Egyvilág

Bocsánat, most egy kicsit tovább tartott, mint rendesen, de végre megérkezett. A késedelem fő oka az, hogy meglehetősen hosszú az a rész, amit most írok (Egy jobb világ) – és ezt különösen nem érdemes elkapkodni.

Mozgalmas volt az elmúlt időszak közéletileg is, amiről ezúttal is egy elég alapos elemzést mellékelek itt alább. A következőkről lesz szó:

● Járványhelyzet

● SZFE-s diáksztrájk

● EU, Magyarország, jogállamiság

● Dúró Dóra Darálója

● Orvosbérek, hálapénz

● Az Index feltámadása

● A nyugat-európai terror és tanulságai

● Valamint még néhány kisebb jelentőségű történés, mint például az amerikai választások

Tudom, hogy hosszú, de lehet ezt részletekben is olvasgatni, és alaposnak lenni csak így lehet. Uccu neki!

JÁRVÁNY

Utólag persze mindig könnyebb okosnak lenni – de akkor is: ez most éppen olyan tankönyvbe illő módon lett elcseszve, mint amilyen példaértékű volt a tavaszi védekezés.

És éppen olyan kart karba öltve tehető érte felelőssé a kormány és nép: mert a nép (egyébként érthető módon) alig várta már, hogy végre kiszabaduljon, anyagi okokból is, de azért is, hogy végre ne legyen összezárva szeretett, de ilyen töménységben azért idegesítő családtagjaival, lehessen menni horvátba meg bulikázni, végtére is megérdemeljük, ezek után még jobban, mint máskor.

A kormánynak meg akkor a jó, ha a nép elégedett, meg ha dolgozik, részint hogy a népnek legyen munkája, pénze, részint, hogy fizesse az adót, a költségvetés se omoljon össze. Pedig mindenekelőtt a kormány feladata lett volna közölni az emberekkel, hogy no-no, az erdőbe kimehettek, de parti nem lesz, és nem, akkor sem, ha nem tetszik. De ki kockáztatja meg azt, hogy a következő választásokon majd emiatt egy szavazattal kevesebbet kapjon? Nem mellesleg maguk is rossz példát mutattak azzal, hogy miután kijelentették, hogy több Balaton, kevesebb Adria, Orbán is, Szijjártó is bemutatta, hogy ezt nem is úgy értették.

Két dolgot ékesen példáznak a történtek: az egyik, mint előző levelemben utaltam rá, a kitartás hiánya, hogy rendben van, két hónapig, háromig összeszorítjuk a fogunkat, összehúzzuk magunkat, tényleg, komoly erőfeszítésekre is hajlandóak vagyunk – de aztán induljon a banzáj! A be nem tartott újévi fogadalmaktól a hamar visszaszedett kilókon át a járványkatasztrófáig sok mindenben megnyilvánul ez az emberi tulajdonság.

A másik pedig, hogy a katasztrófákat megkockáztatni sem lenne szabad, egy ismeretlen és brutális ellenséggel szemben az ember nem engedheti le a pajzsát, csak, mert kicsit elfáradt a karja. Attól, hogy itt és most még nem olyan vészes, ilyen fenyegetések közepette nem feledkezhetünk meg a holnapról. De mi alig várjuk, hogy megfeledkezhessünk, amikor nem tesszük le a cigit, amikor épp meglapult, de látható módon ott fortyog az országon belül és körülötte a vírus, amikor azt mondjuk, hogy persze, persze majd 7050-re karbonsemlegesek leszünk.

Meg ahogy elő van adva, hogy a második hullám „elér minket”. Ó nem, nem az ért el bennünket: mi csináltuk meg magunknak. Pedig a kezünkben volt a drágán megvásárol esély. És ez nem azt jelentette volna, hogy továbbra is otthon kell kuksolnunk. Jóval szabadabban mozoghattunk volna, és aminek tényleg mennie kell, az tudott volna menni, csak azt kellett volna felfüggeszteni, amiről tudván-tudott, hogy kockázatos: az összejöveteleket, szórakozóhelyeket, sporteseményeket, a külföldi utazgatást, esetleg a felsőoktatást – illetve komolyan kellett volna venni a védekezést a mindennapokban. Ahol pedig mégis felbukkant volna a vírus, oda lehetett volna lépni célzott módon, határozottan – igen, úgy, ahogy Kínában.

Mert Kínában már tavasz óta alig van új eset, és összesen is kevesebbet jelentettek, mint 90.000. (Összehasonlításképpen, Magyarországon már most 160.000-nél tartunk, és meredeken emelkedik. Persze ezek csak az igazolt esetek, valódi fertőzött minden bizonnyal jóval több van.) És rendben, amit Kínában mondanak, azt fenntartásokkal kell kezelni – számomra azonban elég hihetően hangzik, és még ha valójában tízszer ennyi is, akkor is szép eredmény. És ez nem is véletlen: egyrészt a nép is kevésbé individualista, jobban hozzá van szoktatva, hogy azt csinálja, amit mondanak neki – másrészt meg a diktatúrák eredendően hatékonyabban kezelhetik a vészhelyzeteket.

És ezzel nem azt mondom, hogy akkor irány a diktatúra, csak azt, hogy ezt-azt, gyakorlatiasságot, amikor szükséges, a határozott fellépést, meg lehetne próbálni eltanulni tőlük – miközben, nyilvánvaló, a rendszer negatívumaival is tisztában vagyunk. 2020 egyébként sem a demokráciák éve volt, lásd az Amerikai felfordulást és a nyugat-európai terrortámadásokat is…

Figyelemreméltó továbbá, hogy Magyarország korántsem állt egyedül a nemtörődömségével, gyakorlatilag az egész a nyugati világ így rontotta el. Ráadásul úgy, hogy itt nem az volt a feladvány, mint a fejlődő világban, hogy ha otthon maradunk, akkor éhen veszünk – hanem, hogy kibírjuk-e nyaralás nélkül az idén. Hát nem bírtuk. A másik meg, hogy milyen eltérő módon állnak hozzá a különböző (nyugati) országok a járványkezeléshez: valaki kb. az egészet elengedte, mások bezárják az iskolákat, mi meg csak félig. Ez részben az eltérő preferenciáknak, prioritásoknak köszönhető, részben meg annak, hogy senki sem igazán tudja, hogyan is kellene ezt csinálni. (Illetve az elején még elég jól lehetett tudni – de most már fújhatjuk.) Hát, reméljük, legalább a tanulságokat felírja valaki valahova.

Egyébként, most, hogy így elszaladt a járvány, az ember hajlik rá, hogy azt mondja, teljes mértékben elvesztegettük a tavaszi esélyt – ám ez így nem volna igaz. Időt, azt nyertünk vele, ami alatt gyűlt a tapasztalat, már jobban tudjuk kezelni a betegség tüneteit, arányában kevesebben is halnak bele. (Bár ebben az is benne lehet, hogy a második hullámban eddig mások, most inkább a fiatalok kapták el.) Közben az egészségügyi kapacitások is bővültek, valamint közelebb kerültünk a reménybeli vakcinához is. Ezzel együtt felháborító, hogy minden tudományunk ellenére ilyen hülyék és fegyelmezetlenek vagyunk.

Térjünk át a hazai járványkezelésre. Először is figyeljük meg, hogyan alakult a mantra tavasz óta: hogyan lett a „most nagyon fontos, hogy otthon maradjunk”-ból „az ország működőképességét (kb. mindenáron) meg kell őrizni”.

Hát úgy, hogy ennyire igaz a mondás mely szerint, „it’s the economy, stupid” – vagyis, hogy „a gazdaság miatt van, te buta”. Mert most, hogy a tavasszal már hónapokig állt a gazdaság, sokkal nehezebb volna újra leállítani, mert félő, hogy akkor bedőlne a termelés, a foglalkoztatottság, a költségvetés, a kemény valutákhoz képest már így is harmatgyenge, és kiemelkedő mértékben inflálódó forint, bedőlnek a hitelek, és akkor jajj a bankoknak, az emberek megtakarított pénzének, és körülbelül minden másnak – és akkor kitör a parasztlázadás – és akkor Orbán is mehet. Mostanra belátták, hogy valamit tenni kell – de egyvalami továbbra is érinthetetlen, az, hogy a gazdaságnak mennie kell.

