit gondol másképp. Így, még ha egyeseknek másra nem is volna jó, már annyiból hasznos lehet, hogy összegyűjti a világ és az élet dolgait, melyekben eltérhet a véleményünk.)

 

Nem utolsósorban aztán, ahhoz, hogy a világon valóban változtatni tudjunk, ne csak üres szavakat pufogtassunk, az első kanyarban ellehetetlenülő tervezeteket lobogtassunk, különös tekintettel a fenyegető ökológiai- és klímakatasztrófára – ahhoz, hogy végre tényleg történjen már valami érdemleges, nem elég azt mondani, hogy abrakadabra 2050-re legyünk karbonsemlegesek. Ha valóban komolyan gondoljuk, hogy meg akarjuk őrizni a világot élhetőnek, akkor azt nagyon komolyan elő kell készíteni, meg kell alapozni az emberek fejében. Azért, mert különben ellenállnak, nem engednek, ugyanúgy akarják folytatni, ahogy eddig, ugyanúgy fogyasztani és gazdagodni akarnak, a nép és a fennálló rendszer haszonélvezői, a hatalmasok pedig ugyanazokat a pitiáner játékokat játsszák – nagyszabású és jó szándékú, de homokra épített terveink pedig azonmód elvéreznek ezen a rövidlátó, de erőteljes érdekszövetségen, hogy nehogy bármit is másképp kelljen csinálni.

 

Az Egyvilág ennek az alapozásnak is az egyik eszköze lehet, sok egyéb mellett azzal, ahogy belátást és felelősséget hirdet; ahogy bemutatja, hogy hogyan lehetünk boldogok egyszerűen, olcsón és környezetbarát módon; nem utolsósorban pedig azzal, hogy segíthet közelebb hozni egymáshoz az embereket, a gondolkozásukat, legalábbis egy közös kiindulópontot nyújtani nekik ehhez. Ezért szoktam mondani, hogy az lehet, hogy a világot nem lehet megmenteni – de ha lehet, akkor így lehet.

 

Továbbá itt említhetők még az etikai témák is, melyek először is tisztázzák, hogy mit lehet elmondani helyesről és helytelenről objektíve, miszticizmus nélkül, és gyakorlati segítséget is nyújtnak majd abban, hogy mennyire és hogyan legyünk jók, humánusabbá téve személyes kapcsolatainkon túl a társadalom egészét is. Amúgy az alapozás hiánya, hogy azonnal, erőfeszítés nélkül kellene sok minden, eléggé jellemező erre a mostani világra egyébként is, nemcsak nagyban, kicsiben is – mint az közismert.

 

Mindezeken felül a könyv számos területtel, problémával kapcsolatban igyekszik összegyűjteni, hogy milyen elvek mentén lehetne jól csinálni azokat: mi volna nagy vonalakban a teendő például a globális problémákkal kapcsolatban, hogyan kellene a gazdaságot, a piacot, a pénzügyi rendszert szabályozni, mit lehetne tenni az egyenlőtlenségek csökkentése  érdekében, milyen irányvonalak mentén kellene megszervezni az oktatást, stb… Meg hát azt is, hogy általában véve hogyan lehetne jobbá tenni a világot, igen. Természetes, hogy ezek csak a fő elvek, nyilvánvaló, hogy ez nem a kész recept. És még csak azt sem mondom, hogy ezek olyan hatalmas ötletek, másnak is egészen biztosan eszükbe jutottak már.

 

Viszont egyrészt ilyen széleskörűen összeszedve, összefüggéseikben, ilyen világosan leírva nemigen vannak meg máshol – másrészt, megint csak, a szakértők a részletkérdésekre, a technikai problémákra, a motor, a kerekek megtervezésére, az olajszint beállítására vannak kihegyezve – az irány megválasztása viszont, amerre a kaszni gurul, éppen ezért hajlamos elkallódni. Az ugyanis tipikusan egy olyan összetett probléma, melyhez széles körültekintésre van szükség. (Volna – jelenleg ugyanis leginkább rövidlátó érdekek, félművelt, önző emberek, politikusok határozzák meg azt. No és a mondás, mely szerint „Az irány fontosabb, mint a sebesség: sokan mennek gyorsan sehova.”) Végül pedig, mint a könyv általában, ez sem szentírás, hozzá lehet szólni, el lehet vitatkozni róla, mondja is el, aki jobban tudja, tessék egy tiszta, értelmes kiindulópont.

 

Máskülönben, a világ sokasodó problémái bizonyos esélyt is kínálnak a könyvnek, mert a fennálló rend megrendülésével, az emberek elbizonytalanodásával növekszik az igény az alternatív magyarázatokra. Sajnos azonban most is inkább az egyszerű, hatásos elképzelések (képzelgések) a kelendőbbek, lásd a gyakran a valóságtól teljesen elrugaszkodott összeesküvés-elméletek népszerűségét. Fárasztani azért továbbra sem akarják magukat az emberek. (Rendben, sokaknak energiájuk se lenne rá.)

 

Meglehetősen sajátos továbbá az, ahogyan már a könyv megírása közben igyekszem szisztematikusan összegyűjteni a hozzászólásokat, javaslatokat, mások tudását, tapasztalatait, az erre rendszeresített kérdőív és fórum segítségével, hogy végül azok is beépülhessenek a műbe – hiszen tisztában vagyok vele, hogy én nem tudok mindent és a tapasztalataim köre is korlátozott.

 

Végül, a könyv formai újdonságai is megérdemelnek egy említést, az erőteljes strukturáltsága, a lényeg kiemelése, hogy különböző szinteken lehet olvasni – meg ami nem is látszik, a megírásának a technikája, hogy nagyrészt Excelben dolgozom. Illetve, ha semmi más, csak a sportértéke ennek a vállalkozásnak, így 10 év és 1500 tömény oldal után, ami énszerintem van akkora, mint amikor valaki (félig) megmászik egy hegyet, vagy (félig se) átevezi az óceánt.

 

És ez a könyv annak ellenére nincs még, hogy ilyen hasznos lehet… Meg hogy miért nem tűnik ez fel senkinek?

 

* * *

 

Ezek okán mondom tehát, továbbra is, hogy valami nagy is lehet belőle. Persze, akik nem gondolják ezt így végig, nem ezzel kelnek és fekszenek, azoknak nehéz lehet ezt elképzelni. A nagy dolgokkal az emberek úgy vannak, hogy azok csak a tankönyvek lapjain, a kultúránk megdicsőült hőseinél keresendők, de legalábbis Amerikában, nem pedig itt és most, a szomszédban, Óföldeákon – mert ezt szokták meg, eddig csak ilyenekkel találkoztak. Ráadásul ebben se integráljel nincs, sem app jár hozzá, sem nem celeb, aki csinálja, a Harvardon sem tanít, de még csak egy előszót sem írt hozzá Prof. Dr. Tóth Umfaktum, nincs százmillió követője az Instán, és a TV-ben sem mutogatják. Azonkívül nincs még szépen becsomagolva sem, és nem lehet megrendelni 20% kedvezménnyel karácsonyra. Nem utolsósorban egy olyan világban, ahol a hajlított képernyőtől, az ötpengés borotván át a fahatású acélkerítésig minden „forradalmi”, egyre nehezebb elképzelni, hogy bármi is valóban az lehet.

 

Jó, 100%-ig természetesen én sem lehetek biztos benne, hogy ekkorát szól majd, ilyen komoly szerepe lehet a világ jobbá tételében. Azt viszont kijelenthetem, hogy ha 0,1% esély van erre, már akkor érdemes volna komolyan szemügyre venni. Sőt, már akkor sem szabadna semmibe venni, ha arra van 0,1% esély, hogy a bajok 0,1%-án segíthet. (Apropó, a világot megváltoztatni egy dolog. Az se könnyű, de többeknek sikerült már: Zuckerberg, az iPhone, az autó, stb… Jó irányba változtatni azonban, javítani rajta, az az igazi kihívás. Nem is beszélve arról, hogy szinte az összes sikeres vállalkozás csak kihasználni igyekszik azt, amilyen a világ, az emberek, a hibáikat, a gyengeségeiket is. Lásd például az összes kis trükköt, amivel a képernyők elé szögezi az embereket a Facebook és társai.)

