AZ EGYVILÁG PROJEKTRŐL; MIGRÁCIÓ; NOVÁK KATALIN LEMONDÁSA
(118. poszt – 2024.02.14.)
(Ez itt egy korábbi Egyvilág üzenet. Nézd meg a legfrissebbet is, a címlapon.)
Most ezzel kezdek, de mindjárt jön a tartalom is.
A KORÁBBI TÁMOGATÓKNAK
Köszönöm a segítségeteket, most először hozzátok szólnék, nem újabb támogatásért, hanem azért, hogy aki jelenleg anonimként szerepel, az nem bánná-e, ha ezentúl névvel jelenne meg.
Ezt ugyanis elrontottam egy kicsit. Mindig meg szoktam köszönni a támogatást, külön mindenkinek, és egyúttal, eddig azt mondtam, ha szeretné, akkor névvel fogom megköszönni a honlapon is – de ha nem szól, akkor alapból anonimként fog megjelenni. Na most, az emberek általában rám hagyják ezt, úgyhogy az utóbbi időkig mindenki anonim volt. Újabban jöttem rá, hogy ha névvel szerepelnétek, akkor egyrészt nektek is jobban meg lenne köszönve, másrészt meg mások is látnák, hogy valódi emberek a bátor támogatók. Ezért az utóbbi pár embernél már a név volt az alap opció, ők is rám hagyták – a régiek viszont ott maradtak név nélkül.
Szóval, ha olvassátok ezt, dobjatok már egy emailt, ha nem bánjátok a neveteket. Természetesen, ha úgy a jobb nektek, továbbra is maradhattok anonimok. Tekintsétek meg továbbá az újjávarázsolt és érthetőbbé tett Támogatók lapot, ahol most már külön láthatók a támogatók, és hogy mire használtam fel az adományozott összegeket.
(A jelentős részben nektek köszönhető eredményekről gyorsan: a fészes csoportban több mint 2800-an, a lapon 5500-an vagyunk. Aki szeretné, egyébként, majdnem élőben követheti ezeket a számokat ezen a linken.)
Köszi!
Ez a levél most némileg rendhagyó lesz, mert a könyvről, illetve a projektről magáról már régen volt szó, régóta gyűlögettek már a gondolataim hozzá, és mostanra elég sok összegyűlt belőlük. Olyan sok, hogy az kb. kitesz egy teljes levelet. Előnye viszont, hogy, akárcsak a művet magát, ezt sem kötelező elolvasni. ;) (Persze, akit érdekel, az vissza ne tartsa magát.)
Azért valamennyit politizálok is előbb, hogy legyen valami szórakoztató. (Különös tekintettel a Nagy Lemondásra.)
HÖR ESZTELENCY (Avagy, A Nagy Lemondás)
A lengyel balhé (Tusk és a demokrácia)
A német balhé (Gazdatüntetések)
A svéd balhé (NATO csatlakozás)
● És a populisták egyéb dzsolidzsókerei: hogyan használják ki az emberek elégedetlenségét, és hogyan kéne kezelni ezt a problémát
● Pl.: Győzike mennybemenetele; Ukrajna és a pénz; Erdő, Péter
Szerénytelenség, tiszteletlenség, szentségtörés
Politika nézetek és az EV finanszírozása
Már kezdjük is:
Novák Katalin pedofil kegyelmi ügye. Ez akkor jött, amikor már majdnem kész volt a levél, de ezt nem lehetett kihagyni. Kezdetektől fogva mondom, hogy lehet ez a nő jó családanya, meg egyébként rendes ember is, még egy családokért felelős tárca nélküli miniszterséget is rá lehetett bízni talán – de hogy a köztársasági elnökséghez semmi köze, az tuti biztos, alkalmatlan az első perctől fogva. Persze hogy az, azért lett odarakva.
Egy kényelmes kesztyűbáb, valaki olyan, akit a valódi hatalom birtokosa minden nehézség nélkül kézi vezérelhet, mondja, amit kell, aláírja, ahol mutatják neki. Ebben a mostani ügyben is egyre inkább úgy néz ki, hogy nem a saját elhatározásából cselekedett, jelen állás szerint Balogh Zoltán segített neki a lehető legrosszabb döntésre jutnia. (Illetve azt is valószínűnek tartom, hogy még a saját lemondása sem a sajátja volt.) Ezek pedig azt is jelentik, hogy az igazi bűnösök már megint megússzák, nők szoknyája mögé bújva. Mert kár, hogy, amilyen jó kislány, Katalin a saját védelmében sem fogja elmondani, hogy hogy is zajlott ez a színfalak mögött.
Mint tudjuk, azért is szólt ekkorát most ez, mert a rendszer propagandájának egyik fő vonulata, hogy ők „megvédik a gyerekeket”. A gyerekek jóléte, védelme természetesen tényleg fontos – ám, ahogyan azt korábban kifejtettem, erre egyrészt rárakódik egy dogma, hogy úgy ahogy vannak szentek és sérthetetlenek, kötelező szeretni őket, és aki csak egy ferde pillantást vet rájuk, annak a pokolban a helye. (Mint ahogyan olyanok is vannak, akiket szabadon lehet gyűlölni és gyalázni, például a nácik és a pedofilok: megint csak nem alaptalanul, de ez megint csak egy társadalmilag rájuk nyomott pecsét is, a valódi bűneik mellett.) Másrészt pedig propagandacélokra is kiválóak a gyerekek, hiszen ezek után ki ne akarná, hogy valaki olyan vezessen, aki majd megvédi a gyerekeket a mindenhonnan leselkedő veszélyektől, főleg, ha a propagandisták gondoskodnak róla, hogy ne legyen hiány sötét árnyakból. Még egyszer, a gyerekekkel tényleg törődni kell, tényleg fontos a jólétük, tényleg rossz dolog rosszat tenni velük – csak ahogy a végletekig viszik, meglovagolják, kihasználják ezt, arról beszélek. (Ha ezek után még mindig szentségtörőnek hangzanak ezek itt, ajánlom elolvasni ott, ahol részletesen kifejtettem.)
Egyszóval ez egy orbitális mellényúlás volt a NER részéről, ráadásul teljes mértékben kikényszerítetlen. Akkora, hogy el tudom képzelni, hogy maga Orbán nem is tudott róla előzetesen. És akár hülyeségből történt, akár azért mert úgy érzik, már bármit megtehetnek, most sikerült igencsak kellemetlen élményeket szerezni maguknak. (Bár alternatíva hiányában komoly félnivalójuk továbbra sincs, természetesen.) No és hogyan is lehetne kiköszörülni egy ekkora csorbát? Úgy, hogy nem kisebb helyre, mint egyenesen az alkotmányba írják bele, hogy bárki bármit követett el kiskorúak ellen, annak nincs kegyelem! (Ami nemcsak azért vicces, mert a gránitalkotmány egyre inkább egy toldozott-foltozott rongybabára hasonlít, hanem azért is, mert mondjuk annak sincs kegyelem, aki egy mobiltelefont ellop egy tizenhárom évestől – miközben tömeggyilkosoknak továbbra is meg szabad kegyelmezni.) De akármit csinálnak, akkor is elég kínos ez. Annyira, hogy könnyen lehet, hogy nem marad sokáig királynő…
És püff neki, másnap, hogy az előbbit leírtam, már meg is történt. Lemondott.
Katalin elvesztése maga egyébként a Fideszt nem különösebben izgatja, láttuk, hogyan gombolták le Szájert is a rendszerről anno, és láttuk, Orbán hogyan fordított egy mozdulattal hátat Katalinnak most. Plusz Katalin eleve egy eldobható figura volt, hasonlóan a másik „sikeres nőhöz” (karrierluvnyához), Varga Judithoz, aki most megint kompromittálta magát a kegyelem ellenjegyzésével, és aki ezzel együtt szintén lehet, hogy túl kínos már az EU-s listavezetéshez. (Puff neki, ennek meg egy fél óra kellett, miután leírtam, hogy úgy legyen.) Annyi, hogy akkor már megint elő kell húzni valakit, aki hasonlóan szófogadó, és rá lehet fogni, hogy „Tudtátok? Ő a Köztársaság Elnöke”. El se tudom képzelni, hogy ki lesz az. (Hú, de bírnám Kövér Lászlót, az aztán még feltenné a koronát erre a rendszerre.)
Az eset, és még inkább, amik itt utólag potyognak ki a szekrényből, talán arra is jók lesznek, hogy néhányan felvilágosulnak arról, hogy ez a rendszer esetleg mégsem a nemzet földi mennyországa. Konkrétan, Varga volt férje, Magyar Péter, amiket kitálalt a médiában. Aki maga is része volt a rendszernek, bár nem kulcsfigurája, és akiről azt mondtam, hogy nehogy már egy kiugrott kollaboránsból csináljunk hőst. De amiket itt elmondott, nos, azért becsülöm, és úgy nézett ki, mint akinek akkor sem tetszettek a dolgok, amikor még ő is része volt nekik. (Bár valószínűleg nemcsak a rendszer korrupciója, hanem a személyes pofonok is szerepet játszottak a döntésében, amit még korábban a saját pártjától kapott.) Lám, milyen gondokat képes okozni egy-egy gyenge láncszem. Neki is ugrott a Megafon meg a nemzet csótánya azonnal. Bár, aki egy kicsit gondolkozott, az eddig is tudhatta, mi folyik, a szektásokon meg semmi nem segít. És ugyancsak bár, az ellenzék sem fog ettől feltámadni.
(Ja, meg volt most egy bejátszás Orbánról pár éve, ahogy valamilyen pártrendezvényen szónokol, hogy a Fideszben „van ám egy tizenegyedik parancsolat”, ami nem más, mint hogy „fideszes fideszesre rosszat nem mond”. Hát… Tudjátok hol, a maffiában van egy olyan, hogy omerta, magyarul a hallgatás törvénye…)
El lehetne még polemizálni magának az elnöki kegyelemnek az intézményén, hogy mennyire van értelme neki. Mert így nem nagyon. Mi kéne hozzá, hogy legyen? Bölcs elnökök, akik képesek messzebbre látni az igazságügyi rendszernél. Illetve egy rossz igazságügyi rendszer, amit ki kell javítani. Az előbbi mostanában nem jellemző, és az utóbbi se működik egyelőre annyira rosszul, és számos eleme védelmezi a méltányosságot enélkül is. (Fellebbezés, ügyvédek, stb…) Ha az uralkodó réteg odáig fajulna, hogy politikailag motivált ítéletek születnek, akkor volna még értelme felülbírálni a bíróságokat – akkor azonban a köztársasági elnök is a zsebükben lesz. (Vagy a kezükre húzva.)
(Apropó, lehet, hogy per pillanat a szétforgácsot ellenzék jelöltjének kedvezne a szél – de általában az ellenzék által most követelt közvetlen köztársasági elnök-választás se sokat segítene. Ha Orbánt megválasztják, miért ne választanák meg az ő jelöltjét elnöknek is?)
Párhuzamok: 1) Az őszödi beszéd: amikor szintén az akkori ellenzék hozott nyilvánosságra valamit, ami akkorát szólt, hogy lemondott egy elnök. (Sajnos ezúttal nem a miniszterelnök.) Figyeljük meg az időzítést is: az EU-s és önkormányzati választásokhoz elég jó ütemben hozták nyilvánosságra az ügyet, talán nem véletlenül. 2) A közgázos vizsgabotrány, ahol szintén egy senki csókos miatt robbant egy elég nagy bomba, törtek darabokra karrierek – és szintén nem a fő felelősök jártak a legrosszabbul. 3) No és persze emlékszünk, volt már legalább két nagy port kavart szexbotrány, ami rámutatott, hogy a Fideszen belül sem mindenki az a családbarát díszhetero: a Kaleta-féle gyerekpornó eset, meg a Szájer-féle homoszex csatornamutatvány.
Egy tanulság: hogy ezeken a szinteken kis mozdulatoknak is nagy következményei tudnak lenni, egy kis aláíráska nyomán romba dőlő karrierek, egy életre beszennyeződő nevek, hogy a nemzet leszakadó egéről ne is beszéljünk. Azért is van ez, ebben a kiélezett politikai légkörben kivált, mert az ellenzék minden mozdulatukat árgus szemmel figyeli, hogy hol hibáznak, mibe lehet belekötni, mit lehet rájuk húzni. Mondjuk, hogy ekkorát hibázzon valaki, (vagy valakik), ahhoz tehetség is kell. Ezért is volna jó, ha egyszer nem hülyék töltenének be ilyen veszélyes posztokat, mert a végén nem csak magukban tesznek kárt.
(Én meg ismét látom, hogy joggal örülök annak, hogy nem kell ebben az egészben részt vennem, ezekkel a kisstílű emberekkel vegyülnöm, a kisszerű ügyeikbe belebonyolódnom, eszközévé válnom a hülye kis ambícióiknak. Gyerek inkább ti is velem, én nagyszerű dolgokat mutatok nektek.)
Nem, egyébként szegény Novák nem érdemelte meg ezt. Családanyának, valami középszintű beosztásban teljesen rendben lett volna, meg rosszindulatúnak sem néz ki. Most mindenesetre kapott egy alapos leckét, az elvtársairól is, meg erről a rendszerről is. Hadd menjen vissza oda, ahová való. (Meg az elvtársai is.)
A teljes kép kedvéért, azt tegyük még hozzá, hogy az ellenzék háborgása nem csak erről az ügyről meg a gyerekvédelemről szól, hanem benne van sokéves politikai frusztráltságuk és a rendszerrel szembeni általános utálatuk is. Ezek sem ok nélkül valók – csak a konkrét ügy szereplői többet kapnak a nyakukba emiatt.
Továbbá az eset ismét rávilágított a nyilvánosság erejére, és hogy a szabad sajtóval még mindig számolni kell. A sajtó – akár szabad, akár nem – fontos informális hatalmi tényező. Ezért is igyekszenek annyira a hatalmi játékosok ellenőrzésük alá vonni azt. Ezért is kell egy autoriter rendszerben vigyázni a központi irányítástól még mentes maradékára.
(A cím egyébként onnan jön, hogy tavaly mehettem volna találkozni vele, mint volt angliai diák. A meghívóban volt úgy, hogy „Her Excellency” (Őméltósága) Novák Katalin meghívott bennünket. Ezen már akkor röhögnöm kellett, és vissza is írtam, hogy én köszönöm, de nem élnék ezzel a lehetőséggel, ti meg arra vigyázzatok, hogy túl őszinték azért ne legyetek H.E.-vel.)
Megnézhetitek továbbá beszélgetésünket is a témában.
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT118_2024-02-14.shtml#PT118_novak
Csináltam továbbá egy új Facebook-csoportot, ahol politikáról, közéletről lehet beszélgetni szabadon – de kulturáltan. Ezeknek az üzeneteknek a darabjait is ki szoktam oda rakni, ott is lehet őket kommentelni, megvitatni. Gyerek, csatlakozzatok.
Avagy, ahogy Tusk elkezdte kipucolni a lengyel államot – és ahogy a hazai újarisztokrácia köreiben ez okozott némi viszketést nyaktájon. (Bár túl sok félnivalójuk nincs azért.)
Na tehát, csak röviden:
○ Tusk nem finomkodó lendülete Vs. Orbán törvényesen alattomos nyomulása
Ahogy tényleg nem finomkodott, a lengyel köztévé lekapcsolásával, a politikusok letartóztatásával. Lengyelországot nem láttam közelről, itthon viszont azt meg kell hagyni, hogy Orbán, névleg és többnyire, végig betartotta a szabályokat – amit minden disznóság kapcsán hangsúlyozni is szoktak, hogy „a törvények betartásával jártak el”. Igen ám, de egyrészt gyakran elmegy a falig, a még éppen megengedhető mértékig nyújtja a gumit, pl. Lölővel, az állami pénzekből folytatott pártpropagandával, a szavazók áttelepítésével, meg általában minden lehetőség kihasználásával hatalmának biztosítása érdekében. Másrészt meg ő írja a szabályokat, mindenekelőtt a saját érdekében, lásd pl. a választási rendszer többszöri átvariálását, vagy az orvosi kamara megregulázását. Ja meg az alkotmányt el ne felejtsük.
Amit most ezzel szemben Tusk csinál, annak az a kockázata, hogy legközelebb a másik oldal sem finomkodik majd. Láttuk, Orbán első ciklusában tudta egész normálisan is csinálni, de aztán, amikor az nem jött be neki, taktikát váltott. Ha valahogy mégis megint kipucolnák, újra sebességet válthat.
○ A különbség
A lengyel és a magyar helyzet között? Két ember. Az, hogy ott van Tusk és nincs Orbán, itt nincs Tusk és van Orbán. (Úgy is mondhatnám, hogy itt nincs Tusk, csak egy tuskó.) Alapvetően ezért nincs veszélyben a haza szuveNERitása idehaza. Értjük miről beszélek: hogy a hazai ellenzék továbbra se mutat életjeleket, egy önmagát marcangoló élőhalott, legfőképp nincs egy olyan ember se, aki össze tudná fogni őket, és olyan határozottsággal tudna fellépni, mint Tusk odakint.
Van viszont Vityónk, áldassék a neve, aki a másik oldalról képes erre, és még többre. Eleve a jelenlegi rendszert is neki köszönhetjük, egy személyben, neki meg az ő megzabolázhatatlan vágyának a janiságra. Az ő személye jelenti a különbséget kishazánk és az összes többi környékbeli ország között, ahol nem épült ki ilyen hatékonyan egy érdekcsoport uralma, és ha meg is szerezték a hatalmat, megmaradt az esély a változásra, ahogy most is láthatjuk. Kösz Vityó, te igazi államférfi! (Gyere, védj meg bennünket. Tudod, a gendertől. Meg Sorostól. Meg az inflációtól. Meg a korrupciótól.)