Hát ezek miatt kell most 100 embernek meghalnia naponta.

(Viszont, így, ahogy most áll, valószínű is, hogy akármit csinálnánk, a tavaszi eredményeket nem tudnánk megismételni. A nyáron nem szabadott volna elengedni.)

Közben meg mentek, mennek ezek a pótcselekvések, hangulatjavító intézkedések. Az ellenzék részéről is, mint az alternatív operatív törzs, vagy a kormány szokásos felszólítgatása erre meg arra. (Ami aztán tényleg a legkönnyebb módja a politizálásnak.) De főleg a kormányunktól, hogy nyugtassák népet: lázmérés az iskolásoknak és az iskolák fertőtlenítése az őszi szünetben, (katonákkal ám); ingyenes parkolás, (ami az önkormányzatoknak is fáj); és a kijárási tilalom, (amiben szintén nem vagyok biztos, hogy nem árt többet, mint amennyit használ, a boltokban és a tömegközlekedésen kialakuló tolongás miatt – főleg, hogy a szórakozóhelyek egyébként is zárva vannak). Értjük: valamit csinálni kell, hogy az emberek ne mondhassák, hogy nem csinálnak semmit; illetve, hogy érezzük a határozott atyai kezet.

Meg a terelés, manipulálás, játék a szavakkal:

● Az elhunytakról való híradások elmaradhatatlan tartozéka, hogy az elhunytak többsége „idős, krónikus beteg”. Nem azért, mert nem igaz, hanem mert túlhangsúlyozzák. Nyilván a célból, hogy aki nem idős, krónikus, az nyugodtabban menjen dolgozni. (Aki meg az, hát ő így járt, a társadalomnak az ő kedélyállapota számít kevesebbet.)

● A statisztikákkal való bűvészkedés, illetve a pozitívumok előtérbe tolása, pl., hogy „mi a halottak számával mérjük a sikert” (amíg még nem volt sok) – hát most már nem azzal mérjük; vagy hogy más országban ebből vagy abból a szempontból még rosszabb; vagy hogy lélegeztetőgéppel viszont Dunát lehet rekeszteni, stb… (Illetve a régóta kedvelt harci retorikájuk, most épp az, hogy „állig felfegyverkezve” nézünk a második hullám elébe. Hát, ha belezuhan a szakadékba, azt sajnos Rambó sem éli túl.)

A kedvencem egyébként az volt, amikor a szakértők azt mondták Orbánnak, hogy 50% esély van arra, hogy lesz elég kórházi kapacitás. Már hogy ez azt jelenti, hogy pont fogalmuk sincs, hogy lesz-e vagy nem lesz – ami egyébként jogos, könnyen lehet olyan bonyolult, ismeretlen a helyzet, hogy tényleg nem lehet tudni – csak ezt, mint tudományos, statisztikai eredményt bemutatni vicces.

● A kincstári optimizmus, hogy már a kanyarban van a vakcina, jövőre mekkora növekedés lesz, stb… Az ilyesmi, mint tudjuk, békeidőben is kötelező, nehogy a negatívumok beártsanak a hangulatnak, a várakozásoknak, és akkor majd ettől legyen még rosszabb. (Lásd még Trump lerombolhatatlan optimizmusát, valamint a könyvben a politikai őszintétlenségről írtakat.)

● Egyéb jó hír falatkák minden napra: CSOK-os tetőtér beépítés 25 éves korig, egy új üzem itt, ingyen internet ott, stb…

Apropó, tetőtér, azt értjük, ugye, hogy az ilyenekkel két legyet lehet ütni egy csapásra: egyúttal az építőiparnak is segédkezet nyújtanak ugyanis, ami azért is kiemelt ágazat, mert ez tud, a vasút és a katonaság mellett, a képzetlen tömegeknek munkát és kenyeret adni. (Meg jobb időkben a baráti nagyvállalkozóknak is.)

(Mellesleg, ahogy telik az idő, és az ember egyre több mindent megtapasztalt, sok mindent átgondolt már, egyre inkább átlát a szitán, egyre inkább tisztában vele, hogy ki mit miért mond, mi mire megy ki. Van, amit könnyű felismerni, mint a kincstári optimizmust, vagy az Elon Musk-szerű üzleti hájpot, mert mindenki ezt csinálja; és van, amihez több emberismeret kell – de miután kellően megismertük általában az emberi természetet, illetve a konkrét személyeket, azután már ez sem egy ördöngősség: persze, hogy ezt mondja, az emberek általában félnek, nehogy lúzernek tartsák őket, persze, hogy azt mondja, hiszen ez az ember azt szeretné elérni. És hát, nem mondhatnám, hogy az igazság ismerete olyan nagyon boldogabbá tesz. Azért is, mert a ködösítés egy jó része a mi megnyugtatásunkat célozza, közérdekből, de az irántunk való jóindulatból is. Na de ez egy másik történet.)

Meg ahogy Orbánék semmilyen körülmények között nem tudnak kibújni a bőrükből, föltétlen muszáj most nekiállni az alkotmánnyal meg a választási törvénnyel babrálni. (Bár utóbbi akár még jót is tehet az ellenzéknek, ha nagyobb együttműködésre kényszeríti őket. Vicces, hogy a végén még a Fidesz rakja össze őket. Meg hogy „az anya nő…” Na jó, nem bánom. De remélem, a nagymamám azért még lehet férfi? Meg Pisti az unokahúgom? Meg Gobbi Hilda…) Mint tudjuk, súlyos események árnyékában mindig könnyebb elintézni homályos ügyeket – különös tekintettel a közpénz fogalmának mostani elveszejtésére, ami vélhetőleg segít majd nekik eljuttatni azt oda, ahol szerintük a legjobb helyen van. Benne lehet egyébként a lehetőségnek e mostani megragadásában az is, hogy ők is érzik, hogy inog a kétharmaduk. (Nem, a győzelmük az továbbra sem.) Akárhogy is, milyen szép is volna, ha legalább a pokol tornácán el tudnánk engedni egymás nyakát, és ki tudnánk húzni a kezünket egymás zsebéből…

Néztem aztán Orbán tévés interjúját, amikor bejelentették a szigorításokat. Ebből egy dolgot akarok kiemelni, hogy ekkor is sikerült előhúznia Sorost, mint az ellenünk irányuló világméretű mesterkedés Dr Genyáját. És ezt teljesen élethűen adta elő, mint aki tényleg meg van győződve róla. Nézetem szerint, ez is azt mutatja, hogy Orbánt is elérte a hatalom csúcsain oly jellemző paranoia. Egyszersmind az is ismét kiviláglik belőle, hogy mennyire ragaszkodik a hatalomhoz, mennyire fél az elvesztésétől.

Megjegyzem, rögeszméi másoknak is vannak – a különbség az, hogy nem mindenkire van rábízva egy nép és az ország sorsa. És, gondoljunk bele, mik történtek itt az elmúlt 10 évben, a CEU elűzése, a csapból is folyó sorosozás, az ellenzék és a civilek eltiprása: mindez nem volt más, mint egy ember egy rögeszméjének kivetülése az egész országra. Ekkora lehet a gondolatok hatalma. És félő, hogy ez csak rosszabb lesz, ahogy öregszik.

De ne vegyük el azt se, amit jól csinálnak a jelenlegi helyzetben:

● A maszkviselés elrendelése és betarttatása.

● Hogy a rendeleti kormányzást ezúttal csak 90 napra vezették be, nem pedig határozatlan időre: igen, ezt pontosan így kellett volna csinálni tavasszal is – és lám, még az ellenzék is megszavazta.

● A középiskolák, egyetemek bezárása mondjuk régen esedékes volt, de pl. az éttermi kiszállítás ÁFÁ-jának csökkentése, a járvány által gazdaságilag leginkább sújtottak megsegítése, stb… is helyénvaló.