 

Na de miért nem veszik szemügyre? Hogyan viszonyulnak hozzá az emberek? Az egyik, amire az előbb utaltam, a figyelemfelkeltő csalik hiánya. Amikor pedig ezek nélkül próbálkozom, akkor a következők szoktak történni. (Ahogy azt elképzelem, legalábbis.)

 

A legtöbben, amikor belebotlanak a reklámlinkjeimbe, csak a spamet látják benne, hogy valaki már megint el akar adni valamit. Vannak aztán, akik vetnek rá egy pillantást, de rögtön menekülőre is fogják, amint meglátják, hogy jézusmária mennyi betű! Aztán vannak, akik pár másodperccel tovább nézik, de gyorsan elintézik azzal, hogy ez egy vacak, pl. mert nem elég tudományos, vagy egyszerűen a szürke, „megsleekeletlen” kinézete miatt. (Sleekelés: saját elnevezésem arra a trendre, ahogy ma mindent lesimítanak, lekerekítenek, főleg a számítógépek környékén: Win 10, Facebook, de máshol is, pl. autók. AKA: szopottgombóc.)

 

Ez a levackozás egyébként annyiból érthető, hogy sok önjelölt, többnyire félnótás világmegváltó próbálja terjeszteni a saját okosságait, ősidőktől fogva egyébként, de most főleg, hogy technikai értelemben ilyen könnyű lett. Önjelöltnek én és önjelölt vagyok, (bár szeretettel várom a rajtam kívüli jelölőket), mindenestre saját megítélésem szerint legalább háromnegyednótás így is megvagyok. Sajnos azonban még egy kétnótás halom betűt sem könnyű gyorsan megkülönböztetni egy egynegyed nótástól: első ránézésre mindkettő csak egy halom betű. Ráadásul úgy, hogy valaki anélkül produkál egy halom betűt, hogy valamilyen elismert betűprodukáló intézet tagja volna, (pl. egyetemi professzor) – hát abból legtöbbször valóban csak infinitezimálisan nótás eredmények szoktak születni…

 

Így aztán engem sem vesznek komolyan. Jó, hát hobbizik itt valamit, mondják, de hát hol van az a komoly dolgoktól? A komoly dolgokért fizetnek, a boltban árulják, meg a TV-ben mutogatják őket, már híresek, rájuk van nyomva a pecsét. És nem is ok nélkül, valóban meglehetősen ritka az, újabban meg még inkább, hogy valaki csak ül otthon, és abból valami tényleg nagy kerekedik: a garázsprojektek kora lejárt, a tudományban már kicsit régebben, de immár a legújabb forradalmi területet, az informatikát is ipari óriások felügyelik. (Művészettel meg (pop)kultúrával meg Dunát lehet rekeszteni, főleg, ahogy az is iparizálódott immár, és mert mindenkinek minden egy gombnyomással elérhető, mindenkit elhalmoz vele az internet meg a TV.) A kivételek kutatása helyett pedig egyszerűbb gyorsan lapozni egyet. (Illetve, ha egyszer valaki ráfogja, hogy vacak, bedugja ebbe a skatulyába, abból még nehezebb kitörni. Arról, hogy az elismertség nem egyenlő a minőséggel, lásd részletesebben a könyvben.)

 

Shania Twain – That Don't Impress Me Much

 

Vannak aztán, akik elolvasnak belőle egy-egy részt, és az mondják, ja, ja – de nem hogy vannak erről részletesebb és szakszerűbb szakkönyvek is? És ez igaz is, ám, mint láttuk, ez a könyv nem azokkal akar versenyezni, nem szakembereket akar képezni, hanem a nagy kép bemutatása, a fontos dolgok összefogása, a sok téma együtt adja a lényegét. (Meg, ne feledjük, a koncepció – nem pedig az, hogy azt most egy ember egyedül mennyire képes kivitelezni.) De, még akik látják az egészet is, azok sem mind gondolnak bele az újdonságaiba, a benne rejlő lehetőségekbe.

 

No és akiknek valamiért negatív érzései támadnak miatta: vagy a benne foglaltak (az igazság) nem tetszik nekik, vagy az érdekeiket sérti valahogy, vagy féltékenyek rá.

 

Érdeksérelem lehet például, ha valaki, kiadók, szerzők, úgy érzik, ez a könyv ellopja tőlük az érdeklődőket, azáltal, hogy itt egy helyen meg lehet találni minden fontosat, nem kell több száz különböző könyvből összebogarászni azt. No és hát a sokféle embernek sokféle dolog szúrhatja a szemét: a valamelyik oldalhoz húzóknak a könyv középutassága; a különféle érdekcsoportoknak az érdekmentessége; az értelmiségnek az, hogy nem elég tudományos; az egyszerű és fáradt embereknek meg, hogy hosszú. És akit valami zavar benne, az nem fogja segíteni, akiknek meg tetszene, azokhoz jórészt még nem jutott el, pont azért, mert nem segíti senki, hogy eljusson. (Lásd még a hírnév 22-es csapdáját.)

 

Igen kevesen jutnak tehát csak át mindezeken a szűrőkön, kevesen jönnek tényleg tisztába a könyvvel, keveseknek tetszik meg az. És még ennek is csak egy töredéke az, aki még tenni is hajlandó valamit az ügyért. (Azért pár ilyen akadt már, s ha általában az ő lendületük is hamar kifogy, már az mutat valamit, hogy léteznek.) Illetve mintha általában is érzékelhető volna némi pozitív változás a könyvhöz való viszonyulásban, talán mert látják a kitartást, talán csak megszoktak, talán csak az, hogy csak képzelődöm…

 

Jellemző egyébként, hogy általában az idősebb generáció látja meg a könyvben a fantáziát. Ez eléggé érthető is: nekik van idejük; még a hagyományos könyvek világába születtek, kevésbé igénylik a mai vizuális orgiát; valamint erre az életkorra jellemző, hogy az élet dolgait maguk mögött tudva, a nagy, filozofikusabb kérdések felé fordul az érdeklődésük. Kivételek vannak azért, néhány fiatal is jelentkezett már, de ők a kivétel, jó volna majd hozzájuk is jobban eljuttatni, az ő figyelmüket is felkelteni valamiképp. Ezen kívül el tudom képzelni, hogy kialakul majd egy ellenkultúra, azokból, akik megcsömörlenek a látványtól, a felületességtől, visszatérnek a hagyományosabb médiumokhoz, a mélyebb gondolatokhoz, a könyvekhez – ahogy az számos alakalommal megtörtént már, talán most jön majd egy visszacsapás, egy antitézis az uralkodó irányzatra. És akkor lesz mihez nyúlni.

 

Az előbbieket sem azért mondtam el, mintha különösebben neheztelnék: természetesen senkinek sem kötelessége érdeklődni – és így működünk, ilyen az ember, sok tekintetben ilyen vagyok én magam is: hány dolog mellett megyek el én is, (és jó eséllyel az Egyvilág mellett is elmennék), még így is, hogy jó szerencsémnek köszönhetően jóval több idővel rendelkezem, mint a legtöbben. És hát igen, ilyen az élet is, azt is tudom, hogy az emberek többségének kisebb gondja is jogosan nagyobb annál, hogy nekiálljanak itt a világról filozofálni. Ehhez azt tenném hozzá, hogy lesznek itt kevésbé filozofikus részek is, melyeket így is érdemes lenne majd megnézegetni, gondolok elsősorban az ember életének elveire, praktikáira. A másik pedig, hogy a világ rendbetételének is ez lehetne az egyik fontos hozadéka, hogy ugyanis a kevesebb pazarlás, visszafogottabb fogyasztás és a kevésbé egyenlőtlen elosztás mellett dolgozni is kevesebbet kellene majd, több ideje maradna az embereknek, marketingnyelven, „az igazán fontos dolgokra”.

 

(Meg az azért bosszantó, na, amikor anélkül vackozzák le, hogy rendesen megnézték volna, illetve, amikor olyanok sajnálnak le a magas lovaikról, akiknek esélyük sincs, hogy valaha is bármi ehhez foghatót produkáljanak.)

 

Egyébként, gondolom attól is függően, hogy ki mennyire nézte meg, kaptam már hideget és meleget is. Volt, aki szerint ez egy „alapmű lesz”. Más azt mondta, hogy „minden szóra figyeljek oda”, mert olyan fontos lesz majd egyszer. Volt viszont, aki szerint ez csak egy újabb, és a forgalomban lévőkhöz képest eléggé gyengécske kis enciklopédia. Sőt olyan is, aki megkért, hogy „legyek szíves minél előbb hagyjam abba”. Megint más ugyanakkor, miután végigolvasta az egészet, még pénzt is küldött, mert olyan hasznosnak találta. (Általában is jellemző egyébként, hogy mindenről mindenfélét hallani, nézzétek csak meg, hogyan pontozza a közönség körülbelül bármelyik filmet a neten.)