Na mindegy, továbbra is vannak ennél rosszabb helyek, (lásd csak azokat a tízezreket, akik ide jönnek vendégmunkásnak) – és bizonyos dolgokat tényleg jobban csinál, mint az ellenzék. Például rögtön azt, hogy ő legalább nem élőhalott. De mondjuk a migrációval kapcsolatban is van igazsága. (Erről mindjárt bővebben.) És ezzel, meg más populáris húzásaival, sokak elismerését aratja le, Nyugaton is, például azzal még, hogy vonakodik számolatlanul önteni a milliárdokat az egyes számú háborúba. Ezt azért is mondom, hogy ha a ballereknek sikerülne valahogy legyőzni saját magukat, és valamivel gyakorlatiasabbak lenni, akkor nem adnának oda ennyi jó pontot ajándékba a haramiáknak.
(Így néz ki, amikor azt mondom, hogy most röviden fogok írni valamiről. És nem bírom ki, hogy ide ne írjam még, hogy Lengyelország most Tusk ország lett, amiben viszont egyezik velünk, agyarországgal. Agyarország ormányáról viszont inkább ne beszéljünk.) ;)
Vagyis a gazdatüntetések. (Meg máshol is az EU-ban.) Szóval igen, hogy az idealista politizálásnak (Ukrajna, klímavédelem, migránsok befogadása, stb…) megvannak a költségei, pénzügyi és kulturális értelemben is – a népet pedig mindenekelőtt az érdekli, hogy ő most hogy érzi magát. A nép közérzetének nem tesznek jót sem a migráció kulturális feszültségei, sem a pénz, amelybe mindez kerül, mert azt el kell venni valakitől. Putyin egyébként erre játszik, hogy a még Orbánnál is jobban kézben tartott otthona kényelméből elháborúzgat a szomszédban, a Nyugat demokratikus népe meg majd megunja küldözgetni az elfüstölendő milliárdokat.
És azt nézzük majd meg, amikor Trump visszajön Amerikában, és megvágja az amcsi háborús pénzeket. Az nem biztos, hogy teljesen lenullázza azokat, mert rá is jellemző, hogy nagyobbakat mond, mint ami majd lesz belőle. Az EU viszont aligha visszakozhat, legalábbis a mostani adminisztráció. Az lehet, hogy a jobberek, a nép elégedetlenségét meglovagolva megbuktatják őket, és aláírják Putlernek, hogy nesze, vigyed, amit akarsz.
Ha pedig a németeknek elegük van, az az egész EU-nak rossz hír, lévén elsősorban ők viszik a hátukon az Uniót…
Pontosabban a NATO csatlakozásuknak a több mint kínos blokkolása szent kormányunk által. Ez a Benny Hill show, hogy most akkor jöjjön el a svéd miniszterelnök könyörögni, aminek már megijedtem, hogy az lesz a vége, hogy lemegy kutyába, és remélem, hogy nem fog. Erre nem tudok mást mondani, mint hogy fájdalmas, ahogy ezek az idióták leckéztetik nemcsak a svédeket, hanem a világ legnagyobb katonai szövetségét, ahová annak idején alig vártuk, hogy felvegyenek. És nem is csak a svédek nem fogják ezt elfelejteni nekünk, hosszú ideig.
Ja meg, hogy azért csinálják, mert a svéd köztévé kritizálni merészelte „Magyarországot”. Először is: nem Mo-t, hanem ezt az arrogáns rezsimet. Másodszor pedig, hogy talán ez nem annyira a svéd kormány felelőssége, esetleg ott nincs olyan kézi vezérlésen a közmédia, mint itt a helyi úgynevezett.
(Figyeljük meg ennek kapcsán, hogy szintén itthon, az MCC lett az, aminek a CEU-t mondták annak idején, ürügyként, hogy elzavarhassák: egy politikai kiképzőközpont.)
Egyet mondok emberek, amire nagyon vigyázzatok: hogy ez az pökhendi, úrhatnám bagázs ki ne utáltasson bennünket a NATO-ból meg az EU-ból. Mert akkor lehet a barátunk a Putyin, aki, remélem, látjátok, valamivel nagyobb diktátor, mint Brüsszel.
Mondom ezt azért is, mert az már elég jól látszik, hogy legalábbis amíg Orbán van, addig itt nem lesz változás, nem lesznek leváltva. Amit az ellenzék, (meg mindenki, akinek nem tetszik a rendszerszintű korrupció), ebben a helyzetben reálisan remélhet, az a kordában tartásuk. Ennek pedig az egyik fő eszköze az Unió, nem véletlen utálják. Vigyázzunk rá, amíg tehetjük.
(Megjegyezném még itt az EU-s pénzek esetét. Most csurrantottak valamennyit, de akkora szelet kavart már kint Orbán, hogy amíg ezek maradnak, addig mindig akadozni fognak a juttatások, ezt továbbra is tartom. Húzzák majd, ameddig lehet, és minden lehetséges kifogást fel fognak hozni, hogy minél kevesebbet kelljen ideadniuk. Kifogást pedig mindig lehet találni, egy ilyen rendszer ellen meg pláne: legújabban például a Szuverenitásvédelmi Hivatallal kapcsolatban indul kötelezettségszegési eljárás. Aztán meg minél kevesebb pénz jön, annál kevésbé lesz érdeke bennmaradni Orbánnak…)
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT118_2024-02-14.shtml#PT118_kulfoldibalhek
Ha még nem vagy benne, gyere a fő Facebook-csoportba. Már közel 3000 ember élvezi a mindig tartalmas, minőségi posztokat.
És a populisták egyéb dzsolidzsókerei.
Idehaza is láthatjuk, hogy ez a téma mindent túlél, az USA-ban is ezzel nyerte meg Trump a választást, Nyugat-Európában is állandó téma, legutóbb pedig Szlovákiában is felvonult a haza és a határ védelmében a hadsereg. Erről mondanám el itt a gondolataimat.
Először is azt, hogy amellett, hogy kiváló kampánytéma, ez valóban probléma is, amivel kezdeni kell valamit, amit jó volna ésszel csinálni – és ez nem csak a populistákra igaz, akik a maguk szempontjából ésszerűen használják ki a dolgot, hanem a jótét lélek ballerekre is, akik maguk alatt fűrészelik a fát azzal, hogy nem hajlandóak egy kicsit populistábbak lenni, figyelembe venni a nép fájdalmait – azért is, hogy megmentsék a világot az igazi populistáktól.
Nézzük előbb az ügyet a migránsok oldaláról. Ezek a szerencsétlen emberek rossz helyre születtek, és teljesen természetes, hogy jobb életet szeretnének. Ebből a szempontból egyébként másodlagos is, hogy most politikai vagy gazdasági menekültek: az egyik nagyobb nyomor, mint a másik – de mindkettő nyomor. Ha mi oda születtünk volna, mi is el akarnánk jönni, és el is mentünk, a dicsőséges honfoglaláskor, 56 miatt, vagy legújabban azért, mert Nyugaton jobban lehet keresni. A különbség az, hogy mi szerencsésebbek vagyunk, mert megtehettük, megtehetjük, megtesszük.
Az élet igazságtalan.
Az embernek, kb. egyedüliként az állatok között, megadatott, hogy felismerje az igazságtalanságot, és segítsen rajta. Ugyanakkor az is természetes, hogy az ember elsősorban saját magának akar jót. Ilyenek az emberek. A tények pedig makacs dolgok, a realitásokkal számolni kell, különben kudarcra vagyunk ítélve. Az engedékeny ballerek nem számolnak a realitásokkal. A populista opportunisták számolnak velük – csak épp őket egyedül a saját hasznuk érdekli, tesznek mások szenvedésére, és ne legyenek kétségeink, minden szólamaik ellenére, a saját népük bajainál is előbbre való nekik a saját hasznuk és hatalmuk.
Az átlagembert a saját megélhetése, nyugalma és biztonsága izgatja mindenekelőtt. Senkinek nem hiányzik, sem az, hogy elvegyék a pénzét, sem az, hogy odajöjjenek és akár békésen müezzinezzenek, az meg aztán végképp nem, hogy erőszakoskodjanak. A lecsúszásban levőknek, a létbizonytalanság közelében leledzőknek még kevésbé van affinitásuk a jótékonykodásra, érthető módon, természetesen.
Apropó, pár hónapja találkoztam egy Franciaországból ide áttelepült házaspárral, akik azért jöttek, mert itt nincsenek arabok, mert itt nagyobb biztonságban érzik magukat. Nagy beleéléssel adták elő, hogyan romlott odakint a helyzet, hány késelés történik naponta, miért lett belőlük magukból is migráns, (ha EU-n belül vagyunk is olyan szerencsések, hogy ne így kelljen nevezni). Ha a számok, amiket mondtak, némileg eltúlzottnak tűntek is, abban nincs okom kételkedni, hogy igen kényelmetlenül érezték magukat odaát. Elképzelhetitek azt is, hogy Brüsszelről is miket mondtak.
(Jut eszembe, a vicc az, hogy Magyarországra nem is a migráncs migránsok jönnek, hanem a franciák.)
Egy szó, mint száz, a jó szándékú politikusoknak és a brüsszeli bürokratáknak is le kellene szállniuk a nép közé, meg kellene hallgatniuk a sirámaikat, különben korlátlan munícióval látják el a gátlástalan populistákat, akik előbb-utóbb felül fognak kerekedni. Ez pedig azt is jelenti, igen, hogy jó szándékú politikusként, bürokrataként is kevesebb segítséget tudunk majd adni, mert tekintettel kell lennünk arra, hogy nehogy ki legyünk hajítva a hatalomból, nem azért mert magát a hatalmunkat féltjük, hanem azért, hogy a jó szándékunknak hosszabb távon is érvényt szerezhessünk általa.
A migránsügy tekintetében tehát, bármilyen jó volna is, nem lehet mindenkin segíteni. Befogadni pedig még kevesebb embert lehet: azért mert különben összeomlik a rendszer, és az lesz a vége, hogy még a leginkább gyámolításra szorulókat is ki fogják csukni azok, akiket egyáltalán nem érdekel más sorsa. Ha ezt el szeretnénk kerülni, akkor húzni kell egy vonalat, hogy ennyit, és nem többet, és alaposan meg kell válogatni, akiket befogadunk, hogy tényleg a legrászorultabbakon segítsünk. A többiekkel szemben pedig, ha fájdalmas is, a kellő határozottsággal kell eljárni – a bajkeverőkkel szemben pedig még szigorúbban. Hosszabb távon másképp nem fog működni.
A másik, ami el szokott hangzani, hogy a segítséget kell odavinni, ahol baj van, és ez igaz is, egyrészt, az ottaniak is lehet, hogy szívesebben maradnak, ha ott is meg tudnak élni, valamint így többeken is segíthetünk, mert ez a saját népünknek is kevésbé kellemetlen. Azonban a segítség így is pénzbe kerül, ami szintén népszerűtlen, ennek is van határa tehát. Félre ne értsük, a segítségre szorulóknak is érdeke, hogy fenntartható legyen a segítség. De arra is vigyázni kell, hogy ne csináljunk ürügyet ebből arra, hogy ne segítsünk, hogy az összes pénzt megtartsuk magunknak.
Általánosabban, minden felelősségteljes, humanista, másokat, a jövőt is szem előtt tartó döntés sebezhető, mert ezek áldozatot követelnek, itt a jelenben – amire már ugrik is egy populista, azt rikácsolva, hogy nem igaz, nem a mi dolgunk, tartsuk meg magunknak! (Azt a pénzt, amiből majd én lecsípem a magamét – de ezt nem mondja, csak gondolja.) Ilyen még a klímaharc is például, ami még a migrációnál is nagyságrendekkel súlyosabb probléma. Ilyen maga az EU is, főleg nyugatról nézve, akik nettó befizetői ennek a projektnek. (És akik a pénzükért cserébe eddig is kaptak már jó pár évtizede tartó és öröknek tűnő békét a kontinensen, illetve a világ legélhetőbb térségét – de ezeket sem lehet megenni, úgy lobogtatni a választók szeme előtt, mint egy köteg bankjegyet.)
És ilyen, alapból, a gender kérdés is, merthogy a másneműek sokáig tényleg elnyomás alatt, és örök feszültségben éltek, amit nem érdemeltek meg. Ez úgy jön ide, hogy ebben a kérdésben is hajlamosak a jogvédők túlzásokba esni, annyira, hogy az már azoknak is irritáló, akik egyébként szimpátiával tekintenek az ügyre – hát még azoknak, akik eleve irtóznak tőle. A populistáknak pedig több sem kell: majd ők megvédik a gyerekeket a pedofil buziktól. Egy újabb kiváló demagóg szöveg, amihez meg kéne gondolni, hogy szállítsuk-e a még több muníciót.
Így lép tehát házasságra az emberi szűklátókörűség a politikusok opportunizmusával, így lehetetlenítik el a felvilágosultabb kormányzást, így tesszük tönkre a saját jövőnket is. (Amely egyre inkább nemcsak a populisták kedvenc védencének, a gyerekinknek a jövője, sőt, lassan jelen lesz belőle.) De, és még egyszer a lényeg: a felvilágosultaknak, a távolabbi problémák mellett, jó volna kicsit felvilágosodni a köznép mostani gondjainak és gondolkodásának tekintetében is – hogy megmaradjon a lehetőségük a távolabbi céljaik felé törekedni.
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT118_2024-02-14.shtml#PT118_migracio
Meg a közösségi csoportba is gyere, ahol a tagok ajánlanak érdekes dolgokat a figyelmedbe.
Ezeket még leírtam, mert elmúlik az aktualitásuk. (Bár közben a Nagy Lemondás, eléggé elfeledtetett már minden mást.)
● Jaj, az a csúnya lengyel propaganda TV!
Amikor a Kossuth, vagyis az a magyar királyi propagandarádió, amely propagandább aligha lehetne, és az ő biorobot bemondói azon keseregnek, hogy a lengyeleknél Tusk ellenpropaganda TV-t csinál az ottani propaganda TV-ből.
(Arra meg továbbra is kíváncsi volnék, hogy mi van ezeknek a biorobotoknak a fejében, miközben napi rendszerességgel olvassák be a propagandát. Meg azt, hogy az Origó (értsd saját maguk) épp miről ír. Meg a Mandiner legújabb műsora a propagandarádióban…)
Jézusom, mi lett szépreményű demokráciánkból!
● Brüsszel a zsaroló
Illetve amikor a Déli Krónika lezsarolózza Brüsszelt. Nem tudom, kell-e részletekbe menően ecsetelnem, hogy akkor Orbán micsoda? Valamint, hogy egyrészt zsaroljatok még, légy szíves – másrészt meg tudjuk: senki nem kényszerít bennünket a tagságra. Csak nehogy tényleg az legyen a vége, hogy Orbán kiléptet.
● Győzike mennybemenetele
És születésnapi köszöntése nem kisebb személyiség által, mint maga Novák „ex” Katalin. (Aki majdnem akkora senki volt már akkor is, amikor még nem volt ex, mint az ünnepelt.) Komolyan, engem nem érdekelne, hogy az egyik Gipsz odanyom egy plecsnit a másik Jakabnak – ha nem az én nevemben is tenné ezt, államilag.
Meg, ahogy az egész slepp tele van ilyen felkapaszkodottakkal, akik abból lettek gazdagok, hogy hosszú a nyelvük, vagy a hosszúnyelvűek rokonai. (A nép pénzéből, ugye.) Megjegyzem egyébként, maga Orbán nem ez a kategória, neki ugyanis megvan a maga tehetsége meg szorgalma is, melyek alapján meg is érdemelné az érvényesülést, és akár jó miniszterelnöke is lehetett volna e hazának. Sajnos végül nem az lett. Sajnos pont az érvényesülés iránti túlfűtött vágya túl sok mindent szentesített a számára. És ami még sajnos, hogy az általa teremtett rendszer túlélheti őt – századik születésnapja után is.
● Putyin a gondoskodó
Ahogy azt mondja a hadiárváknak karácsonykor, hogy Én és a Nagy Oroszország nem hagyunk benneteket magatokra, szegény hős árvák. Ahelyett, hogy azt mondaná, hogy ugye tudjátok, ki miatt lettetek árvák, lúzerek… Rosszabbul hangzana, az igaz.
● Ukrajna és a pénz
Az egyik, hogy elvileg annak az 50 milliárd eurónak, amit most szavaztak meg, egy tetemes része nem ajándék ám, hanem hitel. Broáf! Na persze, amikor egyszer majd vége lesz a háborúnak, és ott lesz még a szintén borzasztó drága újjáépítés, és hogy majd Ukrajna mindezek után visszafizet egy csomó milliárdot…
Egyvalamire jó ez, hogy az EU költségvetésében, névleg, kisebb most a mínusz, mert eszköz oldalon oda lehet könyvelni, hogy ennyivel még tartoznak neki. Illetve, hogy aki akarja, az ámíthatja magát ezzel. (Meg a szavazóit.)
A másik meg, hogy az EU, illetve a Nyugat azért könyörög Orbánnak, hogy hadd adhassa már oda a saját pénzét Ukrajnának. Ő meg nagy kegyesen megengedi. Miközben ráadásul még learatja mindazok elismerését, nyugaton is, akik inkább nem adnák oda.
