web stats

Egyvilág

Korábbi üzenet

INDEX, GYEREKPORNÓ, JÁRVÁNY


(104. poszt – 2020.08.27.)

 

 

(Ez itt egy korábbi Egyvilág üzenet. Nézd meg a legfrissebbet is, a címlapon.)

 

 

(Frissítve 2020.09.10-én.)

 

(Előbb egy szolgálati közlemény. Egy kedves olvasó írt nekem Nigériából, a kérdőíven keresztül, de elérhetőséget elfelejtett megadni. Üzenem, hogy igen, érdekelne, amit mond. Beszéljünk emailben: egyvilag@gmail.com)

 

Az alábbiakban, lassan már mondhatom, hagyományaimhoz híven, ismét kifejtem a véleményemet az aktualitásokról, előbb az Index-szel történtekről, utána a Kaleta-féle gyerekpornó ügyről, majd a járványügyi fejleményekről és még egy-két újabb történésről. (No és persze az EV!)

 

 

AZ INDEX HALÁLA

 

Ez is elérkezett. Anno, amikor Orbán Viktor a CEU-t kezdte kikezdeni, akkor még bíztam benne, hogy á, ezt úgyse gondolhatják komolyan, mi jó volna abban, elüldözni egy ilyen patinás intézményt, ami csak jót tett az országgal… ráadásul, épp most húzott fel egy vadiúj épületet… Nem, ez nem csak hülyeség, de annyira logikátlan is volna. A barátaim mondták nekem, hogy nézzem meg jobban, kikkel van dolgom – és igazuk lett. Így most, az Index ügyében már nem lepődtem meg túlságosan.

 

Kívülről szemlélve persze semmiben sem lehetünk biztosak, már hogy mennyire politikai, mennyire gazdasági okai voltak a történteknek, mennyire az érzékenykedő szerkesztőség reagálta túl a tervezett változtatásokat, stb… Az azonban bizonyos, hogy Agyarország Ormánya már régen körbeszimatolta őket, embereik jó ideje ott ólálkodtak már az Index körül, be is vásárolták magukat, és kicsit sem voltak jóban egymással. Nem mellékesen a kormányzati pénzekből, megrendelésekből sem részesültek már elég régóta. (Bár én, 5-10 évvel ez előttről még emlékszem, egy „Magyarország jobban teljesít”-es bannerre – ami azért is emlékezetes, mert közvetlenül alatta ott volt egy cikk arról, hogy Magyarország rosszabbul teljesít. Csináltam is róla egy screenshot-ot, talán meg is van még valahol.)

 

Élénken emlékszem aztán arra is, hogy hogyan fúrták meg a CEU-t, hátulról mellbe: ott sem azt iktatták sürgősséggel törvénybe, hogy a márpedig a CEU-nak mennie kell, hanem kitaláltak egy olyan szabályt, amelyben nem kellett kimondaniuk a nevét – de határozottan rá szabták. (Volt ugyan 3-4 másik intézmény is, amelyre névleg vonatkozott, de azokkal gyorsan megállapodtak.) A CEU-val viszont ezt követően még évekig packáztak, bizonytalanságban tartották, lejáratták, napi szinten ment a Soros-egyetemezés meg a kulipintyózás. És akkor még nem is beszéltünk, arról a teljes pályás letámadásról, ami már egy évtizede zajlik az ellenzék ellen, amivel olyan légkört teremtettek, amelyben simán el lehet hinni, hogy az Index lett volna a következő. Ilyen előzmények után, ha konkrétan most még nem is akarták felöklelni az Index-et, sok kételyem nincs afelől, hogy mi következett volna, inkább előbb, mint utóbb.

 

Mindezek fényében egyetértek azzal, ahogy az indexesek, mondhatni huszárosan, rávágták az ajtót az egészre. Erre azért, azt hiszem, kormányoldalon sem számítottak. Lett is neki némi nemzetközi visszhangja, még Orbánék is szükségét érezték, hogy magyarázkodjanak; valamint így most sok jobboldali szavazó is úgy érezheti, hogy kormány a lábujjára lépett, merthogy ők is az Indexet olvasták. Ennyiben más ez, mint a CEU esete, mert annak a sorsa, ugye, őszintén szólva, túl sok mindenkit nem izgatott – az Index viszont mégiscsak a legolvasottabb lap volt Magyarországon. Ha más nem, talán valamelyest ezzel is csökkent a Fidesz esélye a következő 2/3-ra. (Bár addig még sok idő van, és a választási győzelem sincs veszélyben, főleg, mert épkézláb alternatíva továbbra sincs, és, ahogy azt tavaly megírtam, akkor sem, ha az ellenzék tényleg képes lesz közös jelölteket indítani. Vicces, és egyben elég szomorú is, hogy ebben az országban a 2/3 maradt az egyetlen kérdés… ja, meg hogy ki lesz a második. Egyébként tényleg, ha már leváltani nem lehet őket, nem lehetne esetleg szólni a főnöknek, oké, tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, megkapod a pénzt meg szobrot is, csak légy szíves, most már hagyjál élni másokat is?) ;)

 

Érdekes lesz aztán figyelni, hogy mivé válik a régi Index. Hogy lesz kivel feltölteni az állományt, az elég valószínű, már csak azért is, mert ha az M1-es meg TV2-s „hírekhez” van, aki az arcát adja, akkor mindenre van. Kérdéses viszont, hogy milyen irányultságú lesz az új régi Index. Most, hogy kormányoldalról mentek egy kört azzal, hogy nem miattuk volt, nem venné ki túl jól magát, ha túlságosan kormánypárti módon indítanának. (Persze később változhat a dolog.) Másrészt meg olyan már van: kinek is kellene egy második Origó? Én arra tippelek, hogy egyelőre egy meglehetősen jellegtelen, többé-kevésbé semleges hangvételű lap lesz belőle, bár azért lényegesen kevesebb kormánykritikával – és a gyeplő mindenesetre ott lesz Viktorék kezében. Egy ilyennek vélhetőleg olvasói is lesznek, mert nem mindenki elvből választ.