 

(Na, amúgy ez arra is jó hely, hogy kicsit demonstráljam, hogy működik a marketing. Figyeljük meg az előző bekezdés szerkesztését: ahogy a rossz véleményeket becsomagoltam a jók közé. Ott van tehát a jó és a rossz is – mégis, ez az elrendezés a jókat emeli ki.)

 

(De az, hogy így lelepleztem magam, nem árt majd meg? Nos, talán nem, hiszen, bár mindenki ezt csinálja, de ők palástolják – én meg itt milyen nyílt voltam és bátor.)

 

(Jó, de a leleplezés leleplezése nem lesz már tényleg túl sok? Na, most aztán végképp összezavartam mindenkit. ;)

 

(Vagy például, nem bírok leállni, ahogy vannak ezek a mondások a honlapon. Minden nap csak egy. Ez is úgy van adagolva, ahogy nekem jó, hogy ugyanis visszajövögessetek – nem pedig, ahogy nektek, az olvasóknak volna a legjobb, úgy, hogy egyszerre ott legyen az összes… Ne feledjétek azonban, hogy mindenki ezt csinálja, minden tele van ilyen kis trükkökkel – a cél viszont ritkán ily nemes. Lásd a könyvben a különféle marketing technikák bemutatását.)

 

Egyébként az, hogy miképpen tekintenek egy műre, azt a címkét sütik rá, hogy egy vacak, vagy azt, hogy mestermű – bár a népszerűsége szempontjából nem keveset számít – maga a mű azonban csak ugyanaz marad tőle. Például a Mona Lisa is ugyanaz volna egy fiók mélyén is, mint a Louvre-ban a saját külön termében. (És ami azt illeti, ha nem is a fiókban volna most, de a 100 másik hasonló között, hacsak el nem lopják, ami aztán ráirányította a világ figyelmét – és onnantól kezdve aztán visszavonhatatlanul celebbé vált. A Mona Lisát sem azért övezi tehát ekkora rajongás, mert annyira elképesztően jó, hanem mert rásütöttek, hogy ez aztán a non plus ultra. És lehet ez az állapot egy illúzió – de mindenkinek jó: a múzeumnak van egy erős turista mágnese – a látogatók pedig boldogok lehetnek, hogy kipipálhatják a szelfit a világ legnagyszerűbb festményével. (Lásd még a címkékről szóló részt a könyvben.)

 

Magán a könyvön kívül említést érdemelnek ezek az üzenetek is, például amit most olvastok, a politikusságuk. Többen mondták már, hogy nem kéne ezt, mert nincs összhangban a könyv politikamentességével. Nos, ez igaz: a könyvet a lehető legsemlegesebb, legpártatlanabb módon igyekszem összerakni, és megértem az értetlenkedést a levelekkel kapcsolatban. Miért csinálom akkor mégis? No, először is, sokáig én is kimondottan kerültem a politizálást, az üzenetekben is – de aztán egyszer csak, uraink, végtelen bölcsességükben (hatalomvágyukban) felrobbantották a bilit, méghozzá gyakorlatilag a fenekem alatt, azzal, hogy rászálltak a CEU-ra – és ezt már nem hagyhattam szó nélkül. (Meg azért az összes többi disznóságukat se, melyekkel napi rendszerességgel szórakoztatnak mindannyiunkat már jó ideje. Ezzel együtt, attól tartok, én sem vagyok olyan nagy kivétel a tekintetben, hogy az zavar legjobban, ami engem zavar.)

 

Másrészt, megint csak a marketing: a többséget ugyanis sokkal jobban érdekli a politika, mint a dolgok működésének meglehetősen elvont fejtegetései – nekem pedig minden figyelem jól jön, mely, ha érintőlegesen is, de viszi magával a könyv hírét. Harmadrészt az Egyvilág célja az emberek és a világ sorsának gyakorlati jobbítása volna, ennyiből is célszerű időről-időre kitörnöm az elefántcsonttoronyból, megmutatnom, hogyan lehet a gyakorlatra átültetni a könyv elméleti elveit, praktikáit, fejtegetéseit.

 

És vitatkozni is mindig lehet velem, mindig odarakom a lehetőséget, ahol hozzá lehet szólni, ezekhez a levelekhez is. Másrészt meg, hogy ha valaki nem is fogadja el, amiket leírok, azt a kérdést tegye fel magának, hogy nincs-e benne mégis valami, az igazságnak néhány olyan magva, melyekre eddig nem gondolt – mert akkor már nem hiába olvasta el. Végül, tény, hogy nem állok teljesen középen a bal-jobb skálán, magamat mérsékelt balosnak tartom, de mindig igyekszem meglátni mindkét oldal hibáit, és megadni mindkét oldal igazát is.

 

(Illetve az igazság sem feltétlenül pont középen van: annyit lehet mondani, hogy általában valahol a mérsékelt zónában található – a szélsőségek helyett. A mérsékeltségben pedig az még a jó, hogy a mérsékeltek megférnek egymással akkor is, ha abban nem értenek egyet, hogy akkor most az igazság a választóvonalnak az egyik vagy a másik oldalán van-e.)

 

* * *

 

Ó, csillag, csillag, de messze nincs még vége. Most jön az, hogy ez a könyv túl jó. Micsoda?! Inszinuáció! Arcátlan szerénytelenség! Hadd pontosítsak egy kicsit: ez a könyv ahhoz túl jó, több szempontból is, hogy könnyen el lehessen adni, elnézést. (Kicsit, mint volt iskolatársam, aki azért nem nyerte meg az OKTV-t, mert túl könnyűek voltak a feladatok; vagy Asimov, aki szerint „azok, akik azt hiszik, mindent tudnak, nagy bosszantóak nekünk, mindentudóknak”.) ;)

 

De most tényleg, mi az, hogy „túl jó”? Hogyhogy azért nem lehet eladni valamit, mert jó? Nos, a következőkről volna szó:

 

● A könyv realizmusa, kiegyensúlyozottsága és viszonylagos bonyolultsága

 

Mert a legtöbben egyszerű, megnyugtató, a saját nézeteiket gyorsan igazoló (és gyakran egyoldalú) információkra vágynak: egyfelől az emberek, akik nem akarják az agyukat koptatni, másfelől a különféle érdekcsoportok, akik a saját érdekeik megtámogatásához keresnek muníciót. Azt pedig azért mondom, hogy „viszonylag” bonyolult, mert csak a megszokott egybites magyarázatokhoz képest az, valójában viszont csak annyira, amennyi tényleg szükséges a dolgok reális bemutatásához. (Jó, közgázból lehet, hogy valamivel kevesebb is elég volna – abból még lehet, hogy valami más lesz.)

 

● A világ jobbá tételét célozza.

 

Semmint valakiknek az érdekeit, dicsőségét vagy a profitot. Mert nyilvánvalóan könnyebb támogatást szereznie annak, aki mondjuk egy párt hatalmát erősíti, egy király dicsőségét zengi, stb… Vagy annak is, aki a nyereségre hajt, mert a befektetők az ilyenekbe szeretnek befektetni. Ezért is mondom, hogy a világot csak hobbiból lehet megmenteni.

 

● Felvilágosítani próbálja az embereket

 

Amire egyrészt maguk sem mindig vevők, mert a valóság gyakran fájdalmas – ez a könyv pedig őszinte, nem csak az érdekét nem szolgálja, a kedvét sem keresi senkinek. (Bár a valóságot elfogadni, megküzdeni vele, azt igyekszik segíteni.) Mert nyilván azzal is könnyebb pénzhez jutni, híveket szerezni, hogy ha enyhülést kínálunk – akkor is, ha a dolog csak placebo. Másrészt sokaknak nem is érdeke, hogy az emberek felvilágosodjanak: lásd a könyvben is, hogy a politikának, a piacnak, (illetve az egyházaknak is) az a jó, ha az emberek egyszerűek, kiszámíthatóak, befolyásolhatóak, arra szavaznak, akire mondják, azt veszik meg, amit mondanak nekik, nem vonják kétségbe a dogmát, a rendszert és azzal együtt a status quo-t, a felsőbb körök pozíciót. (Ráadásul ez a könyv az anyagi igények visszafogásának irányába mutat – ami, érthető módon, megint csak nem túl népszerű a piaci rendszer haszonélvezőinél.)