● Erdő, Péter
Avagy, háború? Akkor kivágjuk az erdőt. Aki érti az összefüggést, mindenképp jelentkezzen. Tudjátok, erről a szegedi esetről van szó, az egyházmegye (!) sportakadémiájával (!). (Gondolom ők a Fidesz helytartói ebben az ellenséges körzetben.) Ami egy újabb ékes példája annak, hogy hogyan lehet a törvények betartásával azt csinálni, amit csak akarunk.
● Főispán a wármegyében
Ha már Cs-Cs Wm, ennek a cikknek csak a címe, mely szerint lemondott a Csongrád-Csanád Wármegyei Főyspán. Tiszta középkor & csakis előre, nem hátra.
● Vendégmunkahelyteremtő beruházások
Már hogy mindig el van mondva, hogy az x milliárd forintos állami támogatással épülő legújabb akkugyár hány munkahelyet teremt majd. Most is, amikor lassan már határvadásznak is a Fülöp-Szigetekről kell embert hozni.
Merthogy jelentős részben nem a munkahelyekről szól ez már, hanem a kelet felé történő átpozícionálásáról az országnak. (Figyeljük meg, hogy egyebek mellett ez is könnyebben megy vidéken, mint a Fudan hoppon maradása Pesten.)
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT118_2024-02-14.shtml#PT118_kedvencek
Nézz körül az angol nyelvű csoportban is, mert sok olyan jó dolog van, ami magyarul nincs meg.
Most pedig a mai üzenet fő attrakciója:
A projektről, merthogy nem csak magáról a könyvről lesz itt szó, hanem annak a viszonyáról az emberekhez, hozzám és a világhoz; aztán arról, hogy hogyan készül; a megítéléséről, hogy mit szólnak hozzá, hogyan állnak hozzá az emberek, miért tetszik nekik, miért nem; utána a népszerűsítéséről, hogy miket teszek azért, hogy észrevetessem, hogy milyen platformokon vagyok jelen, kik követik a dolgaimat; végül pedig, hogy hogyan próbálok társakat, partnereket szerezni, akik velem tartanának, segítenének ebben a vállalkozásban, ennek a nehézségeiről és ritka sikereiről.
Nyilván ez nem mindenkit érdekel, úgyhogy senkinek ne legyen lelkifurdalása, aki kihagyja. Számomra mindenképp segít rendezni a gondolatokat életem nagy vállalkozását illetően.
Nézzük először magáról a műről, annak viszonyáról a közönséghez, a világhoz és hozzám.
Ezeket korábban is összefoglaltam már, aki még nem tette, elolvashatja. Itt két szempontot szeretnék kiemelni, melyekhez eszembe jutott néhány új.
Először is a könyv gyakorlati hasznait – amit azért sem árt hangsúlyozni, mert többnyire nem ez az első, ami az ember eszébe jut, amikor ránéz egy ennyire átfogó, nem túl mély, nem túl tudományos, 2000 oldalas szövegtömegre, mely távolról úgy néz ki, mint akármelyik amatőr világmegváltó lila ködbe vesző okoskodása. Hogy lehet ez hasznos?
Nos, egyfelől úgy, hogy nem mindegy, hogy milyen színvonalú, mennyire racionális, mennyire átgondolt, az a szöveg, mennyire komolyan vehető, aki írja. Ez pedig csak úgy tud kiderülni, ha rendesen megnézik mindkettőt – ameddig kevesen jutnak el. Ezzel nem azt mondom, hogy a könyv, ahogy most van, tökéletes, én olyan 60-70%-osra teszem – de minden ízében alapos át van gondolva, amennyire csak egy, szerintem értelmes, embertől az lehetséges.
A másik, amit látni kell, az a mű egészének a koncepciója: hogy legyen végre egy könyv, amely a valóság talaján állva, érdekmentesen és teljes körűen eligazítja az embert az életben és a világban. Mert ahhoz képest, hogy ez mennyire alapvetőnek hangzik, eddig nem volt – és, furcsa módon, ez még csak fel sem tűnt senkinek. Az, hogy ezt a könyvet ki írja meg, lényegtelen – mint ahogy az is másodlagos, hogy egy ember, első nekifutásra mennyire képes azt megvalósítani. És hasonlóan, ne csak a darabjaira, a könyv egy-egy témájára figyeljünk. Mert a mű egészének a koncepciója a lényeg, az itt az igazi újdonság. Ha már ott az ötlet, megvan a váz, az tovább tökéletesíthető nélkülem is, utánam is, akármeddig.
* * *
Másodszor, ez a könyv anyagi értelemben nem produktív, értve ez alatt, hogy nem az a célja, hogy eladható tudást adjon át – mert olyat a szakkönyvekben talál az ember. Viszont vannak hasznos dolgok azon kívül is, rögtön az, hogy hogyan lehet ésszel élni az életet, Az ember élete részben található elvek és praktikák összessége. De ezen kívül is nagy jelentőséggel bíró dolgok szószólója ez a könyv.
Legfőképp az átfogó szemléleté: a mai világ, mint tudjuk, a specializációra épít, a specialistákat ismeri el és jutalmazza, s bár a széles látókör lehet tiszteletreméltó, de akkor is másodrendű, az átfogó szemléletet akkor is komolytalan, úgy, ahogy most van, ebben a mai világban.
Pedig. A világ érdekes, az embert pedig az teszi teljessé ha, a tőle telhető mértékben, átlátja az egészet. Ha csak ennyiről volna szó, már az sem volna elhanyagolható, ha nem volnánk annyira egyoldalúan belebukva ebbe a jelenleg mindent átható, anyagi, specializáció és karrier centrikus, az iparizált fogyasztói társadalom által diktált szemléletbe. A mai világ ugyanis igyekszik mindenkiből jó alkatrészt faragni – valamint jó fogyasztót: aki az egyik oldalon működteti a gyárakat, a másik oldalon pedig elfogyasztja, ami kijön belőlük. Szó se róla, az anyagi jólét is fontos – csak a létezés nem ennyiből áll. Legalábbis nem ennyiből kellene állnia egy emberi lény számára. Mindenki felteheti magának a kérdést, hogy elég-e neki ez a jól táplált fogaskerék lét, hogy nem szeretné-e inkább legértékesebb vagyontárgyát, a lelkét, önmagát is teljesebbé tenni.
(Figyeljük meg, hogy nem az anyagi jólét ellen beszélek. Csak azt mondom, hogy azon kívül is vannak fontos dolgok. Az mondjuk igaz, hogy idáig nem mindenkinek könnyű eljutnia, egyfelől, mert sokaknak a puszta megélhetés is kihívás, másrészt meg szellemileg sem mindenkinek van meg az igénye és a képessége felülemelkedni.)
Pedig. Az átfogó szemléletnek gyakorlati haszna is van: mindenekelőtt az komplex kérdések, összetett rendszerek, bonyolult problémák kezelését illetően; mint például a klímaváltozás, melynek vannak fizikai aspektusai, biológiai aspektusai, társadalmi aspektusai, és így tovább. Vagy a mai, nagy és összetett társadalmak működése, egy ország irányítása. Az ilyen problémákhoz azok fő tényezőinek, és az azok közötti összefüggéseknek a széleskörű megértésével kell hozzáállni. Közben természetesen szükség van az egyes alterületek részleteihez értő szakemberek közreműködésére is – de aki az egészet koordinálja, az nem veszhet el a részletekben, annak a nagy képet kell néznie. Ilyen emberekre, erre a hozzáállásra is szükség van. Tehát, az egyik, akinek jót tenne, ha látná és értené a nagy képet, az a felső vezetés.
Az egyik, merthogy másfelől mindenki másnak is meglenne az a gyakorlati haszna belőle, hogy jobban képben lennének azzal, hogy minek van a realitása és minek nincs – következésképpen nehezebb volna átvágni, megvezetni, manipulálni őket. (Ami egyébként áttételesen a társadalmait is jobbá tehetné, mert nehezebb dolga volna azoknak, akik úgy akarnak uralkodni, hogy átvágják a népet.) Vagy például jobban tudnák, hogy mibe érdemes belevágni és mibe nem. Könnyebben eligazodnának a világban. És ez nemcsak az egyszerű emberekre igaz: ahogy most van, a specializált szakértők számára is hajlamos elsikkadni minden más, az élet gyakorlati oldala, a nagy kép.
Pedig. Még egy dolog, ami nem termel, de fontos: ami az emberek fejében van, amit az olyan alapvető dolgokról gondolnak, mint a siker, a helyes és helytelen, hogy miben keresik a boldogságot, mennyire hallgatják meg egymást, mennyire törődnek a jövővel. Ebben az anyagi, technológiai, specializált világban az emberi psziché, gondolkozás, a lelki dolgok is háttérbe szorultak – holott az nem csak az egyén boldogságában játszik lényegi szerepet, de a világ sorsa is ezen áll: azért mert ezek döntik el azt is, hogy kire szavaznak, mire lehet rávenni őket, hogyan viselkednek egymással és a világgal. (Illetve, hogy vezetőként hogyan vezetnek, azt is.) Az alapvető elképzelések az emberek fejében.
Mindezeken túl pedig annak, akit érdekel, a világ tágabb valóságát is igyekszik feltárni az Egyvilág, hogy képes legyen túllátni az őt közvetlenül körülvevő köznapi realitáson – és megint csak, ez nem valamiféle ezoterikus maszlag, hanem maga a nagy realitás, melynek a magunk körül tapasztalt mindennapi valóság csak egy szűk szelete – és ha az előbbi első ránézésre elszálltnak tűnik, az azért van, mert egész életünket az utóbbiban éltük, soha nem láttunk túl azon. (De a köznapi valóságot sem hanyagolom, hiszen ami a mindennapi életünket illeti, abban kell boldogulnunk, és az is fontos: lásd különösen az Ember élete könyv praktikákról szóló témáit.) Ami pedig az említett tágabb valóságot illeti, ezen a linken bővebben írtam róla.
(A facebook-os követőtáboromról alább külön lesz szó. Itt magának a könyvnek és az embereknek a viszonyáról fogok beszélni.)
A legtöbb ember, amikor információról van szó, két dologra vágyik: megerősítésre és egyszerűségre. Vagyis, egyrészt, hogy megerősítsék a már meglevő elképzeléseiben, a tudatban, hogy jól látja a dolgokat – másrészt pedig, hogy ne kelljen sokat gondolkozni. Nem azt mondom, hogy ez az ő hibájuk, egyszerűen ilyen az ember.
Az Egyvilággal az a gond, hogy az nem erre megy: egyik oldalról kimondja az igazságot, akkor is, ha nem tetszik – a másik oldalról pedig nem egyszerűsíti túl azt. Törekszik ugyan az érthetőségre – de csak addig a pontig, ameddig az nem veszélyezteti a realitást. Az igazság pedig gyakran bonyolult és fájdalmas – nem is kell az embereknek, gyakran kimondottan menekülnek előle. (Változatos eszközök segítségével, a fantáziától, a munkán át az alkoholig, stb…) Közben a világban rengeteg, az eladhatóságra hajtó, manipulatív dolog van, melyek nem restek megcélozni az embereknek ezeket a közismert igényeit: ideológiák, melyek a megértés élményét kínálják, (ami távolról sem egyenlő a valódi megértéssel – de sokan megelégszenek vele), az egyoldalú, demagóg, politikai magyarázatok, a populisták, a propaganda minden mennyiségben, a vallásos magyarázatok, stb…
Mi kell még az embereknek? Kikapcsolódás és fájdalomcsillapító. Ami a kikapcsolódást illeti, a mai világ tele van könnyen fogyasztható csillogó-villogó kikapcsolódással – és bár a világ megismerése is érdekes, az igényel bizonyos energia befektetést, és tény, hogy a legtöbb ember nem erre vágyik, amikor este holtfáradtan belerogy a fotelbe.
A másik meg a vigasz, amit mindenki keres, a gyógyír a bajaira. Az Egyvilág, bár igyekszik összeszedni, ami segíthet az életben, de realitás tekintetében itt sem köt kompromisszumot: nem ígér mennyországot, túlvilági igazságot vagy feltámadást. Nem puffogtat üres frázisokat, csak hogy vigasztaljon. Fájdalomcsillapítóból sem mellékes, hogy az könnyen lenyelhető legyen, és a vallástól a kétmondatos bölcsességekig számos olyasmi akad, ami könnyebben csúszik, ami egyébként nem is baj, ha segít – viszont az Egyvilág elsősorban a realitásra hajt, nem a fájdalomcsillapításra.
Nem csoda tehát, ha nem dönt népszerűségi rekordokat. De nem is az a célja – és ha egyszer valaki rászánja az időt, az nemcsak érdekes dolgokról értesülhet, nemcsak teljesebbé válhat, hanem, ahogy elmondtam, gyakorlati hasznai is származhatnak belőle.
* * *
Kikkel kell versenyeznem az emberek figyelméért? Említettem már az ideológiákat és a vallást. Általánosabban pedig csupa olyasmivel, ami nem változtatni akar az embereken és az ő igényeiken (a jó irányba) – hanem kiszolgálja azokat, nem ritkán még rá is erősítve eredendő gyarló hajlamaikra, különösen az anyagi igényeikre. Az Egyvilág ugyanis szeretné jobbá is tenni az embert és a világot, és ehhez változniuk kell, különben oda jutunk, ami felé jelenleg haladunk. Ehhez szembe kell mennem az igényekkel, nem pedig kiszolgálnom azokat, ez pedig segít „eladni”.
Továbbá ezek, akikkel az emberek figyelméért versenyzek, gyakran közismert, bejáratott, tőkeerős, intézményi háttérrel és személyzettel jól ellátott entitások, például az egyház, vagy mindazok, akik könnyed szórakozást kínálnak. Az Egyvilág meg valami új, amit majdhogynem egyedül viszek. Mindezek tetejébe sok versenytárs, velem ellentétben, a pénzre megy, melynek egy részéből a termékük marketingjét is tudják finanszírozni. (A támogatóknak hála, valamennyit én is költöttem már erre, elég vékonyan, ugye, de ahhoz eleget, hogy lássam, mennyire meg tudja könnyíteni a dolgokat, a közönséghez való eljutást.)
Egyébként nem azért, hogy panaszkodjak, ilyen a világ, ezt vállaltam – csak, hogy lássuk a helyzetet. Igyekszem alkalmazkodni, ezért is csinálom a szórakoztató részlegeimet, a fészes csoportokat és lapot, a youtube-os videókat, meg ezeket az üzeneteket is. Ezek könnyebben fogyaszthatóak, könnyebben megragadják a figyelmet. Annak utána sem egyenes az út a fő produktum, a könyv elfogadtatásáig, de szőr mentén már el lehet kezdeni adagolni, aztán hátha felfigyel rá a közönségnek egy kis része, később meg hátha jönnek többen olyanok is, akik fogékonyabbak ténykedésemnek erre a mélyebb áramlatára is.
De ezeket a könnyedebb, ám szintén válogatott, értelmes és figyelemreméltó dolgokat is örömmel mutogatom, a saját kedvükért is, mert tényleg érdekesek és jópofák – nem csak a könyv futtatásának eszközei tehát. A különbség az, hogy másoknak a fő produktumuk a könnyen fogyasztható és eladható – nekem meg az valami értékes, de elég rágós, úgyhogy kreatívnak kell lennem és küzdenem kell. (Amúgy elég széles skálát kínálok a szórakozató vonalon is, a vicces kis mémektől az érdekes infógrafikákon át, a közéleti vitatémákig, és a tudományos ismeretterjesztő videókig. Nézzetek körül a fészes csoportokban.)
Ami jó van a nehézségeimben, hogy ők az egyik oka annak, hogy ennyi ideig meghagytak valami, nézetem szerint, ennyire alapvetőt megíratlanul, nekem pedig a lehetőséget hogy valami produktívba fordíthassam a manapság nem túlságosan piacképes átfogó érdeklődésemet. Ez egyébként a projekt egyedülálló voltára is rávilágít, körülbelül a világon nincs másik ilyen. (Jó, ezt biztosra nem lehet tudni – amit viszont igen, az az, hogy még ha volt is másik, az biztos, hogy nem lett nagyon híres.)
* * *
Mint utaltam rá, az Egyvilág két szinten mozog, az egyik a köznapi valóság, melyben a mindennapokban mozgunk: tanulunk, dolgozunk, szeretünk és gyűlölünk, pénzt keresünk, gyereket nevelünk és így tovább. A másik az ennél tágabb, mondhatni kozmikus valóság, amely nem egy ezoterikus dolog, és nem is elsősorban a csillagok és galaxisok világa – hanem mi? A tág, objektív valóság, amelyet a biológiai és a társadalmi forma, amelyben élünk, nagyrészt elrejt előlünk.
Kedvenc példám a biológiai torzításra a színek – melyek valójában nincsenek, csak különböző hullámhosszú fények, melyeknek valójában semmi közük nincs ahhoz az érzülethez, amit mi kéknek meg vörösnek nevezünk. A társadalom meg például azt ülteti el bennünk, hogy létezik olyan, hogy hétfő meg kedd, pedig ezt csak az emberek találták ki. (Meg még sok minden mást is elültet a siker definíciójától az etikai elvekig.) Bővebben lásd a fenti linken a tágabb valóságról.
Na szóval, ami az embereket illeti, nagy többségük az utóbbiba bele sem gondol, gyakorlatilag az egész életét a nevezett köznapi valóságban éli le, és nincs is ezzel semmi baj, lényeg, hogy boldog legyen, és másokkal kellőképpen rendes. Az Egyvilág, az elmondottak szerint igyekszik összegyűjteni azokat az elveket és praktikákat is, melyek ezen a köznapi szinten történő boldoguláshoz szükségesek.