Utóbbihoz azt lehet még hozzátenni, hogy igény persze volna határtalan – de azt is tudomásul kell venni, hogy ingyen pénz nincs. Amit a kormány most szétoszt, az valakinek a zsebére megy majd, nem lehet ész nélkül osztogatni, eladósodni. Főleg, mert még mindig nem lehet tudni, hogy meddig tart ez a helyzet, könnyen lehet, hogy még évekig érződik majd a hatása. Ezért, először is, meg kell vizsgálni, hogy kik a legnagyobb áldozatok, kik szorulnak rá leginkább, hogy őket segítsük ki – de túlzásba azért ezt sem kell vinni, jó, ha aki tud, profilt vált, alkalmazkodik a gazdaság.

No és persze most is kérdés, hogy ki állja majd a cehhet. Milyen jó is volna, ha elsősorban a gazdasági, politikai rendszer kegyeltjei, haszonélvezői fedeznék költségeket, akik normál körülmények közt igen jól profitáltak. Igen, a bankok meg a multik is (lásd nemzeti konzultáció) – de a NER lovagok, grófok, bárók, az állami pénzen felhizlalt pénzeszsákok is (akik viszont valahogy kimaradtak a nemzeti konzultációból). Reménytelen, tudom.

Jut eszembe, mi van a hatalmas sikerű Nemzeti Konzultációval? Mert mióta vége lett, túl sokat nem lehetett hallani róla: igaz, nem 100%-ban lett elsinkófálva, de két napnál tovább nem is beszéltek róla. Mi van különösen az első kérdéssel, hogy milyen járványügyi intézkedéseket támogatnánk? Megnéztem, a maszkviselést támogatta a többség – ami kész szerencse, mert máskülönben már elképzelem Müller Cecíliát, ahogy kiáll, és bejelenti, hogy „bár orvostársaim, a józanész, a jóisten, sőt maga Orbán Viktor szerint is hordani kellene – de mivel a konzultációból ez jött ki, holnaptól mégis inkább tilos.”

Ezen a linken egyébként ti is megtekinthetitek, hogy valóban, mindenki mindenre úgy válaszolt, ahogy kell. (És csak hogy tévedés ne essen, a hazait 98% szerint kell támogatni. Lásd a múltkori írásomat, amelyben még a 98 és a 99 között őrlődtem.) Hát remélem, ha más nem, legalább két újabb embernek felnyílt a szeme, hogy mi is ez az egész propagandabohóckodás. (Valamint, nem tudom nem elképzelni, mennyivel előrébb járhatna az EV, egyben a józan ész ügye, ha a most elherdált összegnek, nem viccelek, az egy ezrelékét rá fordíthatnám. De nem sírok, hiszen hol volna akkor a kihívás.)

Visszatérve a járványra, most már vélhetőleg kevesebben bagatellizálják azt. A nyáron még rendesen lehetett látni, hallani, érzékelni, hogy sokan nem vették komolyan. Most, a napi 100 magyar halottal, nem beszélve az egyéb szenvedésről, maradandó panaszokról, az egyre több közvetlen érintettel, már egyre nehezebb ignorálni a bajt. Világszerte pedig összesen már közel 1,4 millió (!) halott van, Magyarországon több mint 3.000, az USA-ban pedig 250.000. (Ami jóval több, mint amennyi embert Vietnámban és az I. vh-ban együttvéve veszítettek. Valamint szemrevételezhetitek még ezt a blogposztot is, amelyben a kolléga megszakértette, hogy „nem lesz napi 100 halott Magyarországon”. Nyilván abból indult ki, hogy amikor írta, október elején, még csak 10-20 volt.)

Azt tehát lehet tudni, hogy hogy kellett volna csinálni. A hogyan továbból viszont annyi a biztos, hogy ezt innentől kezdve már nem lehet egyszerűen megúszni. Részemről azt mondanám, hogy legalább a felső tagozatot állítsuk még le az általános iskolákban. Így az alsósok is szellősebben lehetnének – illetve volt egy olyan ötletem, hogy a most már üres középiskolai épületeket is igénybe lehetne venni az általános iskolások számára.

Amire mindenki kíváncsi, hogy még meddig fog ez tartani. Ezzel kapcsolatban felelőtlenség volna jóslásokba bocsátkozni – könnyen lehet azonban, hogy évekig, akár örökre más lesz már a világ, ha nem is olyan mértékben, mint most. Az a fokú globális szabadság, melyet az elmúlt évtizedekben tapasztaltunk, mindenképpen csorbát fog szenvedni. A vakcina ugyan, úgy tűnik, jó úton halad, de sok még a kérdőjel: mennyire lesz hatékony, lesznek-e mellékhatásai, mennyire mutálódik majd a vírus, mennyi idő kell az emberek tömeges beoltásához, kibírja-e addig a gazdaság meg a tőzsde, stb… Ami ezt a mostani, második hullámot illeti, ha egyáltalán sikerül megfékezni, a nyitás várhatóan jóval óvatosabb lesz, mint az előző alkalommal.

Meg hogy továbbra is nagyon jó volna, ha nem pont onnan folytatnánk, ahol ez az egész beütött, nem feledkeznénk meg közben teljesen Damoklész igazi kardjáról, a klímaproblémáról. Sajnos azt továbbra sem látom, hogy ez ügyben bármi érdemleges történne – pedig nem a vírus lesz a végzetünk. És ahogy most kinéz, a klímaprobléma pontosan úgy lesz Σ1ß@52^α elbaltázva, ahogyan a tavaszi esélyünk a járvány megfogására: ameddig nincs katasztrófa, addig vígan vagyunk. Pedig, én még mindig úgy vélem, ez a mostani felfordulás volna a legjobb lehetőségünk arra, hogy fordítsunk a dolgokon.

Végül még egy párhuzam, amire nem biztos, hogy mindenki felfigyelt: egyfelől, ahogy a fiatal generáció az idősebbeket teszi felelőssé a klímahelyzetért, a Föld bajaiért, nem is alaptalanul – másfelől viszont, hogy a járvány második hullámát jelentős részben a fiatalok könnyelműsködése szabadította el. Vagyis, mások sorsa igencsak hidegen hagy mindenkit. Jó, ha a sajátja nem.

Ezt a részt ezen a linken lehet kommentálni.

SZFE

Nem tagadom, élvezettel figyelem a színművészetisek ellenállását, ahogy ennek a mindenhova befurakodó, mindent maga alá gyűrő hatalomnak egyszer végre valakibe beletörik a bicskája. De hogyhogy pont az ágrólszakadt kis színészpalánták voltak képesek megállítani az úthengert? Van rá magyarázat.

Vannak ugyanis bizonyos hagyományosan liberális szellemiségű csoportok: a kapitalisták (akiknek a szabad piac a lételemük), a művészek (az alkotás szabadsága, bohémság), a tudósok (a kutatás hagyományosan szabad szelleme és nemzetközi jellege) illetve általában az egyetemi ifjúság, akiknek még megvan a fiatalos szabadságvágyuk, idealizmusuk és lázadó energiáik. Na most az SZFE-n ezek közül kettő-három is metszi egymást – mire most jön Orbán, ülő bika, a nagy dakota, és a nyakukba akarja ültetni a maga nemzeti színházhuszárját meg, mi mást, egy katonatisztet, gondolván, hogy ha a többi egyetem is lenyelte, hogy újra egy párttitkár kancellár dirigáljon, akkor ezekkel a sápadt arcokkal sem lesz nehéz dolga. De nem, a kis Petőfiúk és Petőlányok állják a sarat, hiába próbálják befeketíteni őket; sem az ezredestől megregulázni, sem megvenni nem hagyják magukat – és eléggé úgy tűnik, hogy hirtelen nem is tudják, mihez kezdjenek ezzel a dicsőséges nagyurak.

…akik nyakának ugyan egyelőre még nem kell elkezdenie viszketni – de van azért egy komoly hosszú távú problémájuk is, mégpedig az, hogy elöregedőben van a tömegbázisuk. Azon túl tehát, hogy az égvilágon mindent az ellenőrzésük alatt akarnak tudni, (amit meg nem sikerül, azt eltörölni), ezen túl, azért is fontos volna nekik az oktatást leuralni, hogy ott kinevelhessék a saját jövőjüket. Az alsóbb szinteken nyilván könnyebb dolguk van ezzel, elég átírni az alaptantervet, plusz egy-két KLIK, a nebulók, meg a legtöbb szülő pedig nincsenek abban a helyzetben, hogy lázadozzanak. Felsőbb szinteken is sok mindent elintéztek már, nemcsak a kancellári rendszerrel, de a sajátbejáratú káderképzőjük, a Közszolgálati Egyetem felfuttatásával, illetve legújabban a nemzeti anti-CEU alias Matthias Corvinus Collegium kibélelésével. (Utóbbival természetesen nem a tehetséggondozás a gond – hanem az „ideológiamentessége”, ami szinte biztosra vehető, hiszen „minden anyagi támogatást meg is kapott a kormánytól a jövőre 25 éves kollégium, amely kuratóriumának élén immár Orbán Balázs, a Miniszterelnökség államtitkára áll”.)