 

● A könyv újszerűsége, egyedisége

 

Avagy, „mi ez az izé”? Nem regény, nem vers, nem is tudomány – hát akkor micsoda: még a kategória sem létezik, amelyben össze lehetne vetni más hasonlókkal. Ezért is egyszerűbb lapozni egyet, keresni valami ismerősebbet.

 

(Vagy lehet ez az egész mégis csak képzelgés, tévképzet? Elvégre annyi szürreális dologban hisznek emberek tömegei manapság is, legyen az a jóisten vagy Q. Ti mondjátok meg – meg az idő.)

 

* * *

 

Fentebb már utaltam az értelmiségre, hogy őket sem könnyű meggyőzni ezzel a könyvvel. Nézzük meg ezt kicsit közelebbről. Először is, szokták kérdezni, hogy ha már ez egy ilyen komoly szellemi mű volna, miért nem keresek egy professzort, aki segítene? Nos, megpróbáltam – vajmi kevés eredménnyel – bár lehet, hogy járhatnék jobban is a nyakukra. Attól tartok azonban, hogy túl sok értelme nem volna, azért, mert ennek a könyvnek az értékeit egy professzor sem látja meg. (Egykönnyen.)

 

Mi az, hogy egy professzor nem lát meg valamit? Hát ilyet hogy lehet mondani? Nos, nem azért, mert nem elég intelligens, vagy, mert én okosabb lennék nála, főleg a saját szakterületén. Hanem azért, mert a professzor a tudomány világában, a specializált, mély szaktudás és a részletekbe menő precizitás mindenekfelettiségének légkörében nevelkedett, az egész életét abban élte le, azt értékeli, nem mindegyikük látja, hogy másképp is lehet hasznos valami; továbbá az eredetiség, képzelőerő és a gyakorlati érzék sem mindegyikük erőssége.

 

Az EV pedig, ugye, egyfelől sok tekintetben új, kell hozzá, hogy valakinek a megszokotton kívüli dolgokhoz is legyen szeme – másfelől pedig az a világ, amelyben a professzor mozog, abban a tekintetben szöges ellentéte a EV-nek, hogy az utóbbi átfogó, a teljes képet igyekszik megvilágítani, anélkül, hogy túlságosan belemenne a részletekbe, a feldolgozhatóság, a befogadhatóság érdekében, ahogy azt fentebb kifejtettem. És nem, nem azért, mert silány. Ezzel együtt természetesen törekszik a korrektségre és a realitásra, illetve, aki belenézett már, az láthatta, hogy a módszerességére sem lehet panasz – csak ez egy másik műfaj.

 

Ezen kívül a professzornak sincs rá se kedve, se ideje, hogy nagy halom, azonosítatlan műfajú betűkkel foglalkozzon valami ismeretlentől, valamint ő is emberből van, nem mentes az előítéletektől, az elhamarkodott levackozástól, ő is inkább gyorsan lapoz egyet. Mondjuk, ha eléggé erőltetném, nincs kizárva, hogy végül akadna valaki… Esetleg a tágabb körű „kapcsolatépítésre” is rá lehetne gyúrni, hátha lenne valahonnan egy haver, aki segítene reklámozni – de hogy a pénzzé tehető figyelemből kellő mennyiséget juttassanak, ahhoz igencsak jóban kellene lenni, igencsak jól pozícionált emberekkel – ennyire meg nincs hozzá tehetségem. Meg kedvem se.

 

De, természetesen, ahogyan a tudományt és a szakosodást sem, a professzorokat sem akarom leszólni. Nagyon is értékes munkát végeznek, részint azzal, ahogy hozzáteszik a maguk kis tégláit a tudomány nagy és valóban nagyszerű épületéhez, részint, ahogy rendszerezik, megtartják élőnek a felhalmozott tudásanyagot, és azzal is, hogy „tolják a szekeret”, átadják a tudást, oktatják a következő generációkat. Az ő tragédiájuk – pontosabban azoké, akik közülük valóban zseniálisak, az, hogy mostanra nemigen maradt már olyan nagy dolog, amit még fel lehetne fedezni, főleg egy embernek egyedül. Mert ma is járnak köztünk Einsteinek – csak épp relativitáselméletből nincs több.

 

(Közben ne feledjük megjegyezni, hogy természetesen kivételek és szórás mindig van, sok más csoporthoz hasonlóan a professzorok sem mind egyformák, csak tendenciákról, a nagy átlagról lehet ilyen sommásan beszélni – arról azonban lehet. Lásd a csoportok helyes szemléletéről írtakat ezen a linken.)

 

És nem is csak a professzori csúcsértelmiséggel tér el a hullámhosszunk, a szélesebb értelemben vett értelmiséggel sincs könnyű dolgom, azért, mert, ha maguk nem is művelik a tudományt, de hisznek benne – illetve a professzornak hisznek, aki nem foglalkozik velem. Ez pedig meglehetősen sajnálatos, mert ők, az értelmiség, a tanárok lennének azok, akik utána a még szélesebb közönséghez, a diákokhoz, a néphez el tudnák juttatni a művet, vagy legalábbis annak fontosabb pontjait, szemléletmódját, szellemét – mert a népnél meg nekik van hasonló tekintélyük, mint a professzornak az értelmiségnél. Nagy szükségem volna tehát rájuk, a figyelmükre, hogy rendesen megnézzék azt, amit alkotok, meghallgassák azt, amit mondok. Sajnos még nem jöttem rá a módszerre, amivel ezt a falat át lehetne törni.

 

Amit itt ecseteltem, abból az látható, hogy nem hivatalos, partizánmódszerekkel nem könnyű olyan embert találni, akinek meg lehetne mutatni ezt a könyvet, egy ilyen vállalkozást. Másrészt, hivatalos hely, fórum, grémium sincs olyan, amelyet ilyenekkel meg lehetne keresni. Más, bevett, kiépült műfajokban vannak lehetőségek, tehetségkutatók, pályázatok, start-up show-k, stb… Az úttörő, non-profit (de világjobbító) ötleteket viszont egyszerűen nincs hova vinni, nincs hol bemutatni. Ez egy további látványos hiányossága ennek a világnak, amit ugyancsak jó volna befoltozni, olyan intézmények alapításával, ahol komolyan megnéznék az ilyen ötleteket – és akkor is, ha a 95%-uk badarság, azért, mert a maradék 5%-ban ott lehetnek pont azok az újszerű gondolatok, melyekre a régi módszerekkel megoldhatatlan problémák orvosolásához égető szükség volna.

 

Akárhogy is, ha ez a könyv valóban jó, akkor a hosszú távú sikere gyakorlatilag biztosra vehető. Az lehet, hogy lassan indul be, de azon kevesek révén, akik most rendesen megnézik, lassacskán terjedni fog a híre. Gyors haladásra nemigen lehet számítani, már csak azért sem, mert a rokonok, barátok, ismerősök, akik hellyel-közzel követik, amit csinálok, nos, náluk is évtizedes projekt tud lenni, amíg elkezdik komolyan venni. Leginkább a figyelemnek egy kritikus tömegére van szükség, ahonnan kezdve már azért nézik meg egyre többen, mert mások is megnézték. Onnantól kezdve lavinaszerű tud lenni az érdeklődés és a siker. (Az ennél jóval gyengébb dolgok esetén is.) Jó volna még látni. (Meg hát a mondás, hogy „a hirtelen jött sikerhez sok idő kell.”)

 

* * *

 

De van itt még egy akadály, amit lehet, hogy bölcsebb volna nem emlegetnem, csak sajnos ez is egy olyan tényező, ami nélkül nem volna teljes a kép: a jó öreg féltékenység. Természetesen ez sem mindenkire jellemző, vannak, akik őszintén szimpatizálnak a könyvvel (vagy velem) – meg még akiben ott is van ilyen-olyan fokban, az is természetes, az ember az érzéseiről nem tehet, nem is felel értük, számon kérni sem lehet rajta – mi több én magam sem vagyok mentes olyan érzésektől, amikről szívesen nem vennék tudomást. Ettől még azonban ez is része a történetnek. (Meg a világnak – távolról sem csak velem meg a könyvvel kapcsolatban.)