Viszont, azt nem mondom, hogy gond, de a helyzet, meg a kihívás az, hogy amiket a másik, tágabb valóságról magyarázok, az igencsak távol áll a legtöbbektől. Ezért nehéz nekik elmagyarázni, felkelteni iránta az érdeklődésüket, egyáltalán azt elfogadtatni, hogy amiket beszélek annak értelme van, nem csak a szokásos ezoterikus maszatolás, hanem maga a mélyebb, az igazi valóság. A nagy többséget nem az igazi valóság izgatja, hanem az, hogy miből fizesse ki a számlákat, és még a szerencsésebbek is megállnak ott, hogy melyik ájfont vigyék el Balira. Így a könyvnek pont az a mélyebb rétege jut kevésbé az emberekhez, amelyben több a reveláció.
(A másik lényeges dolog, amit kevesen látnak meg, hogy a könyv egészét, a koncepció újdonságát nézzék, ahogy fentebb elmondtam.)
Valaki, amikor a könyvet elkezdtem írni, azt mondta nekem, tiszta jóindulatból, hogy „kezdjek el élni” – értve ez alatt, hogy dolgozzak, pénzért, építsem a karrierem, alapítsak családot, utazzak, stb…, azt implikálva, hogy az az igazi élet, ahogy az emberek élnek, a mindennapokban, az aktuális társadalmi forma köznapi valóságában. Nos, az lehet, hogy nincs olyan, hogy „igazi élet”, lévén az emberek és a körülményeik különböznek, úgyhogy lehet, hogy, az sem az igazi élet, ahogy én csinálom. De hogy az sem az, amiben az emberek élnek, abban, most, hogy a sajátomat megtapasztaltam, eléggé biztos vagyok.
(És az összes talmi kellékeivel együtt ennek a színjátéknak: a karrierrel, a státusszal, a plecsnikkel, meg hogy ki mit gondol rólunk. El se tudom mondani, hogy mindez mennyire nem jelent semmit nekem, és hogy mennyire nem érzem magam kisebbnek ezek hiánya miatt. Mert látom azok tévképzeteit, akiket ezek mozgatnak.)
Persze az is biztos, hogy szerencsés vagyok, és hogy nem mindenki engedhetné meg magának ezt, amit én csinálok. Szerencsés vagyok, egyik oldalról az egyéni körülményeimet tekintve, hogy a családom támogat – másik oldalról pedig a társadalmi környezetemet illetően is, hogy alapvetően béke van, szabadság és stabilitás. De ennél több, ami az anyagiakat illeti, olyan rettenetesen sok nem kell hozzá, nehogy azt higgyétek. Olyanból is van elég sok, akik megtehetnék, akiknek már megvan, ami tényleg kell, és ha szeretnék, rácsukhatnák az ajtót a Mátrixra. Hogy nem teszik, annak talán az az egyik oka, hogy nem is tudják, hogy másképp is lehet, hogy ezt „szabad”, hogy ez jó, nincs előttük példa.
(Közben az is igaz, hogy valakinek „dolgoznia is kell”, működtetni a társadalmat, a gyárakat, a hivatalokat, művelni a földeket. Annyit mondok, hogy ez igaz, csak ne lássunk többet bele annál, mint ami: ez egy praktikus módja annak, hogy meglegyen mindenünk – nem pedig „a helyes” módja az életnek, nem ez „az igazi”. Aki nem olvasta annak, ajánlom, amit a valóságokról írtam, illetve a szakosodással való kapcsolatukat.)
Abban nem is reménykedek, hogy ez a mű majd a maga teljességében eljut a tömegekhez: 2000 tömény oldalt, még ha ideje lenne rá, akkor sem tudna megemészteni a többség. Kár, mert ez a teljes kép a lényege. Viszont azért van egy réteg, az értelmiség, amely többé-kevésbé a maga egészében a magáévá tudná tenni a leírtakat – a kevésbé értelmesekhez meg majd rajtuk keresztül leszivároghat a lényeg lényege, meg ennek az egésznek a szelleme. (Illetve a köznapi valósághoz is benne lesz minden, ami kell, és azt könnyebb befogadni. Megjegyzem, könnyű dolgom az értelmiséggel sincs, lásd alább. És ahogy most van, sok egészen okos ember sem lát ki a Mátrixból.)
Illetve, még akiknek fel is sejlik, hogy talán nem úgy kéne elfogadni mindent, ahogy mondva van, okosak vagy sem, misztikusok, hippik, a világ anyagiassága ellen lázadók – az ő nagy részük is eléggé ködös elképzelésekkel bír csak, arról, hogy akkor mi is van helyette. Valamint, ami tényszerű tudásuk van az embereknek, a szakmájukon kívül, a világról általában, az meg elég rendezetlen – amin szintén segíthet az Egyvilág, a maga strukturáltságával.
A múltkori levélben írtam a „Bámulás és zabálás világáról”, arról, hogy hogyan célozza meg manapság az emberek könnyen megjátszható, alapvető, beépített ösztöneit az üzlet, hogyan erősít rájuk, az emberek meg hagyják magukat, és hogy ez a politikának sincs ellenére, elvégre neki is könnyebb dolga van az egyszerű és kiszámítható emberekkel. Meg arról, hogy az Egyvilág ennek az antitézise, nem a látványról szól, gondolkodásra próbál ösztönözni, a mértéktartást propagálja, megpróbálja bemutatni, hogy az anyagiakon kívül mennyi minden másban is örömet lehet lelni.
Mert, mint mondtam, én nem kiszolgálni igyekszem az igényeket, hanem a jó irányba változtatni rajtuk, az egyén, a társadalom és a jövő érdekében. Akkor is, ha ez a nehezebb út. Akkor is, ha ezzel nem lehet pénzt keresni. Mert én nem zabálni jöttem a világra.
Illetve, ahogy manapság, itt nálunk meg hatványozottan, mindenből ez a lebutított és gyakran manipulatív ökörség árad, legyen szó az állami média gyomorforgató propagandájáról, a gagyi TV-s show műsorokról, a Nemzeti Sporthíradóról, a reklámokról, a 10 másodperces TikTok videókról, az egy kaptafa szuperhős filmekről, és így tovább. Nem mondom, ha az ember akarja, sok jó dolog is elérhető, de a gagyi áradása, az emberek kimerültsége, az hogy már a gagyin szocializálódtak, nem is vágynak komolyabbra, nem is tudják, hogy van jobb – ezek mind megnehezítik az értelmesebb tartalmak elérését, eljuttatásukat a közönséghez. Magyar nyelven meg kiváltképp, mert sok jó dolog csak angolul van meg – itthon meg kevesen tudnak angolul.
Aki jót akar, annak meg kell keresnie az „értelem szigeteit” – és ilyenként lehet tekinteni az Egyvilágra is, amely magyar nyelven még inkább hiánypótló.
Ezzel nem kívánom elítélni a könnyedebb műfajt és a kikapcsolódást. Ezekre is szüksége van mindenkinek, nekem is, illetve nekem is vannak könnyedebb szekcióim, láttuk. A manipulációt, a népbutítást ítélem el, és azt fájlalom, ha már semmi más nem kell. Jó volna, ha az emberek nyitottabbak volnának az értelmesebb dolgokra is – mindenki a maga szintjén, természetesen. Meg, hogyha a rendszer is elősegítené ezt.
Továbbá, azt sem mondom, hogy a világnak az Egyvilág kell. A világnak végső soron boldogság kell. Ehhez olyan állapotok kellenek a társadalomban és az emberek fejében, amelyek elősegítik a boldogságot, hosszú távon is. Mert jelenleg nem ez a helyzet: a piaci-fogyasztói rendszer fenntarthatatlan, és még ha nem is volna az, akkor is súlyos egyenlőtlenségeket generál, az embereket anyagiasságra programozza, a politika pedig egymás ellen fordítja őket, és sok mindenkinek az az érdeke, hogy az emberek ne is lássanak ki a fejükből. (És még sorolhatnám.)
Itt jön csak a képbe a könyv, mint az említett állapotok elérésének lehetséges eszköze, valami, ami közelebb hozhatná az embereket a realitáshoz, egyúttal egymáshoz is, bemutatva nekik közben, hogy tágabb perspektívából szemlélve a világot, mi a boldogság, mik az értékek, mire érdemes törekedni; beleértve a vezetők ambícióinak alakítását, illetve a vezetők jobb megválogatást is, a nehezebben megvezethető tömegek által – egy távolabbra tekintő, humánusabb társadalmi rendszer kialakítása érdekében.
Hogy a nép maga mennyire lehet képes távolabbra tekinteni, az egy dolog – a vezetőknek viszont felvilágosult, humánus embereknek kellene lenniük. Tudom, hogy ez, meg az előbbiek is, mennyire vágyálomnak hangzik. Mert nézzünk csak körül kik, milyen korlátolt, hatalom- és pénzéhes alakok – és rajtuk keresztül milyen primitív ösztönök vezetik most a világot. Akik meg felvilágosultabbak, azok nem ritkán naivak és a gyakorlatiatlanok. Milyen jó volna végre valóban kompetens kezekbe adni a kormányrudat, akik nem a saját hülye kis éhségeik után futnak, humánusak, képesek messzebbre látni, tágabban gondolkozni, s egyszersmind gyakorlatiasan cselekedni. Talán nem lehetetlen, legalább elmozdulni ebbe az irányba – a fejek tartalmának formálása segítségével.
Végül, arról, hogy a változás, és vele ez a könyv is elkésett, főképp a klímára és egyéb globális környezeti problémáinkra való tekintettel, melyek nem úgy néznek ki, mint amiket még meg lehetne állítani. Hát ez sajnos így van. Legalább egy-kétszáz évvel ezelőtt el kellett volna kezdeni gondolkozni, párhuzamosan a technológiai lehetőségeink kitágulásával, az iparizálódással, a népesség megugrásával. Ehhez két dolog: az egyik, hogy egyebek mellett az internet és a számítógép is nagyon kell a munkámhoz, és azok sem olyan régóta vannak. A másik meg, hogy például a kereszténységnek is évszázadok kellettek hozzá, hogy igazán beinduljon – szóval, ha az általam elképzelt széleskörű felvilágosulás még egyik évtizedről a másikra sem megy, még attól sincs halálra ítélve. A kultúrának, az emberi gondolkozásmódnak meglehetősen nagy a tehetetlensége. Ráadásul, ironikus módon, pont az összeomlás lehet az, ami meggyorsíthatja a folyamatot, a kijózanító pofon, ami egyre érik, mert akkor merül fel sokakban, hogy ha így nem, akkor hogy?
(Ezt még annál is kevésbé kötelező, mint a többit.)
Ami engem illet, úgy érzem, ezzel a könyvvel, meg ami kijöhet belőle, megtaláltam a küldetésem. Talán hallottátok már a mondást, hogy „A két legfontosabb nap az életedben: amikor megszületsz – és amikor rájössz, hogy mi végre”. Ez nem mindenkinek adatik meg, sokaknak a megélhetés az elsődleges cél, a munka csak munka – úgyhogy szerencsésnek érezhetem magam. Meg azokhoz képest is, akiket csak a még több pénz hajt vagy a rang, nincs saját küldetésük. Meg azért is, mert még nem csináltam meg ezt előttem más.
Elmondott hasznait tekintve továbbra is úgy vélem, előbb-utóbb be fog futni a könyv. (Apropó, mondják, hogy valaki „hisz abban, amit csinál”. Nos, én azt hiszem, nem csak hiszek benne, hanem el is tudom magyarázni, hogy mi a jó benne.) De tegyük fel, mégsem lesz belől semmi, vagy nem érem meg – de ettől még én akkor is nagy dolgokkal foglalkoztam, a világ nagy kérdésein gondolkoztam, nagy problémák megoldását kutattam, egy sokat ígérő alkotáson dolgoztam: ki kívánhat ennél többet? Meg nem is csak a könyvnek magának a megírása, hanem ennek az egész projektnek a kalandja, az eljuttatása az emberekhez, az emberek, akikkel találkoztam közben, a dolog technikai része, a fészes csoportok, a videózás… Még a fikázás is, amit kapok, és amit meg kell tanulnom kezelni. Tök érdekes az egész, mindentől függetlenül.
Valamint, hogy mindenféle képességemre szükség van hozzá, már csak azért is, mert a könyv mindenről szól, másrészt meg a projekt menedzseléséhez is, melyhez a számítógéptől az emberekig, a programozástól és a marketingig sok minden másba is bele kell tanulnom, a fogalmazáson kívül. Profi természetesen nem leszek bennük, de azért minden működik, vállalható minőségben, mondhatni. És ez is jól passzol a könyv filozófiájához: a széleskörű, ha nem is túl mély tájékozottságról, a teljességről, személyünk teljesebbé tételéről. A lényeg, hogy sok mindent hasznosíthatok, valami értelmes cél érdekében, ami nekem, a generalistának, körülbelül sehol máshol nem adatott volna meg. Benne is van apai-anyai.
Vegyük észre, amire már fentebb is utaltam, hogy ehhez nem kellett részecskegyorsító, meg rengeteg pénz, nem kellett hozzá professzornak lenni a Harvardon. Nem kellett az emberek jóváhagyása sem, nem kellett, hogy hívják ezt valaminek, hogy legyen ilyen állás, hogy fizessenek érte. Valójában alig kellett hozzá valami, hogy legyen mit enni, meg egy kis internet. (Meg egy régi orosz bicikli, az azért kellett.) Ami azt is jelenti, hogy ez az út sokak számára nyitva áll, nyitva állna, ha élnének vele. És az lehet, hogy nem váltjuk meg a világot – de akkor is nagy és jelentőségteljes dolgokkal foglalkoztunk. (Vagy amivel szeretnétek.)
Közben belegondolok, hogy mi lett volna egyébként, intézhettem volna kb. valami banknak az apró-cseprő ügyeit, középvezetőként, mert feljebb aligha jutottam volna, részben, mert a smúzolás nem az én világon, részben, mert nem is érdekel az egész. Se a bank, se a pozíció. Vagy, tekintve világjobbító ambícióimat, keveredtem volna bele a politikába? Nagyon örülök annak is, hogy nem kell részt vennem ebben a kicsinyes marakodástól az őrület határáig nyúló bolondokházában.
Nem kevésbé, hogy hatékonyan használhatom fel az energiáimat. Például, ami a politikát illeti, vagy bármit, ahol egymás ellenében morzsolódik fel az energiák nagy része. De még, aki tényleg termel, teremt is valamit, neki is alaposan meg van terhelve az, egy csomó adminisztráció, ingázás, pozícióharc, meg mi nem foglalja le az idejének jelentős részét. E tekintetben is szerencsésnek érzem magamat, azt, hogy nálam gyakorlatilag az összes energia magába a produktumba megy bele.
(De itt sem arról van szó, hogy lebecsülném másnak a becsületes munkáját: aki tényleg valami hasznosat csinál, még ha nem is valami magasröptűt, „tolja a szekeret”, arra is nagy szükség van, természetesen. Egyebek mellett az én munkámat is az teszi lehetővé, hogy valaki megfeji a tehenet, én is azért ihatok tejet. A kis dolgok lelkiismeretes elvégzése nélkül is megállna a világ.)
Ja, hát, hogy nem fizetnek érte. Meg hogy munka-e az egyáltalán, amiért nem fizetnek? Akik lenéznek emiatt. Nos, én azt szoktam mondani, hogy nem munkanélküli vagyok, mert az van bőven – fizetés nélküli, az vagyok; illetve, hogy tekintsék ezt úgy, hogy van itt valaki, aki gyakorlatilag ingyen, annyiért, amennyit megeszik, legalábbis tesz egy komoly próbát, hogy létrehozzon valamit, aminek, az elmondottak fényében, talán nem pontosan nulla az esélye, hogy segítsen a dolgokon, és ha nem is váltja meg a világot, de kínál egy esélyt, valami újat, ami jó, mert ha a régi módon mennek tovább a dolgok, az igencsak a szakadék felé mutat. Csak egy esély, mert biztos ki lehet benne? De ha van bármi esély, ráadásul ilyen olcsón, nem érdemes megpróbálni? Így nézzétek.
Megjegyzem, inkább szakértőként, mint vezetőként, ha akarnék, akkor tudnék pénzt keresni, és szerintem egész jó pénzeket, mert tudok pár piacképes dolgot: matek, programozás, pénzügyek… Nem a levegőbe beszélek, mert csináltam is. Azonban, ha valaki jó pénzt akar keresni, akkor a fizetőképes keresletet kell kiszolgálnia – azok pedig a gazdagok, akik azért fizetnének meg, hogy még gazdagabbat csináljak belőlük, ahogy teszik azt sokakkal. Most mondjátok meg, nem jobb ez így, hogy valami olyasmire fordítom az energiáim, ami, azon túl, hogy magam is élvezem, adott esetben, esetleg, mindenkinek a hasznára lehet majd?
Olyan is volt, aki azt mondta, hogy elpazarlom az életemet. Nos, az elmondottak fényében, szerintem nem. És azért sem, mert nem ugyanazt a játékot játsszuk, én másban látom a sikert, mint a legtöbb ember – és pont azért, mert tágabban szemlélem a dolgokat. Ami azt is jelenti, hogy ha másoknak sikerülne tágítani a világnézetét, volna idejük elgondolkodni, ki tudnának szállni ebből az örökmozgó „ki mennyit keres, mije van, és mire vitte” ringlispílből, akkor már nekik is kevésbé volna visszatetsző, amit csinálok.