 

A másik, hogy vajon a távozó indexesek mire jutnak, létre tudnak-e hozni egy új lapot. Ehhez először is egy pár százmilliós kezdőtőkére lenne szükségük – amit el tudok képzelni, hogy képesek lesznek összeszedni, köszönhetően a hírnevüknek, az általános felhördülésnek, és nem utolsósorban a politikai inklinációjuknak. (Mert akkor is határozottan balosak voltak, ha ők pártatlannak tekintették magukat. Megjegyzem, mindjárt könnyebb dolguk volna, ha az eddigi pénzgyűjtő kampányuk eredményét összegyűjtögették volna, ahelyett, hogy kamerákra meg országbejárós cikkekre költötték. Én erre már kb. egy éve próbáltam felhívni a figyelmüket, de megmagyarázták, hogy miért nincs igazam.) Mindenesetre egy HVG-s rendszerű, félig fizetős – félig szabadon olvasható modellt el tudok képzelni – bár a gazdasági kilátások épp nem túl rózsásak, meg a többi balos lappal is versenyezniük kell. (A 444 is épp most próbál átállni erre.)

 

Mellesleg, az indexesek sem éppen pónilóról szemlélték a világot, meglehetős egy élcsapatként tekintettek magukra, és benyomásom szerint, a kelleténél kissé most is erősebben adják a mártírt meg a rocksztárt. Ha feláll a régi Index, és ezzel kiviláglik, hogy annyira azért senki sem pótolhatatlan, (hiszen „a temető tele van pótolhatatlan emberekkel”); ha a saját vállalkozásuk sem teljesen simán indul; ha majd mérséklődik az olvasói támogatás, nos, ezektől az ő arcuk is összébb mehet némileg – és ez rájuk is fér. Tény azonban, hogy eddig is jó újságot csináltak, melyen meglátszott, hogy nem csak a pénzért, hanem lelkesedésből készítik – és ha sikerülne egy fokkal szerényebben és valóban kiegyensúlyozottabban folytatniuk, azzal mindannyian jól járnánk. (Hát ha még, egyszer végre az én fejemre is kevésbé sz@rnának már…)

 

(Apropó lelkesedés: ha tényleg pénzügyiek voltak az okok, az senkiben sem merült fel, hogy esetleg lehetne, akárcsak egy ideig, fél pénzért dolgozni? Ha megkérdik, én szívesen elmondom, hogyan lehet hosszú éveken át anélkül csinálni valamit, hogy egy petákot is fizetnének érte. Jó, persze, nem minden háttér nélkül, az igaz.)

 

Két szó még arról, hogy mennyire van nálunk sajtószabadság. A baloldalon szeretik az olyan nagy ívű kijelentéseket, hogy itt már diktatúra van, ez már nem jogállam, meg hogy a sajtó sem szabad. Nos, ahogy vesszük. Abban az értelemben szabadság van, hogy nem kell félni a nagy fekete autótól: szabadon azt mondhat mindenki, amit csak akar, meg újságot is kiadhat – feltéve, hogy megvan rá a pénze, és nem kell neki az államé. Mert vélhetően az állami megrendelések, (illetve állások) sem fenyegetik azokat, akik nem tetszenek a hatalomnak. És hát a pénz nagy úr…

 

És hogy mennyire jogállam ez a mai Magyarország. Nos, viszonylag még az – de hogy valaki nemcsak hogy törvényeket hozhat kénye-kedvére, de még az alkotmányt is tetszése szerint átírogathatja, az már nem egy kedvező állapot. (Meg persze az alig leplezett korrupció sem.) Van azért néhány szerencsés tényező, amely segít megőrizni a jogállamiságot: az egyik, hogy Viktor szeret ugyan parancsolni, (a slepp meg jól élni) – de azért voltak nála elvetemültebbek a történelemben. (A slepp meg természetesen nem az egyszeri Fidesz szavazót jelenti, hanem a NER körül legyeskedőket, a politikai befolyásból hasznot húzókat.) A másik, hogy bent vagyunk az EU-ban, amely gyenge és következetlen – de azért, már maga a tagság, megkövetel egy minimális elvárt szintet, ami alá nem lehet bemenni; főleg, hogy, nem utolsósorban, a magyar nép is eléggé EU párti, hál Istennek, még mindig. Elég szomorú viszont, hogy mi vagyunk azok, akik miatt elő kell venni a jogállamisági kritériumokat odakint. (No és persze ettől még az EU-ban, az uniós intézményekben, Nyugat-Európában sincs minden rendben, azt is aláírom.)

 

 

A KALETA-FÉLE GYEREKPORNÓ ÜGY

 

Meg ami még eszembe jutott róla. No most, ez egy igen érzékeny téma, úgyhogy fontos, hogy jól értsük egymást. Én tehát igyekszem pontosan fogalmazni – ti meg, kérlek, figyelmesen olvassátok.

 

Mindenekelőtt: gyerekekkel ilyeneket tenni természetesen nem szabad, aki ilyeneket tenne, azt vissza kell tartani, aki pedig már megtette, azt meg kell büntetni. Ebben, azt hiszem, körülbelül mindenki egyetért.