 

Mikre lehet féltékenynek lenni jelen esetben?

 

1) „Fene a jó dolgát!”

 

Mármint hogy ez itt hobbizik, miközben én, meg mindenjómunkásember húzza az igát. Itt említhetem még az 1000 dolláros kérdést, amit sokan feltettek nekem: hogy mégis miből, hogyan? Ez megint csak természetes, nem is csak féltékenységből érdekelhet ez valakit, és valószínűleg nekem is ez jutna eszembe először, nem is bánom, ha megkérdezik. Csak várom már az évtizedet, amikor maga a könyv kerül előtérbe.

 

Annyit még ehhez, hogy aki másképp gondolná, higgye el nekem, ebben a könyvben bődületesen sok munka van, van annyi, mint amennyit a legtöbb ember dolgozik. (Legalábbis amennyi értelmeset csinál közben.) Bár az természetesen definíció kérdése, hogy mit nevezünk munkának: csak azt, amiért fizetnek? Csak azt, amit nem szívesen csinálunk? Mert bizonyos értelemben ez a könyv szinte magát írja, szinte gondolkozni sem kell azon, hogy hogyan csináljam. Ezért is van az az érzésem, mintha én csak egy eszköze lennék a könyvnek, melynek segítségével áthozatja magát az ideák világából ide, a siralom völgyébe.

 

2) „Lehet, hogy ez jobb, mint amit én tudok / ő okosabb, mint én?”

 

Illetve, hogy én is tudnék ilyet, meg még jobbat is, ha nem kéne húznom az igát, ha olyan szerencsés volnék, mint ő, ha ez volna, ha az volna. Ezt a szintet még nem biztos, hogy sokakkal elértük, mert először túl kell jutni azon, hogy egyáltalán megnézzék, meg a reflexszerű levackozáson. De ez is egy létező impulzus, talán máshol is találkoztunk már vele.

 

3) A sikerre való féltékenység

 

Na, ez az, amitől egyelőre még mentve vagyok. (Bár, mint írom is, a siker egyúttal sok mindent tud igazolni is az emberek szemében, jelen esetben majd talán az egész vállalkozást, visszamenőleg; illetve ahogy rögtön mindenki másképp néz egy dologra, az emberre, amikor befut, ráütik a pecsét. Annyi, hogy itt a világ megmentésével és hasonlókkal kicsit magasan van a léc.)

 

Meg hát sokan eleve az egyénieskedésre ferde szemmel néznek, mindenkire, aki kilóg a sorból…

 

És még egyszer, nyilván nem mindenki féltékeny, és még ha egy kicsit az is, az sem baj. Az ember már csak ilyen, én is ilyen vagyok. A baj ott kezdődne, ha emiatt keresztbe is tennének – de ilyet még szerencsére nem tapasztaltam.

 

Apropó, azt ismeritek, hogy „a szánalom ingyen van, az irigységért viszont meg kell dolgozni”.

 

Valamint az is nagy igazság, hogy az ember nem lehet próféta a saját hazájában. Megint csak, több értelemben: a saját országára már utaltam azzal, hogy csodák „csak Amerikában” vannak. A másik, hogy akik ismerik az embert, látták gyereknek, lyukas zokniban, ahogy a zsíros kenyér kilógott a szájából – illetve akik úgy tekintenek rá, hogy de hiszen ő is csak egy közülünk, nos, azoknak jóval nehezebb „különlegesként” tekinteni rá, mint egy messziről jött emberre. Valamint a saját környezetének úgy is tagja az ember, hogy hozzá mérik magukat a többiek, ha ő okos, akkor én (relatíve) butább vagyok…

 

Továbbá, a saját idejében sem könnyű „prófétának” lenni az embernek. Erre is céloztam már, hogy csak a tankönyvekben vannak nagy dolgok – és hát elég megnézni sok-sok nagy dolog történetét, melyeknek szinte elmaradhatatlan tartozéka, hogy „a saját korában nem figyeltek fel rá”, „30 kiadóhoz adta be a könyvét, mire egy megkockáztatta”, stb…

 

Számos védelmi vonalat kell tehát áttörni a célig. Az érdektelenség, a féltékenység, ha a konkurenciát, az érdekeik sérülését látják benne, ha nem tetszenek a könyvben foglalt igazságok, stb… Lásd ehhez a mondás, mely szerint „Először megtűrnek téged, aztán nevetnek rajtad. Később harcolnak ellened... Végül győzöl.”

 

De csak ha keresztüljutsz ezen az akadálypályán.

 

* * *

 

És azt bizony javarészt egyedül kell teljesítened. Azért is, mert többnyire mindenki a saját kis projektjét pátyolgatja, olyat igencsak nehéz találni, aki hajlandó volna a tiédbe besegíteni. (És hát, megint csak, #metoo, és ez is mondhatni természetes, stb…) Esetleg olyan még van, hogy valami közösbe fognak bele páran, illetve már ismert, bejáratott vonulatokhoz is könnyebb bekapcsolódókat találni. Úgy viszont, hogy hé, itt van, kitaláltam én valami újat, ugye milyen nagyszerű, gyere és segíts. A javaslataidat természetesen meghallgatom, de nagyon nem szólhatsz bele. Azon kívül tök bizonytalan, hogy lesz-e belőle valami, ja, meg nem is fizet semmit. Tényleg? Tök frankó, már jövök is – hát ez, mint a fehér holló. (Egyébként annak is kétségkívül megvannak az előnyei, ha az ember egyedül tolja, mert ahol többen vannak, ott rögtön megjelenik egy csomó új probléma, hogy az egyiknek így volna jó, a másiknak meg úgy, az hogy ki mit, mennyit és hogyan tegyen bele és mennyit vehessen ki belőle, ki aratja le majd a babérokat, stb…) Pénzért persze lehetne találni munkaerőt, bár újabban azt sem könnyű, főleg jót, a non-profit világmegmentéses üzletágban meg pláne nem igazán adottak ehhez a feltételek.

 

Tears For Fears – Everybody Wants to Rule the World

 

Illetve, hogy „Mindenki meg akarja menteni a világot, de senki nem akar segíteni anyának elmosogatni.”

 

Sajnálatos továbbá, amikor egyesek annyira a saját dolgukra fixálódnak, hogy azt sem veszik észre, hogy ha nem is összeolvadva, de legalább együttműködve, egymás törekvéseinek kölcsönös támogatásával mindketten messzebbre jutnának. (Erre egyébként kiváló példa a magyar ellenzék, akiknek tíz évig tartott rádöbbenni, hogy összefogás nélkül nem megy. És így is csak azért, mert a feje tetejére állt a világ: nekik, ha tartós sikert szeretnének, akkor össze kellene olvadniuk.)

 

* * *

 

Mostanában egyébként néhány alkalommal, kísérleti jelleggel és minimális büdzsével megpróbálkoztam pénzért hirdetni a Facebook-on. Ennek, meg a szokásos heti kétszeri kommentkampányomnak a kapcsán következnek, amik felmerültek bennem az emberek figyelméért folytatott öldöklő küzdelemről. (Ezt a kommentelgetős reklámozást egyébként nem jókedvemben csinálom, hanem mert pénz híján ez az egyetlen módja annak, hogy szélesebb közönséget is elérjek ezzel a mások számára is igazán hasznosnak ígérkező könyvvel. Aki szerint ez nem mentség, az ezen a linken talál még némi apológiát.)

 

Tehát, az emberek figyelme, mint mondják, az internet valutája: manapság mindenki erre hajt, vagy azért, mert önmaga vágyik rá, vagy azért, mert pénzt tud csinálni belőle, mint a sajtó vagy a Facebook, akik fizető ügyfeleiknek árulják nem fizető ügyfeleik figyelmét. Néhány szemléletformáló megfigyelés a figyelemvadászat világából.