Végső soron azonban, még ha úgy is van, és egy elpazarolt élet az enyém – akkor is, mit számít egy élet…
Három jellemző mozzanat:
Az első, hogy mennyire lehulló morzsákból, fölös kapacitásokból, másodkézből való eszközökkel van megoldva egy csomó minden a könyvvel kapcsolatban. Kezdve a ruházkodásomtól, (a legutóbbi fogás két, szinte új bőrdzseki volt 7000-ért), a számítógépeken át, melyeken írom a könyvet, (a legújabb régi gépem 2000 volt, de csak azért, mert a 400 Ft-ot, amennyiért megnyertem a Vaterán, még én is kevésnek találtam), az „irodámig”, ahova bejárok dolgozni, amikor másoknak nem kell, illetve már haza indulnak, amikor én beérek. Ilyen barkács módon, szinte a semmiből van tehát összeberhelve majdnem minden. Csak majdnem, mert pl. a Fésznek fizetnem kell a hirdetésekért, pénzt – de ez ügyben is megtettem, amit lehet, korábban, a magyar sajtó kommentelgetésével, amíg létezett a műfaj. No és azért a pénzes hirdetés is a végletekig ki van optimalizálva, kitesztelve, hogy mikor kinek mit lehet a legolcsóbban mutogatni.
Nyilvánvalóan meg tudná könnyíteni a dolgomat, ha volna megbízható finanszírozás – de ha nincs, akkor azzal oldjuk meg, ami van. Meg hát azon is hibába háborognék, hogy mekkora pénzek mennek el mekkora baromságokra, mekkora ökrök nyúlnak le mekkora pénzeket. Ez a helyzet, ezt vállaltam, ez is része a kalandnak és kihívásnak. (És az egyik, aminek köszönhető, hogy még nem csinálták meg ezt a könyvet előttem.)
Figyeljük meg ennek kapcsán is, hogy ebben a pazarló, anyagias rendszerben mennyi fölös kapacitás, lehulló morzsa, másodkézből származó, eldobált, de használható dolog van. Mennyi mindent meg lehet oldani belőlük. Hogy aki lehajol értük, kicsit kifényezi, megjavítja, eladja, akár meg tud élni belőlük. Főleg, ha nem kell több, mint amennyire tényleg szüksége van.
* * *
A másik ez a menet közbeni tapogatózás, ami szintén több szempontból jellemző a projektre. Kezdve a tartalmával, ami menet közben bővül, módosul, ahogy eszembe jutnak dolgok, új dolgokról értesülök, visszajelzéseket kapok; aztán a formája, hogy mit hogyan emelek ki, hogyan fogalmazok, stb…; de még a célja is, hogy pontosan mire is lesz ez jó és miért.
A népszerűsítése, amivel kapcsolatban szintén sok mindent kipróbáltam már: híres emberek megkeresését (zéró eredmény), a kommentelgetést (szerény, de kézzelfogható eredmény), vagy most a fészes közösségépítést (egész ígéretesnek tűnik). (Utóbbi önmagában is egy kitapogatandó terület, hogy hogyan működik, hogy a leghatékonyabb.) Hasonlóan, hogy honnan, hogyan tudnék támogatást szerezni hozzá.
Valamint, hogy társakat hogyan tudnék találni, akik jönnének velem, mellém állnának, segítenének ebben a nem egykönnyen értelmezhető, nem sok érdeklődéssel övezett, nem sok elismeréssel jutalmazott, nem sok mindenhez hasonlítható vállalkozásban. Ezen a járatlan úton tehát mindent úgy kell kitapasztalni, kitapogatni, megpróbálni, és meglátni, hogy mi működik és mi nem – persze, azért hívják ezt az utat járatlannak. És ez időigényes folyamat.
* * *
Végül pedig a közel végtelen türelem és kitartás, ami kell mindehhez. De segít ebben, hogy egy izgalmas játék és kaland is ez – másrészt meg a könyv is érdekes, az egész világ megismeréséről szól a megírása is, no meg a cél, amely nagy és nemes…
(Nem mellesleg ennek a türelemnek és kitartásnak a hiánya miatt hal hamvába oly sok vállalkozás, ahogy gyorsan kifullad a kezdeti lelkesedése azoknak, akik az elején nagy elánnal beléjük vágnak.)
Erről is beszéltem már korábban, meg hogy nem mindig pozitív. Miért? Mert egy csomó dolog van a könyvben, ezekben az üzenetekben, meg bennem is, ami nem tetszhet – és érzem is sokak berzenkedését.
A könyvben micsodák? Rögtön az igazság, ha az fájdalmas valamiért, mondjuk, mert ellentmond az olvasó eddigi elképzeléseinek, vagy, mert a vigasztalásnál fontosabb neki a realizmus. Vagy azért legyintenek rá, mert nem elég tudományos, távolról ugyanolyan lila ködnek nézik, mint a valódi lila ködöket. (Főleg az értelmiséget nehéz meggyőzni ennek ellenében.) Vagy az, hogy nem elég tiszteletteljes, amiről mindjárt bővebben is szólok. Vagy csak szimplán nem tudják, hogy micsoda, oda se figyelnek rá.
Mely utóbbi nem mindenkit akadályoz meg abban, hogy sommásan határozott véleményeket fogalmazzanak meg róla. (Részben egyébként ez is a mai rohanó világ következménye, ahogy ömlik ránk az inger és mindenről öt másodperces benyomások alapján kell véleményt alkotni – és tényleg sok a gagyi.) Illetve azt vegyük észre, hogy sokan nem is saját maguk alkotnak véleményt, csak átveszik a közvélekedést, úgy, hogy közben fogalmuk sincs a dologról.
Az üzenetekben mi lehet az ingerlő? Főleg a politikai véleménynyilvánításom, meg annak a nem ritkán eléggé karcos stílusa – meg hát ez a megmondóemberkedés általában, gondolom. Az előbbi klasszikus forrása egymás utálatának, az utóbbi meg azon kellene, hogy múljon, hogy okosakat mondok, vagy csak okoskodok. Az kétségtelen, hogy nem minden jön be, amit mondok, például a Covid elején is mellényúltam, mert azt hittem, ugyanolyan, mint az összes többi sajtóhájp. Ez a kockázat mindig benne van, és mit tehet az ember, igyekszik tanulni. (Nem csak a világról, hanem saját magáról is, azt, hogy mit nem tud, mikor jobb óvatosabban megmondani.) De azért el is találtam már ezt-azt. (Legutóbb azt pl., hogy nem lesz gazdasági növekedés 2023-ban – ellentétben nemcsak Varga Mihállyal, hanem számos elemző előrejelzésével is 2022-ből. Mínusz 0,8% lett a vége.) És más hasznai is lehetnek a megmondásnak: elgondolkoztat, vitára, véleményformálásra serkent, a megmondottaknak való ellentmondásra akár – és én mindig megadom a lehetőséget az egyet nem értésre is.
Bennem mi lehet az idegesítő? A stílus és a megmondóemberkedés, a könyvet illetően is egyébként, hogy ez azt hiszi, mindenhez ért? Azon kívül pedig, hogy itt hobbizok, amíg más gürcöl – és hogy általában véve másképp csinálom, mint mindenki más, mint az elvárt, mint a helyes. És talán pont azért is nézik ezt rossz szemmel, mert sokan mások is szívesen csinálnák másképp, legbelül ők is lázadnának a számukra kiosztott szerepek ellen. A megmondást illetően pedig manapság sokan megmondják, sok olyan is, akiknek tényleg nem sok köze van semmihez, és joggal borzolódik föl az emberek hátán a szőr, amikor megpillantanak még egy megmondóembert. Ezen az segíthetne, ha tegyük fel, én értelmeseket mondok, és jobban odafigyelnének rá. Ha meg nem figyelnek, akkor az, ha jobban kiraknám a címeimet az ablakba, mert, ha önmagukban nem is jelentenek garanciát, benyomást kelteni még mindig lehet velük. Csak nekem ettől az önmarketingtől, personal brandingtől van émelygésem, pedig elég elterjedt manapság.
Azért nem mindenki utál, és azt is látom, hogy vannak, akik szimpatizálnak azzal, amit csinálok, például, akik már segítettek is valamivel. (Valószínűleg szintén nem csak a könyv miatt egyébként, lásd majd alább.) Ki tudja, még az is lehet, hogy ők vannak többen. Egyelőre azonban a legtöbben biztos azok vannak, akiket nem érdekel a téma. Ne feledjük továbbá, hogy a majdani siker lehet az, ami sok mindent igazol az emberek szemében, visszamenőlegesen is.
Valamint azt, hogy akárhogy is, az egyetlen, ami ebben a projektben számít, az a produktum: a könyv, hogy mennyire lesz majd jó és hasznos. Az összes többi, az én pofámmal, a stílusommal meg a címeimmel is az élen, semmit nem jelent. Most a könyvnek a potenciálját volna jó felmérnie és figyelembe vennie annak, aki ítéletet alkot. Hogy tényleg teljesen ki van-e zárva az, hogy ebből majd valami új és jó váljon?
Persze, ezt senki nem tudhatja biztosra. Én előadhatom, hogy szerintem jó és hogy miért – de a saját portékájáról nyilván mindenki jót mond: vagy azért, mert el akarja adni, vagy azért, mert tévképzetei vannak. Na, most döntsétek el, hogy én melyik vagyok.
Illetve saját magukról, meg az eszükről is többnyire jókat mondanak az emberek: távolról sem csak a valóban okosok mondják okosnak magukat, okosságnak, amiket kinyilvánítanak, és teljesen jogos a szkepticizmus. Ugyanakkor, legalábbis amikor önmagunk megítéléséről van szó, a cél a reális önértékelés volna, beleértve a gyengéinket és az erősségeinket is: az utóbbiakat ugyanúgy nem kell eltagadni, ahogyan az előbbiekkel is jobb tisztában lenni. Az megint más kérdés, hogy a kirakatba mit rakunk ki.
Említést érdemel itt azoknak az érzékelhető tartózkodása is, akik ismernek, jóban is vagyunk – a könyvvel azonban közülük sem mindenki tud igazán mit kezdeni, nem is nagyon kérdeznek felőle, énhozzám sem igazán tudnak viszonyulni. Ezt kissé furcsálltam, kicsit belegondolva azonban ez is érthető: igencsak különböző életet élünk, különbözően szemléljük a világot. Gondolatilag is más világban mozgunk, én ezzel a magasröptű, elvont szemléletemmel, ők a mindennapos gondok és gondolatok örvényében; meg az életünk is más: nekik gyerekeik vannak meg főnökeik meg autójuk, ahogy kell – nekem meg a könyv. Kevés a kapcsolódási pont. („They can’t relate.”)
(Na azért ezzel együtt is furcsállom egy kicsit, annak fényében, hogy ez az egész mennyire érdekes és egyedi: a könyv, a projekt meg az életem is. Meg a tágabb, az igazi valóság, amelyhez közelebb kerülhetnének általa… Ennyire átitat és magába zár mindenkit a köznapi valóság.)
Ami a tágabb közönséget illeti, utaltam rá, hogy az értelmiséggel sincs könnyű dolgom, leginkább talán, mert ez nem egy tudományos mű, és mint ilyen, légből kapottnak tűnik számukra. Ők többnyire baloldaliak. Nem áll jól a szénám a jobboldali körökben sem, részben a kozmónál is kozmopolitább nézeteim miatt, részben meg azért, mert a Fidesz garázdálkodásáról is leírtam már az őszintét. (Nem a könyvben, természetesen, hanem ezekben az üzenetekben.) Illetve, hogy ez a könyv nem adja el magát, egyik oldalnak sem, nem szolgálja senkinek sem a közvetlen anyagi érdekét, azt tudhatjátok. Önálló, független.
És még egy, akiket nem sikerült meghódítanom, pedig hasznos lenne, az a sajtó. (Kész sikertörténet, mi?) Ez is érthető, mert őket az érdekli, ami az embereket érdekli – ami meglehetős 22-es csapdája, nem csak nekem, hanem minden feltörekvő alkotónak, ezt alább el fogom magyarázni. Amit el kell érni szerintem, az az érdeklődők egy kritikus tömege – a másik meg a lépcsőfokonként történő haladás, amiről korábban már beszéltem.
Közelebbről, ahogy egyesek, nem mindenki, rám néznek, aztán a könyvre, aztán megint rám, és nem látnak se pénzt, se igazgatót, se professzort, aztán gondolnak egyet – és hogy amit gondolnak, abból kívülről is meglátszik ez-az.
Na most, engem, mondtam, önmagáért is a hideg ráz attól, ahogy sokan igyekeznek minél menőbbnek feltűnni, és nekem ehhez se kedvem se tehetségem. Másfelől kimondottan hasznos is mátyáskirálykodni egy kicsit, abból a szempontból, hogy kiviláglik a másik személyisége, a hozzánk való valódi viszonyulása, hogy magunkért szeretne-e, vagy inkább csak a menőségünket szeretné bennünk, ha volna. Lesajnálható állapotunknak megvan az az előnye, hogy elválasztja a szívet a májtól, az igazi barátokat a haszonelvűektől.
Taktikai megfontolásból természetesen hasznos lehet a menő manóskodás, bár nem árt ebben is tartani a mértéket, tudni, hogy kivel szemben árt többet, mint amennyit használ. A másik meg, hogy akik úgy tűnnek, nem a szívünkért szeretnek, őket sem kell feltétlen elzavarni. Hasznosak még lehetnek – csak a szívünkben nem érdemlik meg a helyet. Nem utolsósorban pedig, ha nem veszik észre az értéket, nem is tudják mi az, az a saját rövidlátásukat bizonyítja, ha csak a menőség vonzza őket, az meg a szívük ürességét – nem is kár értük.
Valamint, akkor szokott felmerülni bennem, hogy kell-e ez nekem, és ami elég egyértelműen rámutat arra, hogy valaki nem becsüli a társaságomat, amikor elkezd indokolatlanul személyeskedni, illetve úgy beszélni velem, mint a hülyével – szerintem, megint csak, a saját értetlensége miatt.
● Szerénytelenség, tiszteletlenség, szentségtörés
Ami a szerénytelenséget illeti, mint mondtam, a cél a reális önértékelés, hogy a hibáinkat és az erényeinket is ismerjük. (Bár fennen hangoztatni nem muszáj.) Másrészt, hogy a könyvről is jókat mondok. Nem csak azért, hogy eladjam, (bár nyilván annak sem tesz rosszat, ha tényleg az, és adnak neki egy esélyt), hanem alapvetően azért, mert, szerintem, tényleg az, (bár abban nem lehetek biztos, hogy nem csak tévképzeteim vannak-e). Nem hibátlan, mert egy ember csinálja, akinek végesek a képességei. (De megteszi, amit lehet.) És, mondom, a koncepció lényeg, amit meg is tudok indokolni, hogy miért jó.
A tiszteletlenségemről szólva, a valódi értékeket, és akikben megvannak ezek, értékes dolgokat produkálnak, azokat becsülöm. Az érték számomra a boldogságból fakad, az ember értéke abból, hogy ki mennyi boldogságot hoz erre a világra, részint a jóságából, részint a képességeiből fakadóan, részint egyáltalán abból, hogy érző lényként létezik, aki képes a boldogságra. (Akit mélyebben érdekelne, van erről egy külön téma.) Az értékeket becsülni kell.
De ami ezen kívül van… arról megmondom, hogy micsoda. Az emberek oly sok hamis dolog előtt hajlonganak, a rang, a tekintély, a hírnév, csupa olyasmi, amit messze nem csak olyanok birtokolnak, akik boldogságot hoznak a világra. (Illetve aránytalanul fölturbózzák az illető megbecsültségét, ahhoz képest, amennyi tett.) Ez az egyik fontos területe azoknak az illúzióknak, melyek fogságában élünk, és amelyekre igyekszek rávilágítani.
A szentségtörést a szent dolgok iránt mutatott tiszteletlenség. A szent dolgok azok, amikre semmiképp sem szabad rosszat mondani, akkor sem, ha tényleg nem hibátlanok. (Kevésbé vallásos kifejezéssel élve eszményeknek is nevezhetjük ezeket, és szintén benne vannak az előbb linkelt témában.)
Ezekből is van jó pár, amelyet igyekszek reálisabban láttatni: a szerelem, a vallás, a nemzet, a nemzet hősei, a sport, számos széles körben szentként tisztelt, piedesztálra emelt, érinthetetlen dolog – melyek szentsége azonban ugyancsak illuzórikus, és melyek a valóságban sokkal profánabbak, evilági célokat szolgálnak, ráadásul még mindenféle külön érdekek előmozdítására is gyakran kihasználják őket. Ezt is látnia kell annak, aki tisztában akar lenni a világgal, és aki nem akarja, hogy megvezessék.
(Ezen kívül vannak szűkebb körben szentként tisztelt dolgok is: politikai vezetők, a piac, a demokrácia, stb…, melyekről szintén elmondom a jót és rosszat…)
Ha tehát tiszteletlen vagyok, az nem öncélú, csak azt a kellemetlen szemműtétet próbálom végrehajtani, amire a tisztánlátáshoz szüksége volna az embereknek. Kellemetlen azoknak, akiknek a szeméről próbálom lefejteni a hályogot, és még kellemetlenebb azoknak, akik abból profitálnak, hogy másoknak hályog van a szemén. Ez pedig, megint csak, nem kimondottan segíti elő sem az én népszerűségemet, sem a könyv előmenetelét – de mint mondottam, könyv ügyben nem alkuszom.