 

Vannak azonban ennek a témának, meg a konkrét ügynek is kevésbé hangoztatott politikai és emberi vetületei, amelyek felett sokan elsiklanak, a sajtó, a közbeszéd és az egyszerű szemlélők is. Próbáljunk meg bepillantani kicsit a felszín alá.

 

Először is, hogy a politika ebben is benne volt, de vastagon, mint kb. mindenben manapság. Kormányoldalról, ahogy először próbálták fű alatt elintézni – után meg a mellszélességes kiállás a büntetések szigorításával, a gyermekek védelmével, meg mindennel, amit a nép hallani akar. (Kb. mint az internetadós pálfordulásuk.) Ellenzéki oldalról meg szintén ráugrottak a témára, egyrészt, mert úgy érezték, hogy most törököt fogtak, egy kormányzati tisztviselőt, ami magára a kormányra is rossz fényt vet majd; másrészt pedig mert a szexuális zaklatás általában is központi témája a baloldalnak, a baloldali sajtónak.

 

Meg vannak még más ilyen témák is: a nők és a különféle kisebbségek hátrányos társadalmi helyzete, a szexuális másság, a fiatalok ügyei-problémái, a környezetvédelem-klímaváltozás, a tudományban való hitük, stb… NAGYON FONTOS, hogy ezek valóban, szerintem is, fontos és figyelmet érdemlő témák – csak annyit mondok, hogy egyrészt vegyük észre, hogy politikai oldaltól függ az, hogy ki mivel mennyit foglalkozik, mit mennyire hangsúlyoz – másrészt pedig emlékezzünk arra, hogy mindent, a jó ügyeket is, túl lehet tolni.

 

És akkor már tegyünk hozzá néhány olyan dolgot is, melyet a baloldal elvből utál, például az illiberális rendszereket az oroszoktól Kínáig, az atomenergiát, meg hát persze a saját kormányunkat. (És igen, van is mit utálni ezekben – csak az nem teljesen mindegy, hogy elvből utálunk-e valamit – vagy azért hajlandóak vagyunk elismerni egy kevés pozitívumot is, ha olyan is akad.) Közben persze a jobboldalnak is megvannak a hasonló érzékenységei, elfogódottságai: a nemzet, a vallás, vagy a homoszexualitástól és mindennemű libernyákoskodástól való berzenkedés, stb…

 

Az nyilván változó, hogy ki, melyik ember, mennyire érzékeny ezekre: a szélsőségesek, fundamentalisták jobban, a mérsékeltek kevésbé. Figyelemreméltó továbbá, ahogy a sajtó és a propaganda rájátszik ezekre: mindkét oldalon a saját kedvenceiket tolják, minél szélsőségesebb az adott orgánum, annál erősebben, provokatívabban, elvakultabban. (Illetve az is jellemző, ahogy az egész ellenoldalt igyekeznek annak legextrémebb tagjaival, megnyilvánulásaival azonosítani – de ez már messzire vezetne.)

 

De nemcsak a politika nem tagadta meg magát ezúttal sem, hanem az emberek sem. Nekünk, a közönségnek is megvannak azok a dolgaink, amelyeken előszeretettel csámcsogunk. Hogy mik ezek, azzal aligha mondok újat: a politika, pénz és hatalom, szex, erőszak meg általában az emberi szenvedés és halál. Minden bulvárújság ezekkel van tele, szép színes fotókkal, barátságos, nagy betűkkel, rövid mondatokkal és egyszerű szavakkal, szenzációs megfogalmazásban. (A Borsban meg a Blikkben nem is nagyon tudok mást reklámozni a könyvből, mint az Agresszió témát, a testi szépséget, meg időnként azt, hogy hogyan lehet nyerni a lottón – leginkább úgy, hogy te árulod. Ezekre az újságokra egyébként nem haragszom, mert bennük a helyükön van az ilyesmi. Jobban irritál, amikor komoly újságok is ilyenekkel próbálják eladni magukat.) És akkor ott van még az összes akciófilm és krimi, a gyilkolászós, hódításos videojátékok, stb…

 

Egy ilyennél meg csak azt szeretjük jobban, amikor egyszerre kettő is megvan az említettek közül egy történetben; lásd a politikusok szexbotrányait – vagy ha megerőszakolnak, szexuálisan zaklatnak valakit. Mi emberek természetünknél fogva ilyen vérszomjas majomfajta vagyunk. (Bár újabban azért többnyire kulturáltabban elégítjük ki ez irányú vágyainkat: néhány (ezer) FPS headshot mégiscsak humánusabb, mint amikor még hús-vér gladiátorokat beleztettek ki egymással a közönség szórakoztatására.)

 

Szintén a lényünkből fakad, hogy különösen felháborítónak érezzük a gyerekek elleni erőszakot, ez biológiailag belénk van táplálva. Az utódok védelmezése, érdekeiknek a felnőtt generáció érdekei elé helyezése, érthető módon, az élővilágban sokfelé jelen van: az utódok támogatása segít azoknak túlélni – az ezt elősegítő géneknek, az azokat hordozó vérvonalaknak pedig elszaporodni. Nálunk, emlősöknél kiváltképp erős az utódokat tápláló, védelmező biológiai program, ez sikerünk egyik záloga, e célból még a testünk is módosult, az emlők, ugye – mi több, elnevezni is ezekről neveztük el magunkat. Így az embernek is erős ösztöne a gyermekek óvása, támogatása. (Bár azért a gyermekkor sem volt mindig ugyanaz, a gyerekek sem mindig álltak annyira a középpontban, mint manapság.)