Az SZFE pedig még egy külön szempontból fontos volna nekik, mégpedig azért, mert a színészek fontos véleményformálók, ott vannak a színházakban, a TV-ben, és nem is csak a szerepeikben, hanem magánemberként is a beszélgetős műsorokban, a közönség figyel rájuk. Ennek a kardnak a másik éle azonban most visszavágott: amit oly jól tudnának használni a saját propagandájukban, most az teszi ez a fiaskót még fájdalmasabbá a Fidesz számára.

A nagy járvány árnyékában azonban ez a kis lázadás is kezd már homályosulni; illetve ami késik, az sajnos nem biztos, hogy múlik: a kormánynak egyelőre még van ideje, komolyabb félnivalójuk az ellenzék alkalmatlansága miatt továbbra sincs, úgyhogy nyugodtan játszhatnak a kifárasztásra. Azon kívül vélhetőleg össze lehet szedni az országban elég olyan növendék aspiránst, aki nem bánja, ha narancssárga a függöny: valószínűleg lesz tehát kivel megtölteni előbb a padokat, utána meg majd a pódiumot. Jó szórakozást!

Kicsit tágabban szemlélődve láthatjuk aztán, hogy az SZFE ügye nem az egyetlen, ami miatt mostanában rájár a rúd a kormányunkra. Az elfuserált járványkezelés is borzolja a kedélyeket, a CEU törvényt is elkaszálta az Európai Bíróság, illetve a civil törvényt is vissza kellene vonniuk. (Bár Kovács „Én is Soros Pénzéből Végeztem a CEU-n” Zoltán szerint „a CEU ügye valójában mindig is adminisztratív jellegű, szabályozási kérdés volt”. Igen, Zoltán, ez mind így hisszük el, ahogy mondod, biztos te magad is.) Aztán erre jött még Trump buktája, akivel így a végére egész jól sikerült összemelegedni. (Mert mindenkinek kell egy barát, a populistáknak is. Apropó, mikorra fog így már megint meghívást kapni Viktor a Fehér Házba? By then. ;) ) És akkor még Lölő is válik, és nehogy az asszony pártkasszának is elvigye a felét. Úgyhogy, ezért mondom, hogy jelen állás szerint, szerintem, nem lesz meg a kétharmad. (Csak lenne már egyszer egy épkézláb alternatíva!)

Látva egyébként, hogy mi lett az említett ügyekből – no nem az országnak okozott kárt, hanem a saját presztízsveszteségüket – szerintem kormányrészről is azt szeretnék már, ha beléjük se fogtak volna. Orbán szótárában azonban nem szerepel az, hogy „elnézést, ezt most elrontottam”. Azért is, mert tud valakit, akinek ő intézte el, hogy az „elqrtuk” szó kiejtése beártson. Nem kicsit, nagyon. (Nem mellesleg a járvány elengedésével kapcsolatban sem lehetett hallani tőle semmi ilyesmit.)

Végül lássuk még azt, hogy fokozatok vannak abban, hogy a hatalom mennyire száll rá, nyomja el, tiporja szét az ellenzéket, mennyire igyekszik parancsnoksága alá vonni az életet egy országában. Természetesen, aminek a Fidesz részéről az utóbbi évtizedben tanúi lehettünk, az meg sem közelíti a valódi totalitárius rendszereket – az előző magyar kormányok gyakorlatához viszonyítva azonban (beleértve az első Orbán ciklust is), egyértelműen rámenősebb. Hogy mi ennek az oka, arról már korábban értekeztem.

Ezzel a résszel itt lehet vitába szállni. (Vagy egyetérteni.)

EU, MAGYAROSZÁG, JOGÁLLAMISÁG

Két szó az EU új jogállami feltételeiről: nagyon helyes. És fájdalmas blamázs, hogy erre miattunk kellett, hogy sor kerüljön. Gondoljunk csak bele, mi mennyire szívesen adnánk pénzt valakinek, aki lépten-nyomon sárral dobál bennünket, főleg úgy, hogy a pénznek nem kis része a klientúra zsebébe vándorol, ami meg nem, az is a rezsimet erősíti. (Merthogy a király széke is akkor áll biztosan, ameddig a népnek megvan a kenyere.)

Sárral dobálózók alatt természetesen nem a magyar népet értem, hanem Orbán Viktort és barátait. Mert a magyar nép annak ellenére továbbra is EU párti, hogy kormányunk mindent megtesz ez ellen, nyilvánvalóan azért, hogy a saját támogatottságukat erősítsék. (Mi több, a nép egészét tekintve, jobban bízunk az EU-ban, mint a saját kormányunkban és intézményeinkben. Legalábbis ezek szerint.) Apropó, talán ti is hallottátok, ahogy Orbán a Szovjetuniót emlegeti a jogállami feltételek kapcsán, hogy majd az lesz az Európai Unióból. Hát igen, főnök, ugye milyen kellemetlen, amikor valaki azt teszi veled, amit te a saját népeddel? És ha ezt teszik, csak azért teszik, hogy te ne tedd. És nem, nem a migráncsok miatt.

Közben a kormány igyekszik úgy beállítani nekünk, mintha a jogos jussunktól fosztanának meg bennünket. (Mert Soros. Aki mellesleg nemcsak hogy maga az ördög, de még ki is hagyott egy szót az SZFE nevéből, ahogyan arra az éles szemű Origo örömmel rávilágított.) Ez a pénz azonban nem jár nekünk – bár nem is ajándék. Hát akkor micsoda? Nos, mint majdnem minden ebben a világban: üzlet. Mi megkapjuk a támogatásokat, munkahelyeket, a szabad mozgást, a különféle EU-s programokban való részvételt (pl. ERASMUS), stb… – cserébe pedig a többi ország piacot kap tőlünk, olcsóbb munkaerőt, valamint, hogy nyugi van a hátsó kertben, stabil demokrácia, nem pedig mindenféle ármánykodás, a lé összeszűrése az összes illiberális elvtárssal, aki csak hajlandó szóba állni velük, és főleg, hogy nem állunk neki belülről bomlasztani és gáncsoskodni.

Ez az az egyezség, amelyet Orbán Viktor, finoman szólva, nem respektál. Ha itthon voltatok az elmúlt években, néztetek TV-t, az arcotokba kaptátok az óriásplakátokat, láttátok, hogy kik jönnek látogatóba, milyen országoknak udvarolnak saját nagyjaink – akkor ez elég nyilvánvaló. Tuti, hogy így, ahogy most vagyunk, eleve be se vettek volna bennünket az EU-ba – amely, látható módon, nem volt felkészülve ilyen eshetőségekre, és most szenved azzal, hogy mihez kezdjen az olyan tagállamokkal, amelyek akkorát fordultak, hogy már jobb volna nélkülük.

(Bár azt azért tegyük hozzá, hogy ha biztosítani akarják a jogállamiságot, szankciókkal is akár, annak tényleg nem ártana rendesen kidolgozni a feltételrendszerét, hogy objektív kritériumok alapján történjen, ne ilyen sebtében foltozgassák a szabályokat. Kár, hogy erre korábban nem fordítottak figyelmet – ami annyiból érthető, hogy a rendszerváltások, majd a bővítés eurofóriájában nemigen merült fel, hogy később szükség lehet ilyesmire.)