 

Először is, amilyen ipari módon le van ez uralva mostanra, az internetes és egyéb médiumok által. Már korábban is eléggé le volt, amíg még csak TV volt meg újságok, mostanra viszont ez abszolút szintet lépett, az internettel, azzal, hogy jóformán az utcán sem esik ki a mobil az emberek kezéből, a big datával és kielemzésének tudományos módszereivel, a közösségi médiával, amely akkor is kideríti rólunk, hogy melyik fachba tartozunk, ha nem mondjuk, csak megfigyeli, hogy miket lájkolunk – majd ennek felhasználásával mesterlövészként célozza be mindegyikünket külön-külön, hogy hatékonyabbá tegye a reklámját, azáltal, hogy mindenki azt kapja, amire a legfogékonyabb. Ekképp a figyelem leuralása mára olyan magasságokba jutott, amit kívülről gyakorlatilag lehetetlen megugrani. (Ehhez jön még az emberek figyelmét uraló cégek egyre növekvő tőkeereje, meg hogy az internet segítségével mindenkit elérnek, az egész bolygót képesek lefedni ezek a kevesek.) Nagyon nehéz tehát ezt a rendszer megkerülni, figyelemhez jutni, úgy, hogy az ember nem perkál nekik érte.

 

Apropó, mi az alapvető módszere a figyelem megszerzésének? Elvileg ugye lehetne fizetni is azért, hogy a célközönség reklámokat nézzen, de abszolút nem jellemző. (Bár egy-két sztartapot lehet, hogy megérne az ötlet.) Akkor hogy csinálják? Úgy, hogy lecsípnek a figyelemből ott, amire az emberek maguktól is kíváncsiak: a szórakoztatás, a hírek, no meg az ismerőseik: ilyesmik közé keverik be reklámjaikat, a „szponzorált tartalmakat”, mindenféle olyat, amit az emberek nem kértek.

 

Mit tehet az, aki szeretne magának egy kis figyelmet? Hát ugye, szabály szerint, vehet magának pénzért a figyelembrókerektől, a médiától, a Facebook-tól és társaiktól. Manapság nem is kell hozzá nagy pénz, az FB-n nagyjából már 500 Ft-ért is el lehet érni 1000-es nagyságrendű embert. Van is igény rá, hiszen majd mindenki mutogatni akar valamit, a kis portékáját, saját magát, az ötleteit, vagy csak megerősítésre vágyik, néhány rövidéletű virtuális simogatásra, lájkokra, hasonlók. A FB pedig ennek a mestere, hogy azoknak a pénzecskéit is összeszedegeti, akiknek csak egy kevés van erre a célra. Majd minden automatizált, nem kell sok élő munkát fizetni, a számítógépek elvégzik az adminisztrációt. (Bár figyelemvágyó magánemberek mellett itt is úszkál bálnák, vállalatok, pártok is, stb… és jó pénzért az FB sem sokat akadékoskodik, különösebb lelkifurdalás nélkül szennyezi propagandával a fídeket, látóidegeket és lelkeket.)

 

Nagyobb feladvány, hogy mitévő tegyél, ha nincs pénzed, illetve inkább a TB-t fizetnéd be, mint hogy Zuckerberget gazdagítsad. Nos, nem túl hatékony módszer – de lehet még lopni is a figyelmet. Sajnos általában én is ezt vagyok kénytelen művelni, olyan helyeken megjelenni, melyeket nem kimondottan erre találtak ki, leginkább az újságok kommentszekcióiban. (Bár arra ügyelek, hogy csak témába vágó részeket ajánlgassak, meg túlzásba vinni sem szoktam.) Ezzel viszont az ember eleve fekete ponttal indul: sem a figyelem urai, a különféle sajtótermékek nem fognak szeretni – elvégre a kommentszekció azért van ott, hogy ott tartsa a népet, nem pedig azért, hogy átirányítsa máshová; illetve a célközönség sem fog azonnal rajongani érted, mert nem nézi meg miről van szó, csak a spam-et látja. Sajnos ezzel jelen helyzetemben kénytelen vagyok együtt élni. Mindenesetre nekem sem öröm így működni, alig várom, hogy legyen valami kulturáltabb megoldás, és abbahagyhassam végre.

 

Itt is figyeljük meg az EV hátrányos helyzetét abból a szempontból, hogy nem a pénzre hajt. Mert, ugye, akiknek valamilyen pénzzé teendő termékük van, abból záros határidőn belül ki szokott nézni valamennyi bevétel, melynek terhére tudnak fizetni a reklámért. Egy ennyire non-profit vállalkozásnak viszont, szponzorok nélkül, egyszerűen nincs más választása, mint lopni a figyelmet. Egészen addig, ameddig valakinek, akinek megvan a lehetősége segíteni, meg nem világosul – vagy ameddig végképp sarokba nem szorítanak.

 

Közben pedig igyekszem megőrizni sztoikus nyugalmamat, ahogy figyelem a médiából napi 178 órában hígan folyó vízesésként áradó gagyit, ökörséget meg a sok érdemtelent. Főleg a politikusokat – akikre lehet mondani, hogy persze, hogy közvetítik őket, hiszen náluk a hatalom – és hát igen… az csak a baj igazán. A másik jól közvetített társaság pedig a celebek, ami a szórakoztatóértékük miatt nem is baj – ezzel együtt viszont, amikor Majka elfingja magát a kórházban, és rögtön az összes újság tele lesz vele, miközben én a heti kommenteléssel gályázom azért a pár száz látogatásért – hát attól azért kicsit konyul a csőröm. (Lásd még a 16 éves lányt 100 millió követővel.)

 

Tanuláság mindenesetre, hogy a figyelemnek minden cseppjét meg kell becsülni, ami így vagy úgy, de jut neked; mindenkivel foglalkozni kell, és mindig minőséget kell produkálni, akkor is, ha csak kevesen foglalkoznak veled. (Bár az írás legalább nem száll el, a később érkezők is olvashatják majd.) Igyekszem ehhez tartani magam.

 

Bros – When Will I Be Famous?

 

(Egyébiránt is igen jellemző manapság, hogy sok mindent inkább ingyen kínálnak a közönségnek, csak hogy odafigyeljenek rájuk, használják a terméküket – és nem is csak az ilyen kis pontyok, mint én, hanem rendes, nagy halak is, lásd az internetes újságokat vagy a free to play játékokat.)

 

(Meg, ahogy az internet egyszerre áldás és átok a számomra: áldás, hiszen, aki kíváncsi a könyvre, annak tényleg könnyen és ingyen el tudom juttatni – de átok is, mert rengeteg mindennel kell versenyeznem, ráadásul olyan dolgokkal, melyeket kimondottan a figyelem megragadására és megtartására terveztek, színesek és szagosak, nem csak egy halom szürke betű. Azért, összességében, azt hiszem, még mindig inkább pozitív a mérleg.)

 

(Vicces továbbá, hogy annak ellenére, hogy alig hagytam el az ikrát, már most vannak, akik tőlem próbálnak figyelmet szerezni. A FB csoportban, ahol kb. 180-an vagyunk most, voltak, akik különféle termékeket próbáltak reklámozni, volt, aki a saját youtube-jait ajánlgatta volna, volt, aki mindenféle elszállt összeesküvés-elméletekkel bombázott, stb… Nem is tudok nem együtt érezni a többségükkel.)

 

* * *

 

A reklámozáson kívül volna még egy módja, hogy eljusson a könyv a közönséghez, az, ha egymásnak adnátok tovább. És mi ennek is a legközkedveltebb módja újabban? Hát igen, megint csak a Facebook, az azon történő lájkolgatás, megosztás. Ezért is van nálam is hadrendbe állítva a megosztás gomb. (Lájk is volt, de az FB elcseszett rajta valamit, és hónapokig nem tette rendbe, úgyhogy maradt a megosztás. Nem is baj, úgyis ezzel többre megyek.)

 

A Fésznek számos visszássága van. Egyfelől vállalati oldalról, ahogy kezében tartja, manipulálja az emberek figyelmét, világlátását, hogy milyen információk jutnak el hozzájuk, illetve az egymás közti kapcsolataikat is. Teszi ezt világszerte – ami jelentős hatalmat ad a kezébe, úgy, hogy közben ez egy magánvállalat, a külvilágnak, a népnek, népeknek nem sok beleszólása van, abba, hogy mit hogy csinál – ő pedig úgy csinálja, hogy minél nagyobb legye a profitja. Nem is elég neki semmi, mint egy polip, úgy kúszik rá mindenre, a hirdetési piactól, a fizetési lehetőségeken keresztül, a munkakeresésig, már alig fér el a sok minden a képernyőn. Meg is tudom érteni azokat, akiknek borsódzik a háta a Facebook-tól, és szerintem is ideje volna már szabályozni azt. (Illetve felmerült bennem, hogy nem volna-e lehetséges csinálni egy egyszerű, fapados, peer-to-peer alkalmazást, ami közvetlenül kapcsolná össze az ismerősöket, nem kellene hozzá egy ilyen központi behemót.)