Miközben oly sokan vagy megalkusznak, vagy nem is látják az igazságot, korlátolt, megalkuvó vakok vezetnek világtalanokat ebben az elvakult, önámító, képmutató, talpnyaló és manipulatív világban… Legalábbis azokat, akik hagyják magukat, és tisztelet a kivételnek is. Ne értsetek félre, és azt nézzétek, hogy engem semmi más nem hajt, mint hogy minél valósabb képet adjak nektek – és hogy itt sok olyat hallhattok, amit más nem akar, nem tud, vagy nem mer kimondani: az igazat, amennyire csak tőlem telik. (Mert tévedhetetlen, az nem vagyok, ez tény. Senki sem az.)
* * *
Akárhogy is, egy csomó minden van, ami nem könnyíti meg ennek a könyvnek az előmenetelét. Hogy meg kell dolgozni vele, hogy sem a megerősítés sem a vigasztalás nem célja, hogy nem adja el magát, hogy még szentséget is mer törni, ha az igazság azt kívánja, stb… Ezekkel mind meg kell küzdenem, és el kell érnem, hogy az emberek mindezek ellenében felismerjék a hasznát.
De ha nem, hát nem, végső soron mindenki azt gondol a könyvről is, meg rólam is, amit akar. Ha az embernek van a fejében valami, amit meg akar valósítani, másképp nem is lehet. Mindenkinek tetszeni sosem fog semmi, pláne ez, aminek ennyi gyengéje van a népszerűség szempontjából. Nekem egy könyv van a fejemben, amely feltárja és átadja a valóságot, az összes olyat, ami fontos a valóságból. Ezért, az viszont, amit a valóságról gondolnak az emberek, az nagyon is érdekel.
Emlékeztek, hogy mennyi mindent úgy kell kitapogatnom ezzel a projekttel kapcsolatban – többek között azt is, hogy hogyan lehet eljuttatni a közönséghez, és arról is volt szó, hogy ez miért nehéz. Ennek tetejébe a terep még dinamikusan változik is, például mostanra gyakorlatilag megszűnt az online sajtóban a kommentelés, ami egy ideig egy viszonylag használható csatornát biztosított nekem. Mit tehet az ember? Továbblép, tovább tapogatózik különféle irányokba.
Az egyik új irány a videók, de erről majd inkább alább a társak kapcsán. A másik a fészes lap és csoportok, ami mostanában viszonylag megy – hát ugye, magamhoz képest, összességében már több ezer ember követ, hogy pontosan mennyi, azt élőben figyelhetitek a honlapon.
Mit lehet elmondani a követőimről? Nos, először is azt, hogy legtöbbjüknek magáról a könyvről vélhetően nem sok fogalma van. A fészes lapon ugyanis könnyedebb, érdekes, vicces kis dolgokat posztolgatok, a csoportokban már gondolatébresztőbbeket, de a könyvhöz képest még mindig könnyebben emészthetőeket. Közös bennük, hogy a fészen is igyekszek minőséget nyújtani, csak tényleg figyelemreméltó posztokat kirakni, érdekes, kapcsolódó információkkal, gondolatokkal megspékelni azokat. A könyvet meg csak szőr mentén, mellesleg emlegetem, mert legyen az bármilyen kiváló is, az biztos, hogy önmagában nehéz étek, kell mellé némi étvágygerjesztő, hogy majd megjöjjön az étvágy. Annyi baj legyen, egyébként is szívesen mutogatok más érdekes dolgokat is.
(Mellesleg megjegyzem, a baloldali, értelmiségi sajtónak is pont az a gyengéje, hogy olyan megrögzötten értelmiségi, nem akar, talán nem is képes nyitni a szélesebb tömegek felé. A Telex, a 24, a HVG meg az egész blokk ezért marad meg rétegterméknek, ezért tarol a jobboldali média, amelyik tudja, mi kell a népnek. Nem a totális lebutításról, elbulvárosításról beszélek, mert az értelmes embernek tényleg olvashatatlan, és még akkor is az volna, ha nem vegyítenék gondosan adagolt propagandával – hanem arról hogy a ballerek némileg hígíthatnák a súlyos mondanivalót, több rövid, gyors, könnyen olvasható hírről beszélek, kicsit kevesebb lelkizésről és videojátékról, de ahol azért továbbra is elférne a komolyabb tartalom is. Csak annyira, hogy ne úgy nézzen ki az összes ellenzéki újság, hogy az értelmiség már megint saját magának ír egy lapot. Én is örülnék, ha nem az egyre fájdalmasabb, egyre inkább elpropagandásodó, elbulvárosodó Indexet kellene kinyitnom a hírekért még mindig.)
(Ha az ember társadalmi léptékben kíván tényezővé válni, ahhoz elengedhetetlen a széles tömegbázis – ahhoz pedig érteni kell a népet és figyelembe kell venni az igényeiket. És nem is csak a baloldali sajtóra állnak ezek, hanem a politikára is, illetve az értelmiség általános elzárkózottságára a köznéptől.)
No és ez a másik a fészes közönségemet illetően, hogy javarészt a nép alkotja, nem az értelmiség. Az értelmiségre emlékszünk fentebb, hogy nincs könnyű dolgom velük, s bár szükségem volna rájuk, egyrészt mert ők azok, akik meg tudnák érteni a mondanivalóm mélyebb részeit, másrészt mert rajtuk keresztül tudna annak esszenciája leszivárogni a néphez – ennek ellenére direktben nem egykönnyen megfoghatóak. Mi segíthet ezen is? A nép.
Több szempontból is örülök a népi elérésnek. Rögtön azért, mert ők vannak legtöbben, amikor „az emberekről” beszélek, leginkább ők azok, az emberiség felemelése leginkább az ő boldogságuk emelését jelenti. (Meg azért is, mert hagyományosan ők a kizsákmányoltak, minden rendszer uralkodó rétege az ő izzadságukból gazdagodott. Akkor is, ha nem vagyok kommunista.)
Másodszor, tömegbázist csak a tömegekből lehet építeni. A tömegbázis mindenkinek elengedhetetlen, aki társadalmi szinten szeretne elérni valamit, legyen az tolvaj politikus, vagy világjobbító filozófus, aki szeretné, ha a leírt szavakon túl is foganatja volna a gondolatainak: egyfelől ők adnak súlyt a törekvéseinek, másfelől az együttműködésükre is szükség van a társadalmi változásokhoz. Az együttműködésükre azáltal, hogy hajlandóak legyenek változtatni az életvitelükön, ha az kell, tegyük fel, a fennmaradásunkhoz – és azáltal, hogy általában véve támogassák a társadalmi változásokat, hiszen a status quo haszonélvezői, a gazdagok és hatalmasok nem akarnak változást, csak a népre lehet számítani ez ügyben. (Apró probléma közben, hogy a nép eléréséhez viszont pénz kellene, ami a gazdagoknak van. Ezen viszont most már segíthet a modern technológia, és némi közadakozás.) A népet sok demagóg, hatalomvágyó népvezér kihasznált már. Miért ne segíthetnének elő most az egyszer egy tényleg nemes ügyet?
Harmadszor, az előbbiek értelmében, a világ sorsa is rajtuk áll. Úgy is, hogy melyik vezető mögé állnak be, és úgy is, hogy maguk hogyan élnek, mennyire hajlandóak változtatni, együttműködni a rendszer megreformálásában.
Negyedszer, a tömegbázis, a követők egyszerű száma olyanok számára is figyelemre méltóvá teheti a dolgot, akik egyébként rá sem hederítenének. „Nahát, ezt már x ezren követik, mi lehet ez?” Jelen esetben az értelmiség, a média, a már befutott emberek számára, akik aztán segíthetnek egy újabb szintre emelni a projektet. Emlékezzünk a fent említett kritikus tömegre.
(Lám, Orbán is rájuk, az egyszerű népre, alapozza a rendszerét, mert ő is tudja, hogy széles alapokon lehet stabil rendszert építeni. Közben az értelmiség meg csak pislog. Részint mert kevesen vannak, részint, mert az is darabokban. Megjegyzem, hogy bár magam is kiművelődtem, de egy kis faluból származom, ahova a mai napig visszajárok, úgyhogy többet érintkezem a néppel, jobban értem őket, mint a városi értelmiség. Továbbá, ahol csak megfordultam, többnyire jobban megértettem magam a kiszolgáló személyzettel, a titkárnőkkel, mint az adott intézmény szakembereivel.)
Nem utolsósorban pedig, amit én szeretek: okítani az embereket, fontos, hasznos, érdekes dolgokat mutatni nekik, felnyitni a szemüket, amennyire lehet, megmutatni, mi a valóság, amennyire én értem legalábbis, átadni, amit megtanultam, a hibáimból is, hogy boldogabban élhessenek, hogy rendesebben viselkedjenek egymással és a világgal. Ehhez is jó alapanyag a nép, és ha nem is mindenkivel jutunk el a mélységekig, akkor is nagy potenciál van bennük a formálódásra. És nem is csak a saját boldogulásuk érdekében érdemes foglalkozni azzal, ami az emberek fejében van: hogy a világ merre megy, azt is az dönti el – mindenekelőtt, amit az alapvető dolgokról gondolnak.
Amire még szükség van, az a bizalomépítés. Mert egyelőre nem csak a könyvről nem tudnak, hanem rólam se, nem tudják, hogy nekem nem kell a pénzük, én nem akarok eladni, nem valamelyik érdekcsoportot szolgálom, hogy az ő érdekükben manipuláljak – ahogy teszi azt oly sok mindenki más, majd mindenki. Azért is van erre kiemelt szükség, mert a mai világ, a mai magyar világ sem kevésbé, tele van manipulációval, mindenki joggal bizalmatlan mindennel szemben, a társadalmat áthatja a gyanakvás. Éreztetnem kell, hogy tőlem nem kell tartaniuk, én csak jót akarok, és igyekszek csak jókat mutatni, az igazat mondani.
Ennek a könyvnek sosem az volt a célja, hogy tetsszen, hogy eladható legyen. Igyekszik érthető lenni, meg összeszedi a hasznos dolgokat – de az alapvető célja az, hogy a valóságot bemutassa. Nem ígérget, és nem leplezi az igazságot, akkor sem, ha az fájdalmas. Na most, még akinek az is a célja, hogy minél szebbet és eladhatóbbat produkáljon, mindenkinek tetszeni még ő sem fog, ez közmondásos – nem csoda tehát, hogy akiknek nem az a célja, az még úgy se tetszik. (Főleg, ha nem nézik meg annyira, hogy meglássák a távolabbi céljait is.)
Ami az igazsághoz való ragaszkodást illeti, a könyv az szent – ami viszont a népszerűsítési oldalt illeti, hát, ott a szent cél érdekében az ember már hajlandó némileg megalkudni. Kénytelen taktikázni egy kicsit, mert egy csomó olyan dologgal kell versenyeznie, amelyiknél az eladhatóság a cél. Hogyan?
Az egyik technika, hogy szeparálom a különböző tartalmú platformjaimat. Először is, külön dolog a könyv, meg ezek a közélet, politizálós üzenetek. A könyvben sosem politizálok. A politikáról van benne szó, de az nem inkább „politikatudomány”, sosem aktuálpolitika. Szintén leírja, hogy hogyan lehetne jobban csinálni a dolgokat, és ennek elkerülhetetlenül van bizonyos politikai vetülete – de megint csak, ez nem aktuálpolitika, általánosságban beszélek, például, amikor a világra való kellő nyitottság, az anyagiak jelentőségének csökkentése, az egyenlőtlenségek mérséklése, vagy a piac megregulázása mellett érvelek. Ha társadalmi kérdésekre adandó válaszokról, egy jobb társadalomról van szó, akkor valami mellett állást kell foglalni. De, ha ezek a válaszok valamelyik politikai oldalra esnek is, az egyik legfőbb jellemzőm a mérsékeltség.
Szintén szeparálom a Facebook-os jelenléteimet. Van külön a Lap, ahol könnyedebb dolgokat prezentálok, a szélesebb közönség számára; a Fő csoport, magvasabb posztokkal; az Expressz, a gyors hírekkel; az Angol, nyilván, mert nem mindenki tud angolul; a Közösségi, hogy a tagok is megmutathassák, amit mutatni szeretnének. Nem utolsósorban pedig az új Beszélgető csoport, ahova a közéleti, politikai posztokat rakom, illetve más, akár érzékenyebb témákat is, azért, mert tudom, hogy nem mindenki bírja az ezekkel járó véleménykülönbséget. (Mert nagyon fontos volna a kulturált politikai párbeszéd, országosan is, hogy értelmesen, egymást tiszteletben tartva meg tudjunk beszélni érzékeny kérdéseket is. Ez nagyon hiányzik a mai világból, a mai Magyarországról.) Az említett csoportban tehát szabadon lehet egymással beszélgetni, annyi, hogy a kulturáltságot, azt hangsúlyozom. Illetve van még egy új csoport külön a videós műsorhoz is. Széles tehát a kínálatom, és mindent, ami kikerül, személyesen ellenőrzök, csak valóban érdekes dolgokat rakok ki, gyertek, ha még nem vagytok.
Még egy itt a nem tetszéshez: jellemző a Fészen, hogy nem csak jönnek, de el is mennek a csoportokból. Nem sokan, mondjuk, jön ötven, elmegy egy – de így is belém szokott nyilallni egy kicsit, hogy na vazeg, most meg mi nem tetszett. Sok értelme persze nincs ezen problémázni, mert a számuk is jelentéktelen, meg ennyi embernél már az is lehet, hogy a nem engem, hanem az egész FB-t unta meg valaki. Úgyhogy annyira azért nem izgat. Tudomásul kell vennem, hogy ez a vállalkozás, akárcsak az élet maga, dinamikus: ami jó, nem biztos, hogy úgy marad, történnek jó és rossz dolgok is, folyamatosan korrigálni kell és alkalmazkodni. (Ami más tekintetben is megmutatkozott már, mondjuk a kommentelős reklámlehetőségek megszűnésével, vagy, hogy épp hanyadik helyen hoz föl a Gugli.)
Még néhány rövidebb, idevágó elgondolás:
A 22-es csapdája az, amikor van két dolog, melyek kölcsönösen előfeltételi volnának egymásnak – és így aztán egyik sem válhat valóra, mert amíg a másik nincs, addig ez sem lehet, de amíg ez nincs, addig a másik sem lehet. Nos, a könyvvel kapcsolatban valami ilyesmi a helyzet.
Az egyik dolog itt a könyv értékének felismerése, a másik pedig a széles látókör. Ez a könyv szélesíteni igyekszik az emberek látókörét, az első dolog tehát kb. mintegy feltétele a másodiknak. Viszont amíg szűklátókörűség uralkodik, addig nem ismerik fel a széles látókört hirdető dolgok, köztük a könyv értékét. Ezen az ördögi körön próbálok valahogy fogást találni.
(És hát persze, ez csak kb. van így: nem az EV az egyetlen ebben a világban, ami képes szélesíteni a látókört; illetve vannak azért széles látókörű emberek már most is. Ezeket a tökéletlenségeit a körnek lehet megpróbálni megragadni, például megtalálni a széles látókörűeket, akik segíthetnének felnyitni a többiek szemét is.)
(No és még az én kötelező köröm: nem arról van szó, továbbra sem, hogy a specializáció, a szaktudás ne volna hasznos, és mindenki dobja el, ami a kezében van. Arról van szó, hogy a széles látókörnek IS megvan a haszna. Ez két merőben különböző dolog, ne mossuk össze.)
Tudjuk, látjuk, hogy megy a harc az emberek figyelméért mindenütt. De van egy a másik küzdelem is, a hívekért folytatott harc, nemcsak a vallások tekintetében már ősidők óta, vagy a politikában, hanem általánosabban is, a civil szervezetek körében is, a vállalatok körében is, lásd a márkahűséget, minden szinten, kicsiben is, hogy magunk mellé, az ügyünk mellé állítsunk embereket, eljárjanak a táncházba, belépjenek a Facebook-csoportunkba, feliratkozzanak a hírlevelemre, és így tovább. Sok mindenki igyekszik megnyerni magának az emberek támogatását, én is.
No és persze mindenki szerint a saját ügye az igazi, vagy legalábbis úgy igyekszik feltüntetni – az emberekben pedig működésbe lép az automatikus elhárító rendszer. Itt sem úgy megy, hogy „hé, itt egy tök jó csoport, lépjél már be”. Az embereket nem lehet felszólítani, nem lehet egyszerűen, egyenesen, direktben rávenni őket, akkor sem, ha tényleg jó a dolog, és nekik is jó volna, többnyire valamilyen indirekt módszerrel kell becsalogatni őket. (Megjegyzem, túlságosan furfangos dolgokra sem kell feltétlen gondolni, egy jó kép is van, hogy megteszi, ami felkelti a figyelmüket – meg, ha látják, hogy már x ezren benne vannak.) No és engem is próbáltak már becsalogatni, nem sok sikerrel. (Illetve nem kimondottan szeretik, ha belépve az ember finoman a saját ügyét is hirdetni kezdi, mert úgy érzik, lopják a híveiket.)
Valamint, aki pedig már beállt egy ügy mellé, azt még nehezebb kimozdítani, átállítani a sajátunk mellé – ahogy azt bármelyik hittérítő megmondhatja. Akinek meg megvan az ő saját ügye, abból aztán gyakorlatilag lehetetlen kirobbantani. (Ami nyilván rám is áll.)