 

NAGYON FONTOS, hogy én is azt mondom, hogy a gyerekeket meg kell védeni, oda kell figyelni rájuk. Csak annyi, hogy ezen felül nem árt látnunk, hogy hogyan működik az embernek ez a (kultúra által is megerősített) védelmező ösztöne – és hogy hogyan használják ezt ki, nem is kevesen.

 

A gyerekekre, az ő érdekeikre való hivatkozás ugyanis egy igencsak erős lap bármiféle vitában, egy meggyőzési, manipulációs technika is – mert nem könnyű ellentmondani neki. Lásd például a mosolygós gyerekeket a Kinder tojás reklámban, amikor azt érzékeltetik velünk, hogy nem lennénk jó szülők, ha nem vennénk meg valamit; vagy amikor magával a gyerekkel kívántatnak meg játékokat, ezt-azt, hogy aztán ő, mintegy az eladó ügynökeként működjön közre nálunk. (Már csak ezért sem csoda, ahogy a gyerekek lassan ki sem látszanak a játékhalmok alól – pedig nagyobb szükségük volna elsősorban a személyes törődésre, mint tudjuk; másodsorban pedig arra, hogy megtanuljanak vágyakozni, várakozni, kitartóan dolgozni a jutalomért. Ez segítene nekik jobban meg is becsülni a dolgaikat, és, nem mellesleg, úgy talán majd felnőtt korukban is kevesebb szemetet termelnének.) Meg még két példa a gyerekkel történő machinálásra: talán emlékszünk még a Gyermekrák Alapítvány esetére, illetve, egy egészen aktuális példa: a nemzeti konzultációban is a gyerekeknek szavaztatják meg most az ingyen internetet.

 

A gyerekeknek tehát illik mindent megadni. Velük szemben ugyanakkor olyanok is vannak, akikkel kapcsolatban az az elvárt, hogy megvessük őket: akik itt, a szeretettségi skála átellenes pólusán helyezkednek el, azokat nyugodtan lehet gyalázni, sőt, ezt el is várják tőlünk. Itt találhatók többek között a pedofilok is, akiket kb. még a gyilkosok is lenéznek és felaprítanak, ha a börtönben a kezük ügyébe kerülnek – valószínűleg azért is, mert úgy érzik, végre találtak valakit, aki még náluk is alávalóbb, és így próbálnak könnyíteni a saját lelkiismeretükön. De vannak más tárgyai is a közmegvetésnek, mindenekelőtt a nácik. Nekem is, amikor a könyv írása közben szükségem van egy negatív példára, többnyire ők az első, akik eszembe jutnak – mert ha róluk mond rosszat az ember, nyugodt lehet, hogy azon kb. senki sem fog megsértődni.

 

NAGYON FONTOS, hogy lássuk, hogy nem azt mondom, hogy ezek nem követtek el égbekiáltó bűnöket. Azt mondom, hogy ha szeretnénk valaki a sárba tiporni, akkor erre is megvannak a kézhez álló delikvensek.

 

Visszatérve a pedofilokhoz, az emberek itt is, mint mindig, szeretnek egyszerűsíteni, szeretik egy kalapba összesöpörni őket – pedig ez is egy meglehetősen vegyes társaság, eléggé eltérő súlyú bűnökkel. Kaleta esetén például, ha jól tudom, annyi történt, hogy az internetről összeszedett ilyen képeket, és azokat nézegette. Nem ő készítette őket, nem is fizetett értük, talán nem is terjesztette őket, és ő maga nem is nyúlt hozzá senki fiához – már amennyire tudni lehet. Vegyük észre, hogy ez azért mégsem ugyanaz, mint aki az utóbbiakat is elköveti. Tehát, mint sok minden másban, itt is vannak fokozatok – amit a törvény is elismer.

 

Lássuk meg aztán azt is, hogy a vágyairól senki nem tehet – ugyanúgy, ahogyan az indulatairól, érzelmeiről sem. Jön itt a kormány azzal, hogy „ennek még a gondolatát is büntetni kellene”. Nyilván, ez csak retorika a részükről – de nyilván azért mondták, mert sokan ezt akarják hallani. (Lásd még: gondolatrendőrség.) De nem, a gondolatainkért sem vagyunk felelősek, és, nem mellékesen, közvetlenül nem is ártunk velük senkinek. (Hacsak önmagunknak nem.) Felelősek azért vagyunk, amiket teszünk – és felelősségre vonni is a tetteik miatt lehet az embereket. Talán ismeritek is mondást, mely szerint „ha egy gondolattal mindent el lehetne intézni, akkor az utcák tele volnának halott emberekkel és terhes nőkkel”… Említést érdemel továbbá, hogy ebből a szempontból is vannak szerencsésebbek, akiknek nincsenek is rossz késztetéseik, kevésbé vannak kitéve a kísértésnek – és szerencsétlenebbek, akiknek ellen kell állniuk ezeknek.