Sose feledjük továbbá, senki nem kényszerít bennünket a bennmaradásra. Ha annyira elnyomva érezzük magunkat, szabad az út kifele, szabadon követhetjük a briteket a káoszba, és akkor majd Orbán végre szabad ember lesz, szabadon azt tehet velünk, amit akar, és senki sem fog „zsarolni” bennünket azzal a több milliárd euróval, amit évente érkezik. (2018-ban 5 milliárd. Apropó, az, gondolom, ellenben nem zsarolás, amikor a magyarok meg a lengyelek ellehetetlenítik az EU-s költségvetést és mentőcsomagot. Ja, és hogy a tagság rajtunk kívüli része is elhatározhatná akár, hogy oké, akkor holnaptól megalapítják az EU 2-t, amiben minden ugyanaz, csak a magyarok nélkül.)

Ne feledjük azt se, hogy milyen nagyon igyekeztek elkerülni nagyjaink az Európai Ügyészséghez való csatlakozást, melynek az uniós pénzügyeket érintő csalásokkal szembeni fellépés a feladata. Vajon miért? (Miközben Románia és Bulgária is benne van. De kik nincsenek benne? A lengyelek, természetesen – de hogy árnyaltabb legyen a kép, a svédek, írek és dánok sem. Lehet elmélkedni, hogy hol mi az oka.)

Megjegyzem még, hogy nem is az EU meg Merkel dolga nálunk megvédeni a demokráciát, és ha mégis azt teszik, azt érthető módon elsősorban a saját érdekükben teszik, és ha pár Mercedes meg Audi gyárral, és 2 milliárd eurónyi Hiúz páncélossal meg lehet puhítani őket, az is érthető. Nekünk magunknak kellene észrevennünk, ha szorul a hurok – és legfőképp az ellenzéki politikának kellene feltámadnia poraiból. Addig pedig ne nagyon bánjuk, ha ilyen-olyan erők és jogállami feltételek még segítenek elkerülni, hogy végképp Magyarisztán legyen belőlünk.

(Amúgy én arra tippelnék, hogy végül, jelképes engedmények ellenében, el lesz fogadva a költségvetés, és a jogállami feltételek is a helyükön lesznek. Orbán ugyanis kifelé kisebb kakas, mint ahogy minekünk kukorékol. Más kérdés, hogy mennyire fogják majd alkalmazni a pénzek visszatartását.)

Végül, kicsit unom már, de ezt nem lehet ellazsálni: igen, való igaz, az EU-s bürokratáknak, meg a Nyugatnak is volna mit tanulniuk, igen, akár még a populistáktól is átvehetnének ezt-azt, a gyakorlatiasságukat, a határozottságukat és az egyszerű nép megértését – csak felvilágosultsággal párosítsák ezeket a populisták demagógiája, arroganciája és hataloméhsége helyett.

Ez ügyben is lehet velem vitatkozni.

DÚRÓ DÓRA DARÁLÓJA

Biztos hallottatok róla, hogy Dúró Dóra, a Mi Hazánk politikusa, szó szerint ledarált egy mesekönyvet, mégpedig azért mert az a gyerekeket, egyebek mellett, a homoszexualitás és transzneműség irányában is próbálta érzékenyíteni. Miket gondolok erről?

Először azt, hogy egy ilyen könyv, önmagában, még nem árt senkinek: ha a szülő akart, eddig is mesélhetett ilyesmikről a gyereknek. Ami már problémásabb, ha megpróbálják erőltetni a témát: mondjuk, ha az óvodában kerülne elő a könyv, azzal már nem értenék egyet, akkor sem, ha jó szándékból veszik elő. Miért? Nos, ha másért nem, azért, mert, ez egy érzékeny téma, és érzékeny témákban nem nyúlunk át a szülő feje felett. (Meg a gyerekek általában véve is, minden velük kapcsolatos dolog, érzékeny terület, ahogy a múltkor kifejtettem.)

Mennyire árthat egy ilyen könyv egyébként a gyerekeknek? Erről azt gondolom, hogy számukra az ilyesmi sokkal természetesebb, sokkal inkább a felnőttek azok, akik a fesztivált és ellenfesztivált csinálják az ügy körül, mégpedig azért, mert a homofóbia elsődlegesen kulturális eredetű, nem velünk született. (Lásd: „a homoszexualitás több mint 450 fajban létezik – a homofóbia csak 1-ben.”) A szexuális orientáció ellenben, az, hogy ki melyik nem iránt érez vonzalmat, legjobb tudomásom szerint javarészt veleszületett. A meglévő indíttatásoknak viszont már jobban el tudom képzelni, hogy utat nyithat a nevelés – vagy elnyomhatja azokat. Továbbá az agresszió is eredendően ott van a gyerekekben, de körülbelül egyformán irányul mindenféle másság, kívülállás ellen: nem kell valakinek homokosnak lennie, hogy letámadják, elég kövérnek vagy jó tanulónak. És ezt valóban nem árt megzabolázni bennük.

Ennek szellemében rövidre is lehetne zárni a témát azzal, ha egyszerűen csak úgy beszélnénk a dologról, ahogy van: igen, vannak melegek is – de vannak heterók is, ráadásul sokkal többen. Na, bumm. Tegyük hozzá, ez nem jelenti azt, hogy a világ minden nyomorát zúdítsuk rá a gyerekekre, valóban vannak olyan témák, melyekkel jobb kivárni, ameddig érettebbek lesznek, különösen, ami a szenvedést, a világ erőszakosságát illeti – bár előbb-utóbb ezt sem érdemes tovább rejtegetni. Nem mondom, erőltetni a szexuális témákat sem kell, de ha szóba kerül, rákérdez, akkor inkább a szülő magyarázza el a gyereknek, virágnyelven, mint hogy ki tudja, honnan szedje össze a fogalmait. (Mert manapság aztán tényleg könnyen eléri őket mindenféle az interneten, erre-arra.)

Mellesleg nem tudom, feltűnt-e, ahogy az utóbbi években valóban, egyre másra jelennek meg a homoszexuális karakterek, a nemi másságra való utalások, a Disney filmekben, a Csillagok háborújában, de még, mint kiderült, a Mátrixban is. Hogy ez miért van, arról lehetne értekezni: az érzékenyülő korszellem, a szórakoztatóipar hagyományos baloldalisága, illetve az, hogy ez az egy eddig még nem volt, valószínűleg szerepet játszanak benne. Lásd továbbá ezt a hírt az Oscar-díjról, mely szerint „2024-től kizárólag olyan alkotás lehet jelölt a legjobb film kategóriában, amelyben hangsúlyos szerepet kapnak a nem fehér karakterek, a nők, a fogyatékkal élők és az LMBTQ közösség tagjai”…

No meg még az, hogy ha a családokat meg a felnövekvő generációt féltjük, akkor sajnos vannak ennél jóval nagyobb problémák is mostanság a világban, a társadalomban: a (hetero) párkapcsolatok instabilitása, a csökkenő gyerekvállalási kedv, a személyes kapcsolatok általában vett degradálódása, és még lehetne sorolni. Ezek körül még sincs ekkora ricsaj. Meg általában véve sem kéne EKKORA feneket keríteni a szexuális másságnak. A lényeg annyi volna, hogy maradjon meg magánügynek, ne érjen senkit sérelem – ezen túl viszont mindenki azzal és úgy dughassa össze, ahogy jól esik.

(Mármint azt a szerelmetes fejét.)

Erről itt mondhatjátok el, hogy gondoljátok.

ORVOSBÉREK, HÁLAPÉNZ

Ezekről, csak, mint mezei TB biztosított tudok nyilatkozni, nem látok bele mélyebben a rendszerbe, így olvassátok. Tehát, amennyi fogalmam van róla:

Először is, a hálapénz, akárhogy is nézzük, korrupció. Elsősorban azért, mert ez a pénz köztudottan leginkább csak nevében „hála”, valójában jobb ellátást vásárol vele a beteg, most, vagy a jövőre nézve – az orvos pedig az állami egészségügy eszközeit felhasználva nyújtja azt; miközben, a szabályok szerint, mindenkinek ugyanaz járna. Ezen kívül, a magánpraxissal rendelkező orvosok az ott, legálisan beszedett összegek fejében is el szokták intézni, hogy a pácienseik az állami rendszerben előrébb kerüljenek, a kórházi, SZTK-s vizsgálatok eredményeire támaszkodnak, lényegében, nem elhanyagolható mértékben, az állam, a köz költségén profitálnak. (Bár hozzá kell tenni, hogy sok lelkiismeretes orvos is van, aki azt is ugyanúgy ellátja, aki nem fizet, sőt olyat is láttam már, aki nem fogadta el. Ki így, ki úgy azonban, és az ember sohasem tudja… – pontosabban gyakran elég jól lehet tudni.)