Valamennyi „hívet”, már amennyire egyáltalán tudják magukról, hogy azok, nekem is sikerült összegereblyézni, de olyan borzasztóan sokan nincsenek azért, pár ezren most, mondjuk, mint egy nagyobb falu. Viszont már ennyien is összeolvadni látszanak egy tömeggé, képtelenség egyénileg követni őket, tudni, hogy kicsodák, micsodák. Azt lehet tudni, hogy hányan vannak, ma hány új ember jött a csoportba, mire hányan lájkolnak – illetve a benyomásaim arról, hogy összességükben, úgy nagyjából mifélék. (Időnként azért rá szoktam nézni az új tagokra, amit a fészen elárulnak magukról.) Így lesznek az emberekből számok, akkor is, ha egyébként nem azok, szerintem se, statisztikák, különösen ebben az új, számítógépesített világban. Ez elkerülhetetlen mindenkinek, aki sok emberrel dolgozik, az volt már a régi világban is. Énnekem új, mert még sosem volt ekkora közönségem.
A wannabe feltörekvőt jelent, aki egyelőre csak szeretne valaki lenni, befutni. Én is ilyen vagyok, mondhatni.
Szokás őket lesajnálni, és tény, hogy sokuk meg is reked ezen a szinten, és sokuk tényleg amatőr. Másrészt viszont ők testesítik meg a törekvést, ami önmagában is érték, ők azok, akik próbálkoznak, és aztán belőlük nőhetik ki magukat az igazi nagyok. Nagyon is jó tehát, hogy vannak.
A másik, ami örömteli, a mai világ új lehetőségei, melyek teret nyitnak nekik: főleg az internet, a YouTube és társai, melyeken keresztül gyakorlatilag ingyen el tudják érni a közönséget. Más kérdés, hogy ezek a csatornák másoknak is a rendelkezésére állnak, a már befutottaknak is, akik mellett eleve meglehetősen korlátozott a tér, szóval elég nagy a tolongás a tartalomkészítői oldalon, ez az érme másik oldala: hogy könnyű elveszni a nagy kínálatban.
Két megjegyzés ehhez, az egyik, hogy a YouTube, úgy nézem, gyakran szorít egy kis helyet az újdonságoknak, egyúttal valószínűleg „beméri”, hogy mennyire érdeklik az az embereket az új videók. A másik, hogy Magyarország, illetve a magyar nyelv, egy elég kicsi piac – aminek viszont, számomra, megvan az a kedvező folyománya, hogy valamivel kisebb a tolongás, különösen, szűkebb a minőségi kínálat.
De azért itthon is van kivel versenyezni, és el is gondolkoztam már, hogy akkor most jó vagy rossz nekem az, hogy van internet – és arra jutottam, hogy, ezzel együtt is, mégiscsak inkább jó. Mert egyébként teljesen el volnék vágva mindenkitől. A másik még, aminek szintén örülök, és szintén új, hogy a Facebook-on, meg a YouTube-on is, bármilyen kicsi pénzből lehet hirdetni. Nyilván, kis pénz, kis hirdetés – de ha ezek nem volnának, a kis pénzemmel semmire se mennék.
Ezeken kívül gyakorlatilag nincs is más lehetőségem, főleg, mert ez az egész annyira egyedi: a kiadók nem láttak még ilyet, az akadémiát nem érdekli, mert nem elég tudományos, nincs ilyen tehetségkutató, pénzügyi profitot sem ígér, még csak politikai érdekeket sem szolgál. Szóval arra várhatnék, hogy valaki majd felkarolja.
Úgyhogy hagyjuk is a felkarolást. Gyertek velem, így alulról. Karoljatok le. ;)
○ Nagyobb spílerek, akik szintén nem mennek semmire
Azt gondolná az ember, hogy pénzzel mindent el lehet érni – és valóban nem nehezíti meg az életet, például, ha a közönség eléréséről van szó. Mélyreható változásokat azonban még pénzzel és hírnévvel sem egyszerű elérni.
Az egyik, aki feltűnt nekem, Bill Gates, aki a fészen hirdette magát és a bölcsességeit, egyebek mellett, gondolom, a katasztrófák megelőzéséről. („Be a Gates Insider”, ilyen hirdetések mentek egy darabig – amikkel, ahogy néztem, leginkább azt érte el, hogy alatta porig alázták a kommentekben.) A másik meg DiCaprio, aki klímaaktivistáskodni próbált – a nagy úthenger viszont, a társadalmi-gazdasági rendszer, meg sem rezzent, még egy világsztártól sem.
Szóval ott, ahol egy ekkora lendülettel robogó lokomotívot kellene kitéríteni a szakadék felé vezető pályáról, ott még ennél is sokkal nagyobb erő, és még mélyrehatóbb alapozás kell. Nem azt mondom, hogy én majd képes leszek rá. Azt mondom, hogy még ők sem azok. Ami nálam más, a totális ismeretlenségemen kívül, hogy én létrehozok egy gondosan összerakott eszközt, ami alapoz, és amire lehet alapozni. (Bill, ha olvasod, egy százassal, ha megdobnál, hogy én is hirdethessek. ;) Dollárral, úgy értem. ;) Száz ezressel, úgy értem. ;) Mit csináljak, rabbi?)
(Illetve apropó, ami pénzek most el vannak égetve – meg lopva, gondolom – Ukrajnában, csak a legutóbbi csomag valami 50 milliárd euró… Szóval csak az egy milliárdod része neki, 50 euró, az is érezhető volna ezen a szinten, ahol én mozgok.)
No meg azok a spílerek, akiket nem ilyen fennkölt ideák vezérelnek, hanem egyszerűen pénzt akarnak csinálni – akik az emberei együgyűségen sem segíteni akarnak, hanem inkább örömmel kihasználják azt. Ők azok, ebben a világban, akik mennek valamire.
(Más, aki itt ráklikkelt a rabbis linkre az előbb: hogy milyen kis ártatlan bája volt akkor még a politikának ezzel a szünet nélküli anyázással összehasonlítva, ami ma megy, nem?)
Csak még egy rövid észrevétel, hogy mik tudják gyorsan megérinti az emberek problémáktól terhelt lelkét: ezek a kis szentimentális egymondatosok a fészen, mint például: „Már vagyok abban a korban, hogy ne érdekeljen, ki mit gondol rólam”, vagy „A leggyávább férfi az, aki felébreszti egy nő szerelmét anélkül, hogy szándékában állna szeretni”. Nem mintha kifogásom volna ellenük, ha vigaszt találnak ezekben az emberek, az jó dolog, és még igazság is van bennük. Sőt beillesztve a rendszerbe, nálam is szerepelnek hasonló megállapítások, akár közhelyek is: mert nálam egy van, ami számít, hogy igazak-e. Csak kicsit az ellenpont a 2000 oldal meg az egy mondat között.
● Politika nézetek és az EV finanszírozása
Előkerült már, hogy igen kis pénzekkel játszadozom itt, és hogy szerencsém, hogy vannak ezek a modern platformok, amiken akár pár száz forinttal is meg lehet mozdulni. Az is elhangzott, hogy szerencsétlenségemre ez nem egy üzleti vállalkozás, aminek a profitját vissza lehetne forgatni marketingre, illetve hogy én nem kiszolgálni, hanem helyre rakni igyekszem az igényeket.
Valamint a szponzoraimat is említettem fentebb, akik mindennek ellenére segítettek. Itt azt szeretném hozzátenni, hogy van egy olyan érzésem, hogy amit kaptam, annak egy részét sem magának a könyvnek a nagyszerűsége inspirálta, hanem valamennyire talán a személyem, de még inkább ezek a közéleti, politikai pamfletek, amiket itt mellékelni szoktam, és a közéleti kérdésekben való rezonanciánk.
Megint csak, ez legyen a legnagyobb gondom, egy cseppet sem zavar, és ha a könyvről van szó, meg ami jó kijöhet belőle – legalábbis ameddig nem akarnak beleszólni, hogy mi legyen benne – addig felőlem a dollárbaloldaltól a jüanjobboldalig bárkinek a pénze jöhet, és ennél jobb célra nem is mehetnének a valutáik. Na mindegy, csak azt akarom mondani, hogy egy ilyen magasröptű elképzelést, nem árt valahogy földközelbe hozni, bemutatni a gyakorlati alkalmazását, arcot adni neki, hogy megfoghatóbb legyen. (Mert amiket itt a közéletről, egyebekről írok, azoknak is a könyvben foglaltak adják a hátterét.)
(Bár, gondolom, ami nem jön pénz, részben az is azért nem jön, mert ott meg ütköznek a politikai nézeteink.)
Attól még hogy valami jó, nem fog kelleni – egyszerűen azért, mert nem tudnak róla, nem tudnak arról, hogy jó – avagy jó bornak is dehogynem kell cégér. Ezzel a problémával nálam sokkal nagyobb szereplők is szembesülnek, és ők is mindenféle technikákat alkalmaznak azért, hogy rávegyék a közönséget, hogy egyáltalán rájuk nézzenek. Nagy betűk, színes képek, felbérelt hírességek, csábos idomok, hangzatos szlogenek, arcátlan túlzások, és egyéb trükkök…
Nálam is, az teljesen reménytelen, hogy azt mondjam, helló Béláim, itt ez a könyv, 2000 oldal, tök jó, tudtátok? Plusz az extra nehézségek, a tőkeerős versenytársak, hogy az emberek nem mélyenszántó bölcselkedésekre vágynak, hogy a jövőt illető hasznai kit érdekelnek akkor, amikor itt és most?
Úgyhogy, ha akarok valamit, akkor nekem is fel kell ülnöm a marketing vonatra. Hiszen persze, hogy azt szeretném, hogy odafigyeljetek, hogy terjedjen a könyv híre, hogy segítsetek nekem a terjesztésében. Ezt azonban egyszerűen nem lehet úgy elérni, hogy az ember szépen megkéri az embereket, mert azt fogják mondani, hogy kösz, de van elég dolgom enélkül is. Úgyhogy valahogy oldalról közelítve, indirekten, csalétkekkel kell operálni. (Pedig isten bizony szeretnék mindent direktben, nyíltan és egyenesen csinálni… Plusz nem is vagyok valami jó a huncutkodásban.)
Olyan rettenetes súlyos dolgokra azért nem kell gondolni, még csak hazudni sem szoktam. (A kirakat azért más kérdés, mint mondtam.) Az egyik jellemző dolog, a szórakoztató részlegem, főleg a fészes interfészem, ahol magáról a könyvről nem sok szó esik, vagy legfeljebb csak mellékesen, ugyanúgy kommentelve a saját posztjaimat, mint a régi szép időkben az Origót.
A másik, hogy újabban igyekszem azt kidomborítani, hogy mi volna az adott meggyőzendő személynek magának jó abban, ha valamilyen formában velem tartana – azzal szemben, hogy mekkora jót tenne velem meg másokkal is, merthogy utóbbi nemigen szokta meghatni az egyébként tényleg leterhelt embereket. Ehelyett pl. azt mondom, hogy ha jönnél beszélgetni, azzal sok új dologról hallhatnál, megismerhetnéd a valóság igazi arcát, a teljes képet, stb… – ami amúgy mind igaz is. (Nem mintha ez olyan sokkal jobban működne.)
A harmadik, hogy elszeparálom a platformjaimat, például a fő fészes csoportban nem politizálok, arra van egy külön csoport, azért is, hogy ne érjék negatív ingerek azokat se, akikkel e tekintetben nem vagyunk egy hullámhosszon.
Meg hát, gyakran nem is bírom ki, és kijön belőlem, úgy ahogy gondolom – mint itt is. Mentségemül szolgáljon továbbá, hogy ha taktikázok is, én tényleg nem a profitra, de még csak nem is a dicsőségre hajtok.
(De ez a taktikázásos dilemma a mindennapokban is felmerül, legalábbis azokban, akik nem szeretnek taktikázni: az emberek, mint magatok is megfigyelhetitek, egyfolytában hazudnak egymásnak, eltitkolnak, manipulálnak, kicsiben is, a hétköznapi ügyeikben, a magánéletükben is.)
* * *
Végül, felvetődik a kérdés, hogy vajon csak én csinálom rosszul, vagy nem is létezik a mágikus formula, amelyre jönnének az emberek, feltárulna a Szezám, beindulna a könyv? Hát, én se vagyok egy marketing guru, de azt hiszem, mégis inkább az utóbbi.
A tömegbázis mellett a másik, amire szükségem volna, az egy „élcsapat”, egy kemény mag, akik már közelebb állnak a könyvhöz, akikkel jobban, tevőlegesen együtt tudnék működni. A tömegbázis ugyanis, a fentebb elmondottak értelmében ugyan nagyon jó, hogy van, de több mindent nem lehet tőlük várni, azt sem, hogy mélységében megértsék a könyvet és a benne rejlő potenciált. Ugyancsak nem várható, hogy tevőlegesen is a segítségemre legyenek. (Bár a hírem terjedését ezek nélkül is elősegítik, ha csak például a fészes dolgaimra lájkolnak, megosztják őket, vagy pusztán azáltal, hogy az algoritmus a követőim számát is figyelembe veszi, amikor másoknak ajánl.)
Legalább az előképe egy ilyen tímnek mintha már kezdene kirajzolódni, azok személyében, akikkel a videókat csináljuk. De hogy nem könnyű ilyen embereket találni, annyit mondhatok: ez egy ismeretlen és elismeretlen vállalkozás, melytől sem dicsőség sem örök élet nem várható, pénz még kevésbé, illetve, akik fogékonyak az idealisztikus próbálkozáskora, azoknak vagy megvan már a saját ügyük, vagy elszegődtek valami bevettebb, valami érthetőbb mellé.
Normális ember meg inkább pénzt keres, neveli a gyerekeit, a kevés szabadidejükhöz pedig nem szorulnak ötletekre, hogy mit kezdjenek vele. Nem világot akarnak megváltani, nem akarnak még többet agyalni, hanem némi kellemes ellazulásra vágynak, hogy végre békén hagyják őket egy kicsit – és amilyen leterheltek, amennyire a rendszer igényt tart szinte az összes idejükre, ez méltányolható is. Előbb gondoltam, biztos azért nem jönnek, mert nem veszik komolyan ezt a vállalkozást, nem hiszik, hogy ez képes volna változtatni a dolgokon. Ez is igaz – de ennek tetejébe még a többség úgy van vele, hogy mentse meg a világot más, ez nem az ő dolguk. Elég kevesen vannak, akik mindkét szűrőn átmennek.
(Figyeljük meg, hogy tágabb értelemben is magányos egy vállalkozás ez: nemcsak olyanokat nehéz találni, akik mellém állnának, csinálnák velem, társaim lennének – de olyan sincs sok, aki megértené, olyan se, aki meg tudná ítélni, meg olyan se, aki támogatná – semmilyen. Megítélni egyrészt azért nem tudják, mert még nem láttak ilyet, másrészt meg mert gyakorlatilag mindenki valamilyen szakember, kevesen látják az átfogó szemlélet előnyeit.)
Az emberek mozdíthatatlanságát elnézve nincs mit csodálkozni a rendszer megkövültségén. Ez egyébként az idők szava is: az idealizmus kora leáldozott, mára sok nagy idea leszerepelt, a kommunizmustól a kapitalizmusig, a nacionalizmustól a demokráciáig, meg hogy szeresd felebarátodat… Ezek sokak számára úgy tűntek, hogy képesek elhozni a földi mennyországot. Egy darabig. Mostanra azonban mind befuccsolt, kiderült, hogy mégsem az a megoldás, így nem maradt miért lelkesedni, az emberek kigyóntak a világmegváltó elgondolásokból, nem csak egyenként, hanem en bloc is – ami egy harmadik tényezője a távolabbra mutató dolgoktól való távolmaradásnak.
Van azonban egy lényeges különbség: ezek mind egy-egy egyszerű ötletre épültek: a közös tulajdonra, a szabad piacra, a felebaráti szeretetre, stb… A világ azonban összetett, nem lehet csak egy gombot megnyomva megjavítani, akik ezeket csodaszernek vélték, azok elszakadtak a valóságtól. (Nem is beszélve azokról a mozgalmakról, melyek főleg fantazmagóriákra épültek.) Az Egyvilág ellenben lefedi a teljes valóságot, feltárja azt, sőt, felfedi a mindennapi látszat mögötti valóságot is. A részletekbe nem megy le – a fő tényezőket, és azok összefüggéseit azonban széleskörűen ismeri és ismerteti. Végre valami, ami rendesen meg van alapozva, és tényleg realista. (Bár ezáltal kicsit bonyolultabb is annál, hogy szeresd felebarátodat. Ráadásul örök életet se ígér. De még csak meggazdagodást se.)
Akik a standard életet élik tehát kérlelhetetlenül mozdíthatatlanok – nem meglepő hát, hogy az a néhány ember, akit sikerült találnom, beleértve jómagamat is, mind ilyen excentrikusak vagyunk. Annyi baj legyen, ebbéli minőségünkben jól passzolunk ehhez az excentrikus projekthez.
* * *
A videókról, amiket csinálunk. Szerintem megérnek egy nézést, érdekes témákról beszélgetnek bennük értelmes emberek – bár profinak azért nem mondhatóak, az igaz. Egyrészt külsőre, mert webkamerával vesszük fel, és saját kezűleg vágom őket; így már attól piacképesebbek lehetnének, ha a technikai oldalát profik csinálnák, kicsit megcsillogtatnák-villogtatnák őket – bár nem az a lényeg, hanem, amit mondunk.