 

Másfelől a felhasználók viselkedésével is köteteket lehet megtölteni; közelebbről a lájkolgatás pszichológiájával és szociológiájával. Biztos sokaknak nem sok újat fogok mondani ezekkel, de hátha van még, akit ki lehet ábrándítani… Mindenekelőtt azzal, hogy ez korántsem csak arról szól, hogy kinek „tetszik” az adott poszt – hanem, hogy ezt sokan arra használják, hogy kedveskedjenek, virtuálisan megsimogassák a másikat, azért is, hogy azok majd visszasimogassák őket – gyakran tehát nem sokat számít, hogy mi az adott poszt. Meg ahogy a lájkolás lehetőségéből elvárás lesz, már az is (negatív) jelentéssel bír, ha valaki nem nyom rá valamire, vagy nem nyomnak rá elegen. Illetve, ha te nem nyomtál rá, akkor majd jól nem nyomok rá én se a tiédre, stb… Mindez távolról, látatlanban, anélkül, hogy látnánk a másik arcát, érzelmi reakcióját – ami meggátolja, hogy korrigáljunk, ha valami félremegy. A technológia összekapcsolja az embereket, és ez milyen jó – indult ez, („Nokia – connecting people”), és ahogy hirdetik még most is sokan – ez a kapcsolat azonban igencsak más, mint amire tervezve lettünk. (Bár már a sima levelezés is más volt.)

 

Ezen felül úgy is elszemélytelenít még ez a fajta érintkezés, hogy számolgatjuk a „barátokat”, a lájkokat, az érdekel, hogy hányan nyomtak rá – nem pedig az, hogy kik, vagy hogy mi van velük, elsikkad a velük való, az ujjunk apró mozdulatainál tartalmasabb érintkezés. Egy újabb, köznépi módja ez annak, ahogy az emberekből számok, statisztikák lesznek. (Van is már olyan böngésző kiegészítő, ami eltűnteti a számlálókat a Facebookról.) Mondjuk, a maga helyén, az elszemélytelenítés hasznos is lehet, pl. amikor országos statisztikákat készítünk, de kicsiben is elkerülhetetlen lehet, mondjuk egy híres embernek mindig is lehetetlen volt minden rajongóját számon tartani, külön-külön eldiskurálni velük, stb… (Játszok most pl. egy autóversenyzős programmal, abban is minden futam végén pörög a nagy piros számláló, hogy hány százezer virtuális fan-on van, mint egy pontszám.) Az EV-vel még inkább száz, mint ezer, szóval még viszonylag családiasan vagyunk – de így is felvetődött már bennem, hogy többségetekről gyakorlatilag semmit sem tudok, csak egy-két lájk, megtekintés az, ami a képernyőn átjön, már most is…

 

A fészezők típusairól: én alapvetően kettőt különböztetek meg: azokat, akik saját magukat, a saját kis életüket közvetítik – és azokat, akik érdekes dolgokat mutogatnak az ismerőseiknek. Én ez utóbbi vagyok, és szerintem alapvetően ez az, amire a Fész jó, sok jó dologról értesültem már így magam is, hasonlóan működő kapcsolataim révén. (És azokat igyekszem tovább is adni: gyertek a csoportba.) Akik viszont magukat közvetítik, nos, felőlem persze nyugodtan – csak az a szomorú helyzet, hogy senkit sem nagyon érdekel mások élete. Főleg az, hogy mit reggeliztek, legfőképp pedig, hogy milyen jó nekik, mennyire sikeresek, amiket előszeretettel pakolnak ki az emberek a kirakatba. (Nem köztudott ez már mostanra?) Sokan rakosgatják ki pl. az egzotikus nyaralós képeiket, a menő autóikat, stb… Akikhez meg megérkeznek ezek a jpeg-ek, azokat jobb esetben hidegen hagyják, rosszabb esetben depresszióba taszítják. Azt nem értem ilyenkor, hogy akik így dicsekszenek, abba nem gondolnak bele, hogy mit vált ki ez azokból, akiknek nem ilyen jó? (Emlékezzünk fentebbről, hogy az emberek egymással mérik magukat. Illetve, általában az FB kukker betápláló oldalán sem annyira rózsaszínű a valóság, mint a kép, az élete árnyékosabb oldalát ugyanis nemigen posztolja senki.)

 

(Jó, nyilván nem teljesen sarkos a dolog, mert pl. a nagymamát érdekelheti az unokája akár naponta félszer is, vagy akik nagyon egyedül vannak; a közeli barátokat mondjuk hetente, a távolabbiakat félévente, hogy mi van a másikkal – de az átlag fészes ismerős, ha lájkolja, hogy milyen nagyszerű helyen nyaralsz, az azért van, mert elvárod, vagy, hogy majd visszalájkoljad. Csak abba gondolj bele, téged mennyire érdekel mások luxusa, meg hogy pöttyösbe vagy csíkosba öltöztek aznap.)

 

(Illetve, hogy még egy kicsit bonyolítsam, van egy átmeneti kategória, amikor valaki a saját alkotásait prezentálja, ilyet pl. én is csináltam, a megfestményesített fényképeimmel. Hát ugye, ezt sem feltétlen fogja hatalmas érdeklődés övezni – de legalább valami produktív, alkotó tevékenységhez kapcsolódik.)

 

Meg hogy ez az egész lájkolás mekkora húzás volt a FB-től, kezdetben talán nem is szándékosan: kihasználni az emberek igényét a társadalmi megerősítésre – meg hogy, milyen gondosan kerülték a dislike (nem tetszik) gomb bevezetését, nehogy elkezdjünk kellemetlenkedni egymásnak, ami az üzletnek sem használna, természetesen. Aztán, egy egészen biztos, hogy tudományos alapossággal szelektált érzelmi reakció választékot mégis bevezettek (imádom, hahaha, mérges, stb…), amiben még így sem vagyok biztos, hogy nagyban növelte a felhasználók dopaminszintjét. Mondom, abszolút meg tudom érteni azokat, akik inkább maradnak a jó öreg email-nél – vagy még annál sem.

 

* * *

 

Apropó lájkolás, a könyv megosztása, a kérdőív kitöltése és hasonlók, amikkel próbáltalak nyaggatni benneteket. Az egyik első, amit ezzel a könyvvel kapcsolatban meg kellett tanulnom, hogy ez így nem megy, mármint ilyen direktben rávenni a közönséget bármire, különösen így, ilyen személytelen módon, a neten keresztül, széles közönségnek címezve a kérést. Kivételek persze itt is vannak, például, ha a másik nagyon jószívű, vagy engem szeret, vagy ha a beteg kiskutyáknak gyűjt valaki – mert nyilván ez sem csak az EV-vel kapcsolatban van így. És megint csak, nem azért, mintha különösebben neheztelnék, ez van, mindenkinek sok a dolga, nem jár érte jutalom, és én sem vagyok mindenkinek boldog őse. Meg hát a könyörgés mellett, ugye, a harag volna a másik, amivel az ember általában semmire sem megy.

 

A reakció hiánya egyébként nem meglepő ebben a világban, ahol állandóan mindenki akar tőlünk valamit – és ahol ki is alakult bennünk az immunitás, főleg az interneten, ahol nincs is könnyebb dolog egy könnyed swipe-nál. Ha pedig kérésre nem megy, felszólításra még úgy se, mert annak ösztönösen ellenállunk: régi marketinges bölcsesség, hogy az embereknek úgy kell megélniük, hogy a döntés az övék, a saját szabad választásukként kell elkönyvelniük, ha megtesznek, megvesznek valamit.

 

Ha sem megkérni, sem utasítani nem lehet az embereket, akkor mit lehet kezdeni? Mit kezdenek ezzel a reklámszakemberek, ügynökök – és bizonyos fokig jómagam is? Hát indirektnek kell lenni, meg kell kerülni a védelmet, be kell vetni a marketing fent hivatkozott technikáit, melyekkel megkívántatják az árucikkeket, a tudatalattinkra hatnak, ránk ijesztenek, bűntudatot keltenek, szép színes papírba vagy pixelekbe bugyolálják, amit el akarnak adni, szórakoztatnak, és közben könnyedén hozzácsomagolják a reklámjukat, stb… Mert nem csak hogy állandóan akarnak tőlünk valamit, hanem folyamatosan manipulálnak is – és nem is ám csak a marketingesek: a politikusok, a munkatársak, a családtagok, mindenki. Gondoljunk csak bele, hányszor nem mondjuk ki egyenesen, hogy mit akarunk, miért akarjuk, ürügyeket, kifogásokat keresünk, gyakran annyira rutinból, hogy szinte észre sem vesszük.