Ezen kívül a jelenlegi rendszer abból a szempontból is igazságtalan, hogy az efféle jövedelmek nagyon egyenlőtlenül oszlanak meg az egészségügy dolgozók között. Vannak ugyebár, az úgynevezett „orvosbárók”, akiknek most is nagyon jól megy, és akik végképp rosszul járnának az új rendszerrel. Van az orvosok derékhada, akiknek azért szintén csurran-cseppen valami, bár sokkal kevesebb, és cserébe igencsak le vannak terhelve. (Ezen a csoporton belül is vannak persze nem elhanyagolható különbségek, hogy kinek mennyi jut, elsősorban szakterületek szerint, ismerjük például a szülész – aneszteziológus dichotómiát. Valamint egy részüknek még ott a kilátás, hogy majd feljebb kerülhetnek az elég szigorú orvosi hierarchiában.) Végül pedig ott a többi egészségügyi dolgozó: a műtősök, betegszállítók, adminisztrátorok, takarítók, különösképpen pedig a nővérek, akik lényegében tényleg csak a legális fizetésükből élnek. (Ha valaki nem olvasta volna annak idején az előző linken lévő cikket, még mindig érdemes.)

Egy szó, mint száz, a rendszer megérett a reformra. Megtiltani viszont sem azt nem volna érdemes, hogy az orvosok mellékes jövedelemhez jussanak, sem azt, hogy akinek van rá pénze, az vehessen magának jobb ellátást. A lényeg az volna, hogy minden szolgáltatásért az fizessen, aki igénybe veszi: ha az állami rendszert használják magánúton, akkor fizessék meg az árát – vagy eleve a magánegészségügy felé menjen az, akinek van pénze rá. A másik pedig, természetesen, hogy az állami rendszerben is minden biztosított megkapja a kielégítő ellátást. Ebben kiemelt jelentőséggel bír az egészségügyi személyzet megőrzése és anyagi megbecsülése – lehetőleg igazságosabb módon, mint jelenleg.

Annyit még itt röviden, hogy a jelenlegi rendszer minden hibájával együtt is be van járatva, el-eldöcög még a mostani körülmények között is – és nem a legnagyobb felfordulás közepén kellene elkezdeni variálni vele. (Ilyen mélységben legalábbis – a sima béremelésekre természetesen nagyon is szükség van.) Szóval, a járvány idejére felfüggeszteném a reformokat, és utána sem diktátumként vezetném be, alaposan át kellene még tekinteni azt, együtt az érintettekkel, mint minden hasonló esetben. S bár nem lehet mindenkinek a kedvére tenni – a többségnek azonban támogatnia kell.

(Illetve hadd tegyem még hozzá, hogy maga az ötlet, hogy a nagyobb fizetésekért cserébe számoljuk fel a korrupciót, abszolút dicséretes, és igazán örömteli, hogy a politikusaink így magukévá tették ezt az elgondolást. Milyen jó volna majd magában a politikában is alkalmazni azt…)

Ezt a részt itt lehet kommentálni.

AZ INDEX FELTÁMADÁSA

Már hogy előző levelemben az Index haláláról írtam. Nos, annyira nem is halt meg, sőt: osztódott.

Még az ominózus kollektív felmondáshoz jutott eszembe azóta egy fontos tényező, hogy ugyanis évek óta ott lebegett már a lelki szemeik előtt Orbán rémképe, hogy egy nap eljön értük, ezért is csinálták meg az elhíresült függetlenségmérőjüket, amit a felmondás előtt átállítottak zöldről narancssárgára. Már régóta nyomasztotta tehát őket a helyzetük, folyamatos feszültségben éltek – ami most kirobbant. Nos, azóta szabadok – innentől viszont Orbán helyett a létbizonytalanság kísérti őket.

Ami a régi Indexet illeti, eddig bejött a tippem, hogy egy eléggé jellegtelen, viszonylag semleges hangvételű lap lesz belőle: mert, ha pártatlanság alatt tényleg pártatlanságot értünk (nem pedig ellenzékiséget), akkor szerintem pártatlanabb lett. Továbbra is van benne (megérdemelt) kormánykritika, bár messze nem olyan harsány, mint korábban – viszont egy-két, a kormányra nézve pozitív tudósítást is láttam már rajta. Egyelőre tehát távolról sem ment le Origóba. Hogy ez tartósan így marad-e, arra életbiztosítást azért nem kötnék – de a jelenlegi felállás sem annyira rossz a kormánynak, már hogy íme egy újabb törésvonal az ellenzéken belül, a két lap egymástól szipkázza el az olvasókat, ráadásul mindkettő visszafogottabb lett, a Telex is. (És ez mostanra nem is a legújabb törésvonal már, hiszen azóta befigyeltek a Pálinkás József és Berki Krisztián féle legújabb pártok is. Közben meg Fegyőr még mindig kormányváltásról fantáziál…)

Az új régi Indexről szólva, az is érződik rajta, hogy egy érettebb generáció írja – ami nekem speciel jobban fekszik. Nem hiányzik ugyanis a régi gárda nyeglesége, az esetenkénti szükségtelen trágárkodásaik, sem a gyakorta átütő élcsapat-tudatuk. (Meg a 138. mobiltelefonon sem nagyon érdekelt, hogy hány kamera van – bár azt elismerem, hogy vannak, akiket igen.) Nem hiányolom továbbá a baloldali becsípődéseiket sem, a kedvenc témáik túltolását, amiről korábban előadtam, hogy ugyan én is szimpatizálok velük, szerintem is fontos kérdések, beszélni kell róluk – de azért nem minden félórában. Ami nekem hiányzik, azok a nagyobb lélegzetvételű, egy-egy témát alaposan körbejáró, feltáró, ismeretterjesztő cikkeik, melyekből tényleg tudtak jókat írni. (Mint pl. ez, a zenei skálákról.) Illetve talán a kormánykritika is kevesebb a megérdemeltnél, amilyen időket élünk – bár ez az idegeket azért kíméli.

És mintha a Telex-nél, a régi szerkesztőség új lapjánál is bizonyos fokig új lapot nyitottak volna, úgy értem, az ő hangvételük is konszolidáltabb lett. (Bár ez egyúttal a karakterüket is gyengíti.) Illetve az a benyomásom, hogy végre felfogták, hogy amit eddig csináltak, az nem pártatlanság volt, és elbizonytalanodtak, hogy akkor most, valóban, a pártatlanságot célozzák-e meg – vagy inkább továbbra is az ellenzéket, az ellenzékiséget, a baloldali értékeket képviseljék. (Ugye azt többen elmondták már, hogy a függetlenség nem egyenlő a pártatlansággal.) Ez azért egy dilemma lehet a számukra, már csak, mert sok támogatójuk azt várná tőlük, hogy hűek maradjanak régi önmagukhoz. Persze jelen körülmények között érthető is az útkeresés.

(No és persze, azt sem lehet elégszer elmondani, hogy az elfogultságnak, féloldalasságnak is vannak fokozatai, a Telexet, és a régi Indexet sem lehet, soha nem is lehetett egy lapon említeni a kormányközeli sajtó nyílt propagandájával, az Origóval és az úgynevezett „köz” médiával.)

Ami a jövőjüket illeti, mármint a Telexét, én nem hiszem, hogy a piac meg a támogatók képesek lesznek stabilan eltartani egy ilyen nagy szerkesztőséget. Kisebben viszont nem lehetetlen, pl. a 444 is elkaristol már egy ideje. Az is nehezíti a dolgukat, hogy megmaradt a régi Index is, ami, egyelőre legalábbis, nem rossz; no meg a gazdasági helyzet, ami sem a reklámbevételeknek, sem a támogatói adományoknak nem kedvez. Elválik, össze tudják-e magukat húzni, kitart-e a lelkesedésük akkor is, amikor majd kevesebb lesz a pénz. Én most arra tippelek, hogy a nagyokat ugyan nem érik utol, de megmaradnak egy kisebb, fiatalos, baloldali érzelmű, technofil rétegújságnak. Az ország, főleg ezzel a revideált hangvételükkel, csak jól jár velük – meg azért is, mert a kormányzati korrupció és hatalmaskodás féken tartásához égető szükség van a független sajtó minden megmaradt hírmondójára.