Másrészt nem is minden a szakmánk, ami előkerül, az is igaz. De, van ami az, és a többi mögött is van felkészülés, értelmes, tájékozott emberek beszélnek ezekről is, és nem is kívánunk olyan mélységekbe lemenni, hogy szakértőknek mondjunk újakat. Az átlagembert szeretnénk tájékozottabbá, nyitottabbá tenni, megmutatni, hogy mennyi érdekes és fontos dolog van a világban, ami a többséghez életében nem jut el, és hogy a lényeget anélkül is megérthetjük, hogy elvégeznénk egy egyetemet, ha kicsit érdeklődünk, odafigyelünk, gondolkodunk, lehet egy jó, reális, átfogó képünk az egészről. Nemcsak a videók, a könyv is ezt a filozófiát képviseli.
Sőt, bizonyos, nem elhanyagolható értelemben még közelebb is kerülhetünk a valósághoz, mint egy egyetemi professzor. Két okból: mert itt a köznapi valóságot is részletesen bemutatom, a gyakorlati életben használható elvek és praktikák széleskörű gyűjteménye is megtalálható a könyvben. A másik meg, hogy a professzor egy területben mélyedt el, jó alaposan – mi viszont egy áttekintést adunk az egész világról, annak minden területéről – amit az elmélyülő specializáció szintén nem segíti elő. Mondják a tudósokra, hogy ők a „kíváncsi emberek”. Nos, ha azok, akkor sokuk nem a világra kíváncsi, hanem annak csak egy kis darabkájára. Ami, szó se róla, társadalmi szinten igen hasznos tud lenni – egyéni szinten viszont lemondást követel más, a kép egészét tekintve fontosabb dolgok megismeréséről.
Eddig a tematikus videóinkról beszéltem. Ami a közéleti kiadást, az „Aktuált” illeti, ott egyfelől ami a szívünkön, az a szánkon – részben pont azért, mert kívülállóként nincs veszítenivalónk, így megtehetjük, hogy úgy mondjuk ki, ahogy gondoljuk. Nagyon sok mindenki ezt nem teheti meg, az értelmes emberek kiváltképp, mert féltik a jól fizető pozíciójukat. Másfelől pedig arra is igyekszünk példát mutatni, hogy hogyan tudnak értelmesen beszélni egymással olyanok, akik nem mindenben értenek egyet, jól érzékelhető különbségek vannak ugyanis köztünk például konzervatizmus és liberalizmus tekintetében.
Társaimról szólva, már az aranyat ér, hogy ilyen értelmes emberek megjelennek velem együtt, mellettem, és hogy akkor már talán mégsem csak egy futóbolondról van szó, meg az ő könyvéről. Azonkívül ezek a videók arcot adnak a könyvnek is, meg lehet nézni, hogy kik ezek, és hogy tulajdonképpen egész érdekeseket mondanak.
Megjegyzem továbbá, hogy a kereszténységtől az iszlámig, a szocializmustól a tudományig sok nagy mozgalom egy szűk közösségből indult ki. Természetesen nem mindegyikük vált naggyá, de amelyik igen, az ezermérföldes utazás ott is egy lépéssel kezdődött. Meg idő is kellett hozzá.
* * *
Hogy a legtöbben el vannak foglalva a munkájukkal, azért sem jönnek: azon is szoktam tűnődni, hogy vajon mennyien szeretik a munkájukat. Nyilván a nép nagy részénél nem ez a kérdés, hanem a megélhetés – de az olyanok, akiknek már van elég, ők mennyire találnak olyat benne, amiért tudnak lelkesedni? Ez nem magától értetődő, mert a még több pénz miatt is hajthat valaki, nem kevésbé azért is, merthogy „az a dolgok rendje”. Azért, mert én mindennap úgy ülök neki, hogy ez mennyire nagyszerű – és másoknak is tudnék adni ebből az érzésből. Egy igazi, nagy, méltó célt, amelyhez hasonló, úgy látom, nem sokak szeme előtt lebeg. (Jó, értem, egy pár ezres se ártana mellé.) ;)
És addig is valami nagyobbal, a dolgok lényegéhez közelebb álló kérdésekkel foglalkozhatnának ők is, ha nem is teljes munkaidőben, de egy kicsit legalább. Azok legalábbis, akik megtehetnék. Az az erős gyanúm, hogy a legfőbb oka annak, hogy nem teszik, az, hogy más sem teszi, hogy ebben a mostani világban nem az a bevett, a társadalom mondja meg nekik, hogy mit tegyenek. Nem kötelezi őket, csak azt mondja: „Látod, hogy csinálja mindenki? Ugye, hogy te is így akarod csinálni?” Úgyhogy elmegy mellettük a lényeg, az igazi, örökre. Mert nem olyan soká valamennyien a föld alatt leszünk, igen szűkös az idő, hogy létezzünk, és hogy megéljük a létezés lényegét, hogy ne csak a felszínén karistoljuk el az egész életünket. Bámulom, hogy milyen sokan, szinte mindenki, abszolút értelmes emberek is, nem vágynak kinyitni a szemüket a szélesebb horizontok, az agyukat a mélyebb igazságok iránt.
Illetve, és függetlenül a könyv tagadhatatlan jelenlegi sikertelenségétől és esetleges majdani sikerétől, azt mindenképp első kézből tapasztalhattam általa, hogy az átlagember, de még egy kiképzett szakember is, milyen kis részét láthatja még a jelentős dolgoknak is. Úgy értem, én magam is, úgy hogy elvégeztem három egyetemet, egy csomó érdekes, nagy jelentőséggel bíró dolgot még azok után, azok mellett fedeztem fel, többé-kevésbé függetlenül a formális tanulmányaimtól, a nagy kép is utána kezdett összeállni, a nagy kérdésekre adható válaszok utána kezdtek körvonalazódni. Ez mind homályban maradt volna, ha ebbe bele nem fogok, ha jómunkásemberként az oktatásban kapottaknál, a szakmámnál maradok.
A legtöbb ember viszont reménytelenül be van zárva, egy szűk kis dobozban éli le az életét, ahova a külső világ csak homályosan hatol be. Részben, mert nem is érdekli más, de jelentős részben a rendszer hibájából is. Sokan térben sem jutnak messzire – mások utaznak, és a világjárásban vélik felfedezni a világlátottságot, ami nem is rossz dolog egyébként, de azért mégiscsak a felszínesebb fajtája a tájékozottságnak. Amit én kínálok, az a szellemi világ bejárása, általa a mélyebb valóság megtapasztalása, a Mátrixból való kibújás. Ez nem helyettesíti a hagyományos értelemben vett utazást, de aki ráérez az ízére, annak legalább annyira kalandos. (Ráadásul takarékos és még környezetbarát is.) Valamint, a fizikai utazgatás nagyrészt egy külsődleges dolog – míg a szellemi kalandozás a személyünket gazdagítja, a belsőnket építi. Az olvasóknak és a társaimnak is ezeket kínálom ezen az utazáson.
* * *
Mondtam, hogy újabban arra törekszem, hogy inkább a lehetőséget lássák maguknak a könyvben, mint a szívességet, azok, akik jó volna, ha valahogy közreműködnének. A másik, amit felismertem, hogy nem sok értelme van: bármi közreműködést kérni, mielőtt sikerülne felkelteni az illető érdeklődését, mielőtt meglátná a fantáziát a könyvben. Uram bocsá, a lelkesedését felkelteni valakinek. Nem könnyű, de volt már rá példa.
Még egy másik, amihez nagyjából sikerült hozzászoktatnom magamat: hogy ne szégyellősködjek megkeresni az embereket, ne féljek, hogy el leszek zavarva, legyen szó a fészes csoportokba történő meghívogatásról, támogatás kéréséről a hirdetéseimhez, vagy a videózós beszélgetőtársak felkéréséről, bármiről. Azért, mert még a számukra jó dolgokba is úgy kell belepöckölni az embereket, maguktól nem mennek el az oldaladra, nem keresik meg a belépés gombot, az ujjuk alá kell rakni azt. Nyilván erőltetni nem kell, de egy kérés a többségnek belefér, csak a visszautasítástól való félelmen kell túllépni, nem kell személyesnek venni azt. Hasonlóan egyébként ahhoz, amit az embermasszánál írtam: többnyire nem barátságról beszélünk, főleg az elején – hanem kölcsönös előnyökről, és emberi erőforrásokról, akik tudnának tenni az ügyért, ha akarnának. (És akik maguk is épülhetnének általa, szerintem. Persze, ha egyesekkel több is tud lenni a dologból, azt örömmel veszem.)
(Hasonló ez egyébként még egy üzleti tárgyaláshoz is, ott is, akinek nincs tapasztalata, annak kellemetlen lehet az alkudozás, meg hogy a másik majd mit szól, és inkább rábólint a dörzsöltebb fél első ajánlatára. Nos, ott sincs semmi abban, ha többet kérünk, ellenajánlatokat teszünk, nem szégyellősködünk. A lényeg, hogy miután megegyeztünk, azután tartsuk magunkat ahhoz, amire kezet fogtunk.)
Meg még amitől nem szabad félni az, a nyilvánosság. Tuti biztos, hogy lesznek, akiknek nem fogsz tetszeni, bántani is fognak, bármit csinálsz – de, ha az emberekkel, a világgal akarsz kezdeni valamit, akkor egyszerűen nincs más út. Kölcsön kell venned a vastag bőr génjeit a politikusoktól, és impregnálni azt, jóindulatú szép lelked védelmében. ;)
Visszatérve a társakhoz, amin még el szoktam ábrándozni. Ismerek számos jóravaló, okos embert, akik mindenféléket dolgoznak, pénzt keresnek, stb… – és hogy mennyire szeretnék velük együtt dolgozni ezen a nagyszerű projekten, elnézést. Azért is, mert úgy vélem, az ő tehetségük, szorgalmuk is jobban hasznosulna, a világ javára is, és talán lelkesedni is jobban tudnának ezért. (Nyilván csak azután, hogy meglátták a fantáziát benne.) Meg természetesen a pénz, a nyomorult. Ha egyszer lesz, tegyük fel, bármi finanszírozása ennek a projektnek, a hirdetés mellett ez a másik, amire szívesen költenék.
Na és végül. Ha esetleg megjött a kedvetek becsatlakozni, szóljatok. Sok mindent lehet itt csinálni: a beszélgetős műsorban szerepelni, videót vágni, angolra fordítani szövegeket, kutatni a még nyitott kérdéseket, reklámozni a könyvet illetve az egyéb platformjaimat, posztolható érdekességeket gyűjteni, beindítani új platformokat (Insta, Tiktok, akármi), támogatókat keresni, stb… Csak azt, amit szerettek csinálni, és csak annyit, amennyit örömmel csináltok. Vagy lehet egy kis pénzt küldeni reklámra. És továbbra is: engem egyedül a könyv érdekel, hogy beinduljon, többekhez eljusson, kifejthesse jótékony hatását. Hogy ezt hogy érjük el, pénzzel vagy másképp, az nekem mindegy.
Az alábbaik még később jutottak eszembe a fentiekhez
● Másképp is lehet
Ahogy írtam, egyesek azért is nézhetik rossz szemmel, amit csinálok, mert nincsenek kibékülve a saját életükkel, a munkájukkal, hogy úgy csinálják, ahogy az elő van írva – én meg itt vagyok, mint élő példa, arra, hogy másképp is lehet, másképp is lehetett volna, egy zavaró anomália, amivel kellemetlen lehet szembesülni. (Bár, mint mondtam, természetesen ehhez jó adag szerencse is kellett nekem, és ezzel tisztában is vagyok. Lássátok azonban azt is, hogy ezt a szerencsét én igyekszem valami produktívba fordítani, nem csak ellébecolom.)
● Világmegváltás
Szintén elhangzott a megmondóemberkedés, meg hogy azt hiszi ez, hogy mindent tud. Ráadásul meg még, hogy a világot akarja megmenteni – hát hagyjon már békén, és szálljon le a magas lóról. Mondom, azt én sem képzelem, hogy ez a megoldás és kész – bizonyos esélyt azonban, azt látok rá, hogy a könyv, illetve egy reálisabb világkép hozzá tudjon járulni egy jobb világhoz – és eddig a pontig nemcsak hiszek benne, hanem számomra racionálisnak tűnő érveim is vannak mellette, le is írtam őket itt és korábban. De vitatni azokat is lehet, természetesen. Az új dolgokkal egyébként mindig könnyű szkeptikusnak lenni. (És gyakran nem is árt, valóban.)
● Okos vagy okoskodó?
Hogy hogyan néznek arra, amit az ember mond, nagyban függ attól, hogy melyik fakkba rakták. (Ezek is címkék, amiket egymásra aggatunk, melyekről van is egy egész téma a könyvben.) Alapból, ha jön valaki, csak úgy, és nagyokat mond, és se nem professzor, se nem díjazott, se nem mondott róla jókat egy díjazott professzor, annak egyenes az útja az okoskodó fakkba. Amiből aztán nem kis munka kitörni, pláne egy olyan világban, ami tényleg tele van okoskodókkal, és nagyon kevesen hajlandóak elég ideig odafigyelni ahhoz, hogy ki tudjon derülni, hogy mégiscsak lehet valami azokban, amiket az ember mond.
● A radar alatt
Annak, hogy nem nagyon figyelnek rám, megvan az az előnye, hogy nem is cseszegetnek, és itt, a radar alatt, szépen át tudom gondolni, és el tudom mondani, amit gondolok, úgy, ahogy gondolom, akár érzékeny kérdéseket illetően is. Közben meg nézem ezeket a szerencsétlen politikusokat, akiknek a fele idejük arra megy rá, hogy egymást cseszegetik, meg pereskednek, meg azon agyalnak, hogy hogyan furakodjanak feljebb, hogyan ne essenek ki a pikszisből. (És a másik felében sem kizárólag a köz java lebeg a szemeik előtt, tisztelet a kivételnek.) Nálam minden idő hasznosul.
Facebook megosztás ezzel a linkkel.
Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:
https://egyvilag.hu/korabbiuzenetek/PT118_2024-02-14.shtml#PT118_azegyvilagprojektrol
Illetve, akinek ennyi nem lett volna elég, (amit nem könnyű elképzelni), az elolvashatja a korábbi nagy lélegzetvételű elemzésemet is az Egyvilágról és helyzetéről, a maga teljességében.
Nem könnyen, de most is eljutottunk idáig. Az aktuális téma: Modernitás és etika.
Ahogy mondtam már, az ember egyedülálló abban is, hogy van etikai érzéke – ez pedig egy fontos eszköz lehet a világ jobbá tételére. (Akkor is, ha erre alapozni azért nem lehet a világot.) Modern korunkban azonban nem áll valami fényesen a helyes és helytelen helyzete:
● A vallások, velük azok erkölcsi tanításai és a társadalmi normák visszaszorulása
● A tudomány előretörése
○ Materializmusa: nem hisz a transzcendensben, a szabad akarat is kétséges a számára.
○ Az etikusság, jóság nehezen megfogható, puha jelenségek a számára. Az önzés kezelhetőbb.
○ Ahogy a gyakorlatban a világ figyelmen kívül hagyja a szabad akarattal kapcsolatos kétségeket: felelősség, büntetések.
● Piac, gazdaság
○ Piac: az önzés, az egyenlőtlenségek jóváhagyása, piac nem tart igényt a jóságra, nem ösztönzi azt. „Tudományos érvek” a piac és a piac haszonélvezőinek gazdagodása mellett.
○ Iparizáltság: a „hogyan” felértékelődése a „miérttel” szemben
○ Specializáció: egyebek mellett az etikára is kevesebb figyelem irányul a szakmai fókusz miatt.
○ Versenynyomás: energiája sem marad az embereknek az erkölcsre.
○ Elidegenedés
● Egyebek
○ A modern világ felül lévőinek is kényelmesebb, ha nem kell etikai kérdésekkel bajlódniuk.
○ Az oktatásban is háttérbe szorul az etika: puha, nem profitábilis, ki mondja meg, mi a helyes, mit szólnak a szülők?
○ A szülők sem foglalkoznak eleget a gyerekükkel.
● Következmények: minden szinten háttérbe szoruló az etika, az ember magára hagyottsága az etikai problémáival
● Foglalkozás és etika
○ Egészségügy: egyedi orvosi döntések; és társadalmi döntések: mely betegek, betegségek kezelését finanszírozzuk, az abortusz, az eutanázia kérdése
○ Kutatók, mérnökök: gonosz célokra használható, rosszra vezető találmányok
○ Katonák
○ Az átlagember, aki egy gonosz rendszert szolgál a munkájával
○ Vezetők: nehéz döntések, illetve akiket kevésbé izgat mások jóléte
○ Akik munka nélkül vagy kevés munkával gazdagodnak
○ Mennyire lehetünk erkölcsileg megalkuvóak a munkánk során?
● A törvényeken felül a saját mércénk is legyen meg.
● A modernitás etikai pozitívumai
○ Korunk viszonylagos felvilágosultsága, az emberi jogok, az emberiesség védelme, jogállamiság
○ Anyagi bőség, az aránylag stabil társadalmi körülmények, melyek az etika ápolását is megkönnyítik
○ Amikért nem kár: a vallások és társadalmi normák negatívumai
○ Az önérdek, a versengés energiája, a társadalom motorja
● Az etikára, önmagában, nem is lehetne alapozni a világot.
Azért vannak pozitívumok is. Lásd majd a Programban ‘A Jóság és etika ápolása’ témát hamarosan.
(És ez 1996-ból, több mint 10 évvel az első iPhone előttről.)