 

Közben, nem mellesleg, el is várjuk a kifogásokat, megsértődünk az igazságtól, aki pedig kimondja azt, gyakran megbánja. Lásd például a Gyurcsányi „elkúrtuk”-ot – bár az is igaz, hogy legjobban akkor tette volna, ha nem kúrja el. Ezzel együtt, szerintem velem együtt sokaknak elege van már a képmutatásból, taktikázásból és manipulációból – ami megint csak ad némi esélyt a könyvnek, a maga egyenességével. Apropó, aki szembesül benne bizonyos neki nem tetsző igazságokkal, az cserébe biztos lehet benne, hogy más dolgokkal kapcsolatban is az igazat kapja belőle.

 

Megint csak, valamennyire ez is természetes, az evolúció során is túl kellett járnunk egymás eszén, megörököltük ezt a hajlamot, és sokhelyütt ma sem nagyon lehet megélni ügyeskedés és kétarcúság nélkül – sőt nem ritkán azoknak is így a jobb, akiknek hazudnak. (Egyúttal az önigazolás, hárítás, önmagunk felmentése, az egész pszichológiai önvédelmi arzenál is bizonyos fokig egészséges: mi lenne, ha mindenki a folyóba vetné magát, aki hibázott? Persze nem biztos, hogy azok vannak többségben, akikben túlteng a lelkiismeret.) Tény, hogy a világ ilyen „piszkos”, szabályszerűtlen, igazságtalan és hamis – nekünk pedig ebben kell élni és túlélni. Csak túlzásba nem szabadna vinni a mesterkedést – és ez a művészet: mértéket tartani, itt is, mint oly sok minden másban.

 

* * *

 

Nos, aki ezt az egészet idáig elolvasta, azt üdvözlöm most az ötök klubjában, (vagy lehet, hogy tíz is meglesz?) – vagy az utókorban. (Tényleg, kapcsford, nanu-nanu, jól fogy még a könyv? Végül is meddig kellett várni, hogy beinduljon? ;) Egyébiránt meg, most, az elmondottak után, nem tudom, jobban szerettek-e, mint amikor ma reggel ébredés után először gondoltatok rám… De ez csak az igazság. Szerintem.

 

Ehhez pedig itt mondhatjátok el, hogy szerintetek mi az igazság.

 

Ezzel a linkkel megoszthatjátok a fentieket a Facebook-on.

 

Vagy a következőt is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

 

https://www.egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT107_2021-05-20.shtml

 

Indult aztán időközben egy újabb Facebook-csoport, melyet szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. A címe „A világ és benne az ember”. Ezt nem én viszem, Wildhoffer Endrének köszönhetjük, de hasonló céllal működik, mint a mi csoportunk, különféle érdekességeket, a világ megértését segítő anyagokat találhattok benne, lazán kapcsolódva az Egyvilághoz. Annyiban más, hogy ez egy zárt csoport, csak a tagok láthatják, mi van benne. Ebben tehát én is csak egy rendes tag vagyok, melyek ti is lehettek, ha jelentkeztek ezen a linken.

 

No és persze a saját EV csoportunk is szeretettel vár, ha még nem vagy benne.

 

* * *

 

Az ide nekem az oroszlánt után pedig lássuk végre a medvét. A mostani téma az oktatásról igyekszik összeszedni, ami általánosságban fontos. (Annyit hozzá, hogy ezt volt szerencsém bőven megtapasztalni, 23 évet jártam iskolába, ebből 5-öt párhuzamosan két egyetemre.)

 

● Az oktatás sok mindennek a kulcsa, pl:

   ○ Egyéni boldogulás

   ○ A társadalom gazdasági jóléte, fejlődése

   ○ Női egyenjogúság

 

● Az oktatás funkciói

   ○ Mit tanít az iskola és mit nem?

   ○ Mire jó még az iskola a diákoknak? Kapcsolatok, közösség, stb…

   ○ Az iskola nem csak a diákokat szolgálja; mások érdekei az oktatásban: tanárok, szülők, munkáltatók, a nemzet és a hatalmon levők

   ○ A tudásanyag megszervezése

 

Az önálló gondolkozás, öntudatosság kialakítása nem mindig cél

   ○ Főleg a hatalmon levőknek nem mindig érdeke az.

 

Tananyag

   ○ Lexikális oktatás – vagy képességfejlesztés, gyakorlati problémamegoldás?

   ○ Felfújt, felesleges, gyakorlatiatlan lexikális tananyagok; és a tananyagok tehetetlensége

   ○ Nem minden lexikális tudás haszontalan; lexikális tudás az internet korában

   ○ Tudásszigetek: a tantárgyak

 

● Új technológiák az oktatásban

   ○ Az irántuk tapasztalható lelkesedés

   ○ Előnyök és hátrányok

 

● Az oktatás alapelvei

   ○ Nem kell túlságosan sietni megtömni a gyerekek fejét.

   ○ Igyekezni kell megérttetni a tanulóval az anyagot – illetve mindenekelőtt az értse, aki tanítja.

   ○ Megmutatni, hogy mire jók a tanultak, hogyan kell őket a gyakorlatban alkalmazni. Az érdeklődés felkeltése

   ○ Amennyire lehet, örömét lelje a diák a tanulásban; a tananyag élvezhető prezentációja.

   ○ A választék bemutatása, (pl. egy átfogó kép nyújtása a zene világáról)

   ○ A nevelés, fegyelmezés alapvetően a szülő dolga.

 

Készségtárgyak

   ○ Nem az a céljuk, hogy megtanítsanak kiválóan rajzolni, énekelni, minél gyorsabban futni – hanem, hogy olyan dolgokkal ismertessék meg a diákokat, melyekben örömüket lelhetik, az egészségüket szolgálja, stb…, megszerettessék ezeket a tevékenységeket. Itt az értékelésnek is ezt kell szolgálnia.

 

● Számonkérés, osztályozás

   ○ Kettős cél: mérés és motiváció

   ○ A sok helyütt jellemző kampányszerű, vizsgákra koncentráló tanulás

   ○ Az osztályzatok és diplomák inflációja

 

● Tanítani jó

   ○ Jó látni, ahogy a másik megért, több lesz.

   ○ Aki tudást ad át, annak nem lesz kevesebb belőle.

   ○ A tanítás során az ember sok egyebet is kap.

 

● Az oktatás iparizáltsága

● Mennyire kell művelni a népet?

● Az állami és a magán oktatás

 

● Diszkriminációmentesség

   ○ Társadalmi változat: hogy ne számítson az, hogy ki honnan jött: esélyegyenlőség

   ○ Képességbeli változat: amikor a különböző képességűeket próbálják meg egyformán kezelni

   ○ Mindenkivel szemben a képességeinek megfelelő elvárásokat támasztani

 

● Az oktatás helyes megszervezése

   ○ A jó oktatás az ország hosszú távú sikerének alapköve.

   ○ Az oktatás stratégiai ágazat; a közmegegyezés fontossága

   ○ Az alapok fontossága: írás-olvasás, alapfokú matek

   ○ A képzési szintek egyensúlya: nem kell mindenkiből diplomást faragni – de akik alkalmasak rá, azoknak meg kell adni a lehetőséget

   ○ Vigyázni kell a jó tanerőre

   ○ Az oktatási rendszer központosításának előnyei és hátrányai

 

Szóval, ezekről rengeteget hallani, sokat vitatkoznak róluk. Szerintem itt elég jól és sallangmentesen össze vannak szedve a legfontosabb pontok, kérdések, plusz hogy hogyan lehetne józan, gyakorlatias módon megfelelni azokra. Később lesz még egy kapcsolódó rész a tanulásról.

 

The Connells – 74-75 (A zene mellett a klip is kiváló.)

 

Pink Floyd – Another Brick in the Wall

Sam Cooke – Wonderful World

Sesame Street Theme Song

Pamkutya – Nem Tudja Senki (paródia)

„I have a bad case of diarrhea” („Borzasztó hasmenésem van”: angol nyelvlecke japán módra.)