(Ajánlom még figyelmetekbe azt a cikket a magyar médiapiac alakulásáról. Elég részletes, de ha mást nem, a grafikonokat, meg a végén összefoglalt tanulságokat érdemes áttekinteni.)

E mellett se menjetek el szó nélkül.

TERROR NYUGAT-EURÓPÁBAN

A tanár lefejezése Franciaországban és a lövöldözés Bécsben, illetve, hogy ezt követően Macron (érthető módon) beszólt, a Közel-Kelet pedig forrog. Mi ezekből a tanulság? Milyen tényezők élezik a szembenállást?

1) Bár a mérsékeltek általában jól megférnek egymással, köztük is óhatatlanul keletkeznek feszültségek, helyenként akár fokozott mértékben is, részben a kulturális különbségek, részben a gazdasági érdekellentétek okán. Ezeket a mérsékeltek többnyire képesek tolerálni, a feszültség rejtve marad – de ők is csak „emberből vannak”, nem teljesen immunisak az uszítással szemben, ami hozzáadódva a meglévő feszültségeikhez végül őket is fellázíthatja.

2) Minden népnek, kultúrának megvannak a maga szélsőségesei, akiknek kimondott célja a népek közötti viszony elmérgesítése, a konfliktus kirobbantása.

3) Lesben állnak továbbá az opportunista politikusok is, akiknek mindegy, csak hatalmon maradhassanak, és ha ehhez a népek hergelése kell, akkor hergelik őket – egyben minden viszály őket erősíti.

Ezen felül mindennemű súrlódásnak, konfliktusnak, ami eltérő nemzetiségűek között történik, legyenek azoknak csak személyes okai, könnyű nemzetiségi színezetet adni, felhasználni azokat a népek egészének egymásnak ugrasztására. (Ennek próbálják elejét venni a felelősebb vezetők, amikor egy-egy terrorcselekmény után sietnek kihangsúlyozni, hogy ez nem a másik nép bűne, csak a terroristáké.)

Mindenesetre, akárhogy is nézzük, minden bizonnyal kevesebb feszültség volna a világban, ha mindenki szépen otthon maradt volna, ideértve nemcsak azokat, akiket most bevándorlóknak nevezünk, hanem a korábbi európai gyarmatosítókat is, akik most, nem kis részben, a saját korábbi expanziójuk visszahatását kénytelenek elszenvedni. Ennyiből érthető és nem értelmetlen Kelet-Európa ódzkodása a multikulturalizmustól. Az is fontos azonban, hogy ettől a létező és méltányolható igénytől meg tudjuk különböztetni az említett opportunista politikusok (pl. Orbán) manipulációit, melyekkel nemcsak meglovagolják a nép meglévő érzületeit, de gerjesztik is a félelmet, fűtik az elutasítást –legfőképp a saját hatalmi céljaik érdekében.

Az viszont mára akkor is világos, hogy valóban nem lehet ész nélkül mindenkit befogadni, mert jönnek velük a szélsőségesek is. Nem beszélve arról, hogy ha a befogadottak nem integrálódnak, megmaradnak kulturális zárványnak, akkor, a mellékelt ábra szerint, a későbbi generációik radikalizálódhatnak, főleg egy ilyen vészterhes világban, amely nem tud pozitív jövőképet adni a fiataloknak.

Ezzel együtt, akik tényleg rászorulnak, nem akarnak ártani, csak emberhez méltó módon élni, és hajlandóak együttműködni, azokon valamilyen formában segíteni kell. Lehet ezt úgy, hogy odavisszük a segítséget, ahol szükség van rá, segítünk békét teremteni ott, ahonnan a menekültek jönnek. Ha ez így nem lehetséges, akkor pedig szigorú feltételeket lehet szabni a befogadáshoz. Tisztázni kell velük először is azt, hogy megértjük a helyzetüket – de ez itt egy másik ország, másik kultúra, és ha itt szeretnének élni, akkor el kell fogadniuk az itteni szabályokat, igyekezniük kell alkalmazkodni: mindenekelőtt békésen élni, viselkedni, de akár úgy öltözködni is, ahogy itt szokás; illetve együtt kell működniük az integrációban.

A másik pedig, ami szintén nem ördögtől való, hogy ha vége a vészhelyzetnek, és lehetőség lesz rá, akkor haza mennek. (Vegyük észre, hogy az sem mindegy, hogy csak kevesen jönnek, mint békeidőben – vagy tömegesen, mert utóbbi esetben sokkal könnyebben keletkeznek tartós kulturális enklávék.) Valamint annak, hogy a segítség nem feltétlen, meglehet az a további kedvező hatása is, hogy érdekeltté teszi a mérsékelteket abban, hogy kivessék maguk közül a szélsőségeseket.

(Természetesen tisztában vagyok vele, hogy a gyakorlatban ez nem ilyen egyszerű, és hogy a gyakorlatba való átültetés előtt elméletben is bele kellene menni még ennél mélyebben. Ez itt csak néhány fő tényező és irányvonal volt uszkve egy oldalban.)

Mindenesetre, ha szeretnénk, hogy a népek valaha is tartós békében éljenek, akkor két dolgot kell megcéloznunk:

1) Minden nép mérsékeltjeinek meg kell tenniük, amit csak tudnak a saját szélsőségeseik kordában tartására.

2) Fel kell számolni a nyomort, a tudatlanságot, mindazokat a tényezőket, amelyek kitermelik a szélsőségeseket, terroristákat.

Erre itt reagálhattok.

EGYEBEK

● Az amerikai választások

Hogy Trump kiesett a pikszisből, ráadásul nem is valami elegáns módon. Meg kell mondjam, azon túl, hogy pl. Obama politikai nézeteivel és törekvéseivel jobban tudok azonosulni, azt is jó volt nézni, hogy egy újabb übermagabiztos (-nak látszó) alfa hím így pofára esik.

Egyébként megértem én azokat is, akik kevésbé vannak elragadtatva az eredménytől, féltik az országukat a ballerek tehetetlenkedésétől, a globalizáció lokális hátulütőitől, a munkahelyek exportálásától, a bevándorlástól, és hogy majd ingyenélőknek osztogatják az adóemelésből beszedett pénzeket, stb… Illetve Trumpnak is, minden arroganciája, nárcizmusa és beképzeltsége mellett voltak bizonyos elismerésre méltó tulajdonságai: kiváltképp, igen, szokás szerint, a gyakorlatiassága és tettrekészsége. Apropó, most olvastam el a könyvét, Az Üzletkötés Művészetét, ami egy eléggé szerénytelen öndicséret és sikersztory gyűjtemény – egy valamit azonban jól mutat, azt, hogy meg tudta fogni a dolgok végét, (szó szerint) tető alá hozott sok mindent, gyakran megküzdve az ésszerűtlen szabályokkal és lebzselő bürokratákkal.

Viszont ami elég egy építési vállalkozónak, az nem feltétlen elég egy ország, és nem kis részben a világ vezetőjének. Számos lényeges hibája volt ugyanis: a tájékozatlansága, az empátia hiánya, és különösen az, hogy csak a ma számított neki, hogy itt és most pörögjön a gazdaság, azon túl pedig utána az özönvíz. (Szó szerint. Mert ha valaki, ő már régen tudja, hogy „it’s the economy”, és ennek érdekében semmi sem volt drága neki, ész nélkül nyomtatta a pénzt, eladósította az államot, kilépett a klímaegyezményből, bármi, csak a GDP ne konyuljon.) Na meg a mindent túlszárnyaló egója.

Ami Bident illeti: sok mindent nem tudok róla, (azon kívül, hogy a Balatonon volt nászúton), meg hogy a legöregebb elnöke lesz az USÁ-nak. Reméljük a legjobbakat – csodát viszont, remélem ezt végre már megtanultuk, senkitől és semmitől ne várjunk. Amiben bízom, hogy az USA utcáin hadakozók a most a fejükhöz kapnak, hogy jé, új helyzet van, adjunk neki egy esélyt. Meg, hogy Trump legrövidlátóbb intézkedéseit vissza fogja csinálni.