 

Ez egyébként egy lényeges különbség mondjuk Jézus – és a törvény (illetve szerénységem) között: hogy az előbbi azt mondja: „szeresd felebarátodat” – az utóbbi viszont azt, hogy „ne vágd el felebarátod torkát”. Értjük ugye, miért? Azért, mert felebarátunkat vagy szeretjük, vagy nem, ezen változtatni legalábbis nem egyszerű. Azt sem mondom, hogy a tetteinket irányítani mindig az – de ez azért jóval inkább a hatalmunkban áll, mint az érzelmeinket átfordítani. Ezen kívül, mint említettem, a tetteink azok, amikkel másokra hatással lehetünk; valamint, nem utolsósorban, azért is praktikusabb a tettekre alapozni, mert kívülről azokat lehet megfigyelni. (Ezzel együtt, a büntetőjogban, a tényállás mellett, másodsorban, a szándékot is igyekeznek felderíteni – mert azért nem mindegy, hogy ha már valaki megölte a másikat, azt szándékosan tette-e vagy csak eshetőleges szándékkal, gondatlanságból, stb…)

 

További, megfontolást érdemlő szempont, hogy betegnek is szokták titulálni a pedofilokat, hasonlókat – a pszichét illetően azonban távolról sem objektív dolog az, hogy ki az egészséges, honnantól lehet betegnek nevezni valakit – meg, hogy mennyire jó ez a fogalom egyáltalán. A testi betegségeknél jóval tisztább sor ez: ha megfertőzött a vírus, eltört a csontom, akkor beteg vagyok. A mentális „betegségekre” viszont van egy másik mondás: „épelméjű az, aki nincs elmegyógyintézetben” – vagyis, hogy itt nincsenek ilyen egyértelmű kritériumok, választóvonalak: az egyik embernek így van összehuzalozva az agya, a másiknak úgy, az egyiknek ilyen vágyai vannak, a másiknak meg olyan indulatai – a gének vagy a neveltetés folytán; a mentális problémák jó részénél nincsenek is érzékelhető fizikai elváltozások. Akkor most ki az egészséges? Az, aki „normális”, vagyis olyan, mint a többség? Akkor minden különc beteg? Vagy ha valahol, valamiért mások lennének többségben, akkor azokat, akiket most egészségesnek mondunk, át kellene minősítenünk beteggé?

 

Nehéz kérdések ezek, és szerintem alapvetően nem is abból kell kiindulni, hogy mi a „normális” – hanem abból, hogy mi vagy ki okoz szenvedést, saját magának vagy másoknak, és hogy igyekezzünk azt megszüntetni, enyhíteni, megelőzni. (Az Egyvilágban egyébként mind az etikának, mind az értékeknek a boldogság az alapja – ami azért jó, mert egy viszonylag objektíve létező dolog.) A kérdés tehát az, hogy fáj-e valakinek az, amilyen – vagy másnak árt-e miatta. (Ami egyébként többnyire a különféle mentális betegségek modern definíciójának is részét képezi.) És persze, nyilván, egy gyereknek rossz az, ha szexuálisan zaklatják, és aki ilyet tesz vele, azzal árt neki. (Plusz természetesen azok is, akik elősegítik az ilyesmit, fizetnek a kukkolásért, kerítenek, eladják az áldozatokat, stb…)

 

Szánjunk még néhány szót a modern idők, illetve az internet szerepére, mely utóbbin keresztül, ugye, nem csak a jó dolgok terjednek könnyebben manapság. Már hogy régebben is voltak ilyen esetek, lásd csak az egyház berkeiben lépten-nyomon kibukó ügyeket – hallani azonban szinte nem is lehetett róluk. Mitől lett ez a téma újabban ennyire kurrens? (Főleg az emlegetett bulvárújságokban, napi szinten vannak efféle hírek, de a fősodrú médiában se ritkák.) Nos, az egyik fő ok minden bizonnyal az internet, melyen keresztül hirtelen jóval könnyebb lett a sötét oldalt is elérni, engedni a kísértésnek, szervezni az ilyen ügyeket, stb… (Meg egyébként is rogyásig van a pornó ötvenezer árnyalatával; ne hagyjátok ki a manapság egyre divatosabb mostohás pornót se.) Illetve egyúttal eltussolni is nehezebb a dolgokat. De vélhetőleg szerepet játszanak a lazább erkölcsök is, ami miatt az emberek több mindent megengednek maguknak; valamint az ezzel párhuzamosan felfutó társadalmi érzékenység is, a zaklatásokkal, a kisebbségeket, a gyengébbeket érő mindennemű sérelmekkel szemben.

 

Ami pedig magát Kaletát illeti, ő effektíve lényegesen súlyosabb büntetést kapott a többi hasonlónál. (Amiből volt vagy 300-400, nem is beszélve arról a vélhetően sokkal többről, ami ki sem derült.) Nem jogilag súlyosabb a büntetése, hanem mert névvel, arcképpel tudósított róla a média, ennyire a figyelem központjába került – miáltal körülbelül egy életre meg lett bélyegezve.

 

Távolabbról nézve, tetszik vagy sem, a szexuális vágyainkkal, vérszomjunkkal, a mások legyőzésére irányuló késztetésünkkel, az anyagiasságunkkal, mi emberek félállati lények vagyunk. Azért csak fél, mert ugyanakkor megvan a nemesebb oldalunk is, az etikai, esztétikai érzékünk, a humorunk, stb… S miképp az ember egy félállati lény – úgy a világunk is egy félbarbár hely, a háborúinkkal; a környezetünk, egymás és a saját jövőnk iránti felelőtlenségünkkel; azzal, ahogy továbbra is érző lények húsával tömjük a hasunkat, és így tovább… Tény, hogy a régi korokhoz képest számottevő a fejlődés ezen a téren is – de messze még a cél. A feladatunk az, hogy tovább haladjunk, hogy, ha már megadatott a lehetőség, hogy mindezt felfogjuk, igyekezzünk használni az eszünket és az akaraterőnket, hogy a segítségükkel úrrá legyünk állati ösztöneinken, amennyire lehet és célszerű, egyszersmind a világot is megpróbáljuk kiemelni a barbarizmusból. Ez nem megy egyik napról a másikra – de ez az irány. Ennek kellene, hogy legyen.

 

 

JÁRVÁNYHELYZET

 

Hogy valami relatíve pozitívról is essék szó, vírusügyben Magyarország eddig viszonylag jól teljesített. Ez két dolognak köszönhető: az egyik a hathatós kormányzati intézkedések – mert Index, néphülyítés, meg az összes többi garázdálkodásuk ide vagy oda, el kell ismerni, ezt a problémát kompetensen kezelték. Legalább annyit számított azonban az emberek fegyelmezettsége is – amit nagyon fontos volna megőrizni.

 

Merthogy nagyon jellemző az emberekre, hogy egy darabig tűrnek, (vagy ha saját elhatározásukból fognak bele valamibe, akkor egy darabig nagyon lelkesek tudnak lenni) – a többség azonban hamar beleun, belefárad a nagy nekibuzdulásba: a kitartás sajnos meglehetős hiánycikk – pedig az a siker kulcsa. Különösen fennáll a veszélye a fegyelem lazulásának most, hogy az első hullám lecsengett, és sokakban az a benyomás alakulhatott ki, hogy „á, nincs is itt semmi, nem is olyan komoly ez az egész”, és elhagyják a maszkot, társaságba mennek, utazgatnak, hasonlók. Vigyázó szemeiteket azonban vessétek a világra, ne játsszuk el az eddigi eredményeket. Mellesleg, a múltkor jeleztem, hogy elég látványos volt a különbség járványügyileg Nyugat és Kelet-Európa között, az utóbbi javára. Nos, nézzük meg mi történt azóta a románoknál és a bolgároknál – ami jól mutatja, hogy senki sem immunis, és ha lankad a fegyelem, a helyzet gyorsan rosszra tud fordulni. Csak az eltökélt, kitartó védekezés működik.

 

Nemkülönben kormányzati részről is szükség volna rá, hogy ne rontsák a helyzetet olyan szükségtelen, mellőzhető lazításokkal, mint a koncertek vagy a nézők előtt rendezett sportesemények. Azért is, mert ha másodszorra is nekilendülne a járvány, már jóval nehezebb volna újra lezárni az országot. (A másik a kormányzati ajánlás, mely szerint „több Balaton, kevesebb Adria” – amire az ellenzék rögtön azzal reagált, hogy persze, hogy a NER-nél költsék a pénzüket az emberek. Nos, ez megint nem fekete és fehér: a holdudvarnak vélhetőleg valóban nem lenne ellenére összekötni a kellemeset a hasznossal – egyszersmind azonban jelenleg valóban nem egy bölcs dolog külföldre utazgatással kockáztatni a saját és honfitársaink egészségét.) A lényeg, hogy lássuk azt, hogy ezek a korlátozások, meg némi önfegyelem nem nagy ár azért, amit elkerülhetünk általuk. Úgyhogy csak így tovább, hajrá Magyarország, hajrá magyarok! ;)

 

Egyébként szerintem a járható út az volna, hogy a tavaszihoz hasonló drasztikus intézkedésekkel előbb leszorítani az esetszámot, majd felállítani egy olyan „kommandót”, akik odamennek az újabb gócpontokhoz, alaposan felderítik azokat, és bekaranténozzák, akiket a környéken kell – közben pedig inkább szigorúbban, mint kevésbé, fenntartani a külföldi utazási korlátozásokat. (Kár, hogy nálunk is, Európában meg még inkább, elengedték a végét a nyáron.) Most talán valami ilyesmi van készülőben – és ezt várhatóan jó darabig fenn kell tartani. Valamint lásd még a Svéd modell kudarcát.

 

(Most viszont, két héttel az eredeti posztom után, már úgy néz ki, hogy a legjobb úton vagyunk afelé, hogy utolérjük a svédeket – merthogy könnyelműen eljátszottuk, amit nem kis erőfeszítés árán a tavasszal sikerült elérni. Meg ahogy elő van adva, hogy a második hullám „elért minket”: nem, nem az ért el minket – mi csináltuk meg saját magunknak. Úgyhogy a csak így továbbot ezennel ünnepélyesen visszavonom.)

 

* * *

 

Nem állom meg, hogy ennek kapcsán is ne politizáljak még egy kicsit. Konkrétan, hogy miniszterelnökünknek is kedvelt fordulata, hogy „a magyar emberek” érdemét hangsúlyozza, bármi eredmény van, nem saját magát teszi előre – legalábbis a nyilatkozataiban. Szó se róla, ebben, hellyel-közzel, van is valami – csak azt vegyük észre, hogy ez a retorikai fordulat egyben egy bevett fogás is arra, hogy magunk mögé állítsuk a népet, erősítsük az összetartást. Nem is csak országos szinten, hanem bármiféle csapatmunka esetén működik ez: gondoljunk a sportolókra, akiknek a – mindig rendkívül magvas – nyilatkozataiban szinte kötelező elem, hogy a csapat, a csapat érdeme is a gól, nem csak a góllövőé, a kapitányé.

 

De nemcsak ilyen pozitív fordulatokkal szereti Orbán a néphez kötni magát. A másik, amit a legutóbbi brüsszeli kirándulása után is hangoztatott, hogy nem csak őt magát, hanem az egész magyar népet, gyűlölik odakint. (Meg hogy Soros áll az egész mögött, stb… – amit olyan beleéléssel tud előadni, hogy lassan kezd az a benyomásom lenni, hogy maga is elhiszi.) Nos, miniszterelnök úr, ebben téved: nem, nem a magyar nép – hanem igenis az ön személye, ambíciói és módszerei azok, amik miatt mostanra sok kultúrember számára kellemetlenné vált a társasága.