(Apropó, a nemzetközi gratulálgatás az eredmény TV-ben való bemondása után, hogy Viktorunk csak egy nappal később örült, Putyin meg kivárja a hivatalos végeredményt. Hát, szerintem is az volna az ésszerű, ha csak akkor üzennénk, miután már végleges, mert máskülönben mintegy mi magunk, a külvilág, (illetve a TV) iktat be egy talán-elnököt, a törvények helyett. Meg az egész gratulálósdi formális és képmutató volta – már hogy a legtöbben az ellenjelöltnek is ugyanígy gratuláltak volna, ha az győz. De hát ezt nevezik diplomáciának.)

● A románok Trianon ünnepnapja

Ehhez csak annyit, hogy ezek szerint románra is érdemes lesz lefordítani az Egyvilágot, mert láthatólag ott sincs minden rendben az emberek fejében. Ez ugyanis már megint egy teljesen felesleges, provokatív lépés volt, ami csak sót dörzsöl úgy a magyar kisebbség, mint az anyaország lassan hegedő sebeibe. Mert lehet örülni más bajának – de legalább tegyük ezt csendben.

● Abortusztüntetések Lengyelországban

Szintén csak röviden: az, hogy az élet a fogantatással kezdődik, technikailag igaz ugyan – de ettől még egy megtermékenyített petesejt nem ember. Hogy mikortól tekinthető annak, mikortól illetik meg egy ember jogai, arról lehet vitatkozni. Egy megszületett csecsemőt például már gyakorlatilag mindenki teljes jogú embernek ismer el. Mélyebben nem akarok itt belemenni, csak annyit mondanék el, hogy szerintem addig, ameddig alapos okkal feltehető, hogy az embrió nem érez semmit, nincs agya, idegrendszere, addig nincs probléma az abortusszal. Meg még annyit, hogy akik ezeket az abszolút tiltásokat kikövetelik, valószínűleg nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy milyen élethelyzetek vannak – illetve hogy a nőknek legalábbis a nagy része nem passzióból veteti el a gyerekét.

Ezeket pedig itt lehet kommentálni.

* * *

Ha tetszett, a következők segítségével oszthatjátok meg másokkal:

● Közvetlen Facebook megosztás ezzel a linkkel.

● Facebook gombok a honlapon, a baloldali sávban, a linkek alatt. (De a honlap alján lévővel is próbálkozhattok. Azért van ez a kavarás, mert a Facebook-nál, úgy tűnik, nagyon szerelnek valamit, mert mindennap más része van levágva a Tetszik / Megosztás gomboknak, úgyhogy kiraktam a bal sávba is. Nyugodtan nyomjatok rájuk úgy is, ha egy darabjuk nem látszik.);

● Vagy az alábbi linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek, beilleszthetitek:

https://www.egyvilag.hu/index.shtml#uzenet

És mint tudjátok, ebben csak rátok számíthatok, a sajtónak hiába küldözgetem. (Még az Origónak is! ;) Nélkületek nem sok mindenkihez jutna el.

No és persze továbbra is várunk benneteket barátságos Facebook-csoportunkba, értelmes érdekességekkel, a könyvhöz képest könnyedebb, de tartalmas anyagokkal. (És ne féljetek, attól, hogy csoport, csinálni semmit sem kell, közösségi életet élni sem, csak rakosgatom ki, amiket kapok, meg találok – és csakis figyelemreméltó dolgokat.) Már több mint 110-en tudják – így az első 100-ból már sajnos kimaradtatok, de az első 1000-ben sem lesz kis dicsőség benne lenni. ;)

Plusz még két újdonság a Facebook-ról. Az egyik, hogy elkezdtem posztolgatni politikusabb anyagokat is a Szalay Egyvilág Miklós nevezetű profilomra. Ha szeretnétek látni ezeket, reagálni rájuk, jelöljetek be vagy lehet csak követni is. (Azért oda rakom ezeket, mert a csoportban, az égi harmónia megőrzése érdekében nem akarok politizálni, és magának a könyvnek az oldalán sem voltak ezek jó helyen, lévén a könyv politikamentes.) A másik, hogy csináltam egy kimondottan beszélgetős csoportot is, ami arra szolgál, hogy a könyvben foglaltak kapcsán, meg általában a világról is lehet benne kérdezni, eszmét cserélni. Igyekszek én is válaszolgatni, illetve egymással is értekezhettek.

EV

Ez után a hosszas értekezés után nem is baj, hogy a mai egy lazább téma, „érdekes kulturális jelenségek” címmel. Mindazáltal tanulságos:

● Hogy lett a kultúrtermékek iránti korábbi túlkeresletből túlkínálat? A ma tapasztalható tolongás az emberek figyelméért

● A média hatalma: a hírverseny, hogy igen korlátos, hogy egyszerre hány dolog tud előtérben lenni. A szerkesztők hatalma és a média elfogultsága

● A valóság torzítása a média által, hogy a hírek nem reprezentatívak, több bennük a rossz, mint a világban magában.

● A média nemcsak beszámol, hanem alakítja is a történéseket, az embereket, a társadalmat, hatással van a véleményekre, közhangulatra, stb…

● Ami a médiában megjelenik, azt gyakorta politikai, üzleti célok befolyásolják, a média gyakran a célzatos manipuláció eszköze.

● Szenzációhajhászás a szórakoztatóiparban, nagyotmondás, sokkolás és hype

● A média – és a szenzációkeltők, celebek szimbiózisa

● Mikre vevők az emberek? Politika, bulvár, negatív hírek, stb…

● A szórakoztatóipar új keletű tendenciái: az alkotások minél könnyebben fogyaszthatóvá tétele; és a kockázatvállalási hajlandóság csökkenése a filmekkel, hasonlókkal kapcsolatban

● A művészet modern tendenciái

   ○ A szabályok lazulása, az esztétika modernizálódása

   ○ Az alkotók sokasága, az eszközök elérhetősége

   ○ Lélektelenség

● Különféle tehetségek: milyen sajátosságokkal bírnak az írók, zenészek, festők illetve a tudósok?

● Egyebek: divat, mémek, műhamisítás és a művészet részekre esése

Nem mondom, hogy ez mind meglepő vagy új, de itt össze vannak gyűjtve – és mint tudjátok, ennek a könyvnek nem elsődleges célja, hogy újat mondjon, inkább összegyűjteni igyekszik mindazt, ami fontos. (Meg hát egy újszülöttnek minden vicc új.)

Queen – Scandal

Dire Straits – Money for Nothing

Végezetül, felmerült, hogy lehetne csinálni egy beszélgetős sorozatot a Youtube-on, amelyben a könyv egy-egy témáját beszélnénk át, én és egy-két beszélgetőpartner. Ez azért volna jó, mert úgy látom, a közönség egy jelentős részéhez így lehetne eljutni. Ehhez kérdezném, hogy volna-e kedvetek jönni beszélgetőpartnernek. Úgy képzelem tehát, hogy ketten-hárman, nem túl kötött formában, de azért a szóban forgó téma menetét követve, jó hangulatban végigmennénk rajta: miről van szó, mik a legfontosabb tényezők, mi hogy működik, milyen tanulságok vannak, stb…

Túlságosan nem kell profinak lenni benne, de az adott részt azért el kellene olvasni előzetesen. Azt természetesen vállalom, hogy elsősorban én beszéljek, de ha van kedvetek, ti is hozzászólhattok, kérdezhettek, saját ötleteket is felvethettek, stb… Az se feszélyezzen, ha nincs ilyen videós, szereplős tapasztalatotok: nekem sincs, ez egy vállaltan amatőr próbálkozás. Ezen túl semmi kötelezettséggel nem jár, és lehet akár csak egy-egy, általatok olvasott, kedvelt részhez is jelentkezni, akár a könyv közepéről, mert sorban haladnunk sem kell. Egyelőre csak fel szeretném mérni, lennétek-e ehhez, a konkrétumokat majd később egyeztetjük. Gyere és légy részese a világ megmentésének magad is! ;)