 

A magyar népnek ehhez annyi köze van, hogy sokan jobb híján, meg az önök manipulációi révén megszavazzák önöket. (Rendben, van azért egy kemény mag is, akik meggyőződésből, meg a miniszterelnök személyes karizmájának hatása alatt szavaz oda.) És nem, a külföld nem gyűlöli a magyarokat, még azokat sem, akik önökre szavaznak. Mi pedig, emberek, magyarok, figyeljünk oda a féligazságokra, a dolgok összemosására, a manipulációra a politikusok nyilatkozataiban és a hírekbe csomagolt propagandában.

 

És még a kötelező körök: igen, a nyugatnak, a magyar ellenzéknek és a túlzásba vitt liberalizmusnak is megvannak a maguk hibái, valóban – ahogyan azt a korábbi üzeneteimben már többször kifejtettem. Ezért is figyeljetek azt én szavamra, mert én vagyok az, aki mindkét oldalról megmondja, hogy hol hibádzik – mert saját magukról, a saját politikai oldalukról a legritkább esetben ismerik el ezt az emberek, illetve, ahogyan a múltkoriban írtam, a sajtónak sincs olyan szeglete, amelyik ne húzna egyik vagy másik oldalhoz. Persze csak, ha az igazságot akarjátok hallani, nem pedig a saját szájatok íze szerinti megerősítést kerestek.

 

 

EGYEBEK

 

● A nemzeti konzultáció

 

Erről az előző üzenetemben részletesen értekeztem, ha még nem olvastad, ajánlom a figyelmedbe. Úgyhogy itt most csak az azóta felmerült néhány mozzanatról, röviden.

 

Az első az, ahogy a nép kommentálja a fészes (természetesen közpénzből fizetett) hirdetését neki. Akinek van Facebook-ja, annak érdemes ránézni, a kommentekre tehát, hogy alig akad közte pozitív, a konzultációt támogató – és ezeket nem én mondom, hanem a nép. (Mennyivel jobb is ez így, tisztelt propagandagyár, mint a TV meg az óriásplakát, ahol nem lehet visszaszólni. Köszönjük!)

 

Hogy ehhez képest az Origó szerint „hatalmas siker a nemzeti konzultáció”. Hatalmas. Amit saját maga cáfol meg rögtön a következő mondatában, mely szerint már csak „az egyik legsikeresebb lesz mind közül”. Emberek, ugye ti is érzitek, amikor hülyére vesznek benneteket? S talán az sem mellékes, hogy az interneten most is akárhányszor ki lehet tölteni; na meg, hogy „a nagy érdeklődésre való tekintettel” meg kellett hosszabbítani a határidőt

 

Ajánlom továbbá figyelmetekbe a kérdőív kitöltő robotot.

 

 

● Szivárványos zászló a városházán

 

Majd alant, a porban. Aki engem ismer, az aligha mondhat homofóbnak – ezt, a zászló demonstratív kitűzését azonban feleslegesesnek, feleslegesen provokatívnak tartom, ami leginkább csak arra jó, hogy felhergelje az ellentábort, feszültséget szítson. Lásd fentebb, hogy a jó ügyeket is túl lehet tolni, illetve a homoszexualitás témában, „A melegek közösségi megmozdulásai…” kezdetű bekezdést, a lap közepe alatt valamivel.

 

 

● A könnyűzenészek helyzete

 

A régi szép időkhöz képest a zenészeket, a zeneipart már jó ideje húzza az ág ebben a modern világban, amióta a zene (illetve az információ) olcsó másolhatósága már nem nekik, hanem a közönségnek muzsikál. (Értsd: régebben is elég olcsó volt egy újabb másolatot készíteni, de hanglemezgyár kellett hozzá, amije azért nincs mindenkinek – ma meg már elég hozzá egy számítógép.) Ehhez jön még a nagyfokú konkurencia, mert az interneten minden elérhető. Így mostanra leginkább az élő fellépések maradtak meg a zenészeknek bevételi forrásul – aminek meg most a járvány ártott be, így sokan (hipp-)hoppon maradtak – és eléggé sopánkodnak is emiatt.

 

Ehhez két megjegyzés. Az egyik, hogy őket az átlagosnál valóban súlyosabban érinti a jelenlegi helyzet – de nem ők az egyedüliek. Ezért a zenészek is megérdemelnek némi segítséget – de túlzásba azért nem kell vinni, nyugodtan elkezdhetnek ők is alternatív bevételi lehetőségeken gondolkozni. (Arra való tekintettel is, hogy az érték, amit manapság tőlük kapunk, messze van a régi szép időktől. Szerintem.)

 

A másik, hogy az ő hangjuk eljut a néphez – így, ha a kormány most vet nekik némi aprót, azzal olcsón vehet magának pozitív publicitást. Nem csak azzal, hogy lám, megsegítette szegényeket, hanem azzal is, ha innentől az ő kedve szerint húzzák. Persze én nem ismerem őket, biztos nem mindenkit lehet megvenni – csak az akciós lehetőségre hívom fel a figyelmet.

 

 

● Légvédelem 1.000.000.000 dollárért

 

Avagy 300.000.000.000 forintért, amiből azért kijönne egy pár zsíros kenyér, nem igaz? – ráadásul keményvalutában: mert hiába, ami kell, az a legnagyobb válság közepette is kell. Kicsit furcsálltam, hogy ehhez egy szava sem nagyon volt senkinek – mert lehet erre mondani, hogy NATO kötelezettség, meg biztonság, meg akármi – leginkább azonban tuti, hogy el sem lesz sütve, ott avul majd el a gripenek szárnyán – az meg még tutibb hogy az egész mindenekelőtt a pénzről szól, Amerika kegyének megvásárlásáról – és amennyire mégsem, akkor sem most kéne, és akkor sem ennyiért. Még annyit a történethez, hogy Cornstein, az amerikai nagykövet nyilatkozata szerint erről már több mint két éve tárgyaltak – vagyis a kulisszák mögött bőven szó volt róla már akkor, amikor még a CEU abban reménykedett, hogy majd Amerika felemeli érte a szavát. Nem emelte.

 

(Azóta már előkerült egy potom 2.000.000.000 eurós (700.000.000.000 forint) beszerzés is: ezúttal a németektől veszünk tankokat, 218 darabot – úgyhogy Merkelnek sem kell sokat pampognia már jogállamiságról, meg a többi. Igen, megint csak, hogy ez NATO kötelezettség, meg hogy idehaza fogják gyártani, úgyhogy valamennyi Magyarországnak is cseppen belőle, meg oké, egy országnak valóban nem árt, ha van bizonyos ütőképes hadereje. Effektíve használva viszont ezek sem lesznek, reméljük is, és ha már ilyesmire költünk, hasznosabb volna valami olyanra, amit mondjuk a határvédelemben jelenleg is alkalmazni lehet. Aligha hiszem, lánctalpasokkal szedegetik össze a határsértőket.)

 

 

● Suttyomban az Adrián

 

Szóval, azt azért bírom, ahogy Szijjártónak, Orbánnak, meg még biztos többeknek is a NER környékéről mindenféle (röp)egérutakon kell kiosonniuk luxusjachtozgatni, meg ahogy kergetőznek  a paparazzókkal. Ez egyébként azt mutatja, hogy valamelyest még működik egy fék, a nyilvánosság fékje: ezért is lenne fontos megőrizni az ellenzéki médiát. Amúgy meg, magát a nyaralást nem sajnálom tőlük, mi több, én adnék akkora fizetést egy ország vezetőinek, hogy teljen rá – legálisan. (Ami végső soron olcsóbb is lenne az országnak, mint most, hogy úgy korruptkodják össze a rávalót. Lásd az előző levelemben a demokrácia vonatkozó hiányosságát.) Szerintem tehát nem maga ez a kiruccanás a problémás – hanem a politika nyilvánvaló összefonódottsága az oligarchákkal. (Bár azt meg eddig is tudtuk.)

 

(Illetve az is igencsak problémás még az esetben, hogy uraink annak utána mentek el a tengerre lazítani, hogy Orbán kijelentette: az idén „több Balaton, kevesebb Adria” – amivel rossz példát mutattak a népnek. Azóta jól meg is nézhetjük magunkat járványügyileg.)

 

* * *

 

Ha úgy gondoljátok, hogy másnak is érdemes volna elolvasni a fentieket, osszátok meg:

 

Közvetlen Facebook megosztás ezzel a linkkel;

Facebook gombok a honlap alján;

● Vagy a következő linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek, beilleszthetitek:

 

https://www.egyvilag.hu/index.shtml#uzenet

 

Illetve a fórumon hozzá is lehet szólni.

 

Valamint továbbra is várunk benneteket barátságos Facebook-csoportunkba, értelmes érdekességekkel, a könyvhöz képest könnyedebb, de tartalmas anyagokkal. (És nyugi, csinálni semmit sem kell, közösségi életet élni sem, csak rakosgatom ki, amiket kapok, meg találok – és csakis olyanokat, amikre tényleg érdemes ránézni. Tekintve, hogy egyébként mennyi ökörséggel van tele minden, egy ilyen előválogatott gyűjtemény ajándék. Majdnem 90-en már tudják.)

 

 

EV

 

A mostani téma meglehetősen rövid. Ha emlékeztek a múltkorira, az arról szólt, hogy a minőségen túl mennyi mindentől függ még, hogy kit-mit ismernek el. (Politika, üzlet, stb…) Most ellenben magát a minőséget tárgyaljuk:

 

Mit értek minőség alatt? Azt, hogy mennyire képes egy mű betölteni a funkcióját, mennyire tud gyönyörködtetni, elgondolkodtatni, nevelni, szórakoztatni. Hogy a minőség objektív kérdés. (Ellentétben az ízléssel, ami szubjektív.)

 

A művek független megítélése – melyre szükségünk van, ha objektív ítéletet szeretnénk alkotni róluk. Miktől legyünk függetlenek?

   ○ A művek „címkéitől” (azaz, hogy ki írta, festette őket – eredeti vagy hamis, stb…)

   ○ Az alkotások megítélését befolyásoló különböző tényezőktől (politika, üzlet, hogy mennyire értékelik őket mások, stb…)

   ○ Sőt, saját magunktól, a saját ízlésünktől is el kell tudnunk vonatkoztatni.

 

Miből lehet felismerni a minőséget? Például:

   ○ Eredetiség, egyediség

   ○ Technikai, formai tökéletesség

   ○ Egyensúly, ritmus, ív

   ○ Teljesség, egységesség, koherencia

   ○ Időtállóság

 

Egyebek

   ○ A többféle hatást is elérni képes művek: egyszerre szépek és okosak, stb…

   ○ A benyomás, hogy a nagy műveket inkább felfedezik, semmint megalkotják

   ○ Hogy az alkotás a fontos, nem az alkotó. Az alkotó, mintegy a mű eszköze arra, hogy megszülethessen

   ○ Rendetlenség az alkotásokban: a rendetlenség izgalmassága a rendhez képest; megtört rend, megtört szimmetriák; a „piszkos”, zajos, karcos művek „életszagúsága”

   ○ A tehetség felismerése: az ígéretességre, eredetiségre figyelemmel lenni, semmint arra, hogy adott időben mit tud