Sziasztok!
Most egy olyan jön,
ami még nem volt:
PONTOZZUK LE AZ ORBÁN-RENDSZERT
Mégpedig ésszel.
És ilyen nemcsak
itt nálam nem volt még, hanem máshol se láttam hasonlót – annak
ellenére, hogy ez egy fontos kérdés, mindenkit érint, és mi más módja volna annak,
hogy reális választ adjunk rá.
MIÉRT JÓ
ez nektek magatoknak és mindannyiunknak:
● Megfontolhatjátok
a saját ítéleteteket.
● Az
összegyűjtött véleményekből kiviláglik, hogy mit gondol a rendszerről a nép, hogyan
oszlanak meg a vélemények.
● Megláthatjátok,
hogy hol helyezkedik el a saját véleményetek a közvéleményhez képest.
● Általában
is láthattok egy példát arra, hogy hogyan lehet racionálisan ítéletet
alkotni, más dolgokról is.
Merthogy az
emberek általában nem így, hanem gyomorból és benyomások alapján ítélkeznek,
véleményeik meglehetősen átgondolatlanok, egyoldalúak és polarizáltak, a
legtöbben vagy utálják, vagy imádják a rendszert és annak vezetőjét – és ennek
megfelelően két táborra szakadt a nép. És a sajtó se más, ott is vagy az
egyik vagy a másik oldalra beszélnek, és el nem ismernék, hogy nem teljesen
fekete vagy fehér a kép.
Nem is beszélve a
gyakorlatilag nyílt propagandáról. Ilyen körülmények között érthető is,
ha az emberek mindent annak néznek, félő, hogy elsőre ezt is. Fontos
hangsúlyozni, hogy ez nem az – hanem pont, hogy az ellentéte: valami,
ami megpróbál önálló gondolkozásra késztetni, ahelyett, hogy a megmondaná, hogy
hogy van, és mit gondolj.
A pontozást egy kérdőív
segítségével tudjátok megtenni, itt a neten, mindjárt mutatom. A válaszaitok
természetesen anonimok.
NÉHÁNY TÁMPONT a kérdőív kitöltéséhez:
● Ez
nem arról szól, hogy ki tud nagyobb számot mondani, meg hogy legyőzzük egymást.
Arra ott az egész
internet. Ez más. Arról szól, hogy megpróbáljunk tisztább képet kapni. Ti
magatok is.
● Valamennyire
fontoljátok meg a válaszaitokat.
Túlzottan nem
muszáj, de úgy egy jó tipp erejéig. Mert ez most arról is szól, hogy hogyan
ítélkezzünk ésszel, más ügyekben is.
● Próbáljátok
külön-külön megítélni a szempontokat, ne ugyanazt a pontot adjátok
mindenre. A pontok összege fogja megadni az összesített véleményeteket.
● Egyik
kérdésre sem kötelező válaszolni. (Ekkor az 0-nak számít.)
Aki szeretné, már
kezdheti is:
IRÁNY A
KÉRDŐÍV
Aki viszont hajlandó
kicsit jobban belegondolni,
annak még némi segítség:
● A
kérdés mindegyiknél az, hogy mekkora jó vagy rossz az, amiket abból a
szempontból tettek.
Vagyis vedd
figyelembe az egyes szempontok fontosságát is. Például, lehet, hogy a propagandát
csúcsra járatták – mégis kisebb negatív pontok adok rá (–5), mint a demokrácia helyzetére
(–8), azért, mert az utóbbi szempont fontosabb, tehát nagyobb rosszat tettek
vele. A rossz vagy jó nagysága, amit tettek az adott szempont körében, mindenhol
az a kérdés. Így lehet összeadni őket, és az összeg így mutatja azt, hogy
összességében mekkora jót vagy rosszat tettek az országgal.
● 10
= amit egy nem extrém kormány tehet.
Vannak a világban
mindent felülmúló gonoszságok, amik mellett minden eltörpül, amit Orbán tett.
Az ilyeneket most hagyjuk ki a képből, a plusz és mínusz tíz jelentse a
legnagyobb jót és rosszat, amit egy nem extrém kormány tehet.
● Nem
árt, ha először átfutod az összes kérdést, és azt írod be először,
amivel a legnagyobb jót vagy rosszat tették. A többit pedig majd ehhez képest.
● A
kérdőíven 10 + 1 szempont szerepel. És igen, ez így némileg munkásabb, mint
rávágni, hogy imádom vagy utálom őket – jutalmunk viszont egy racionális
ítélet, meg amiket az
elején elmondtam.
● Az
eredményeket bármikor megnézhetitek a következő linken: EREDMÉNYEK. De, ha lehet, előbb töltsétek
ki az ívet. Köszi!
Kész is,
kezdhetitek:
IRÁNY A
KÉRDŐÍV
Alább pedig, akit érdekel, elolvashatja
az én elemzésemet, ugyanazon szempontok szerint, melyek a kérdőívben is
szerepelnek – illetve a pontszámaimat is láthatjátok, amit az elemzés alapján
adtam. Nem kell velem egyetérteni, ti nyugodtan adjatok más pontokat,
illetve jobb is volna, ha még azelőtt kitöltenétek a kérdőívet, mielőtt engem
elolvastok. És ennyire átgondolnotok sem szükséges – csak úgy egy jó tipp
erejéig, ahogy mondtam. (Aki szeretné, kitöltheti előtte és utána is, és akkor
azt is megláthatjuk, hogy milyen hatással vagyok rátok. Ezt lehet jelezni a
kérdőívben.)
A saját elemzésem
● Kormányzóképesség
Ennek
alapkövetelménynek kellene lennie, bárkivel szemben, akire rábíznak egy
országot – tény azonban, hogy például a Gyurcsány érához képest érzékelhetően
határozottabb kezekben van az ország, ahhoz képest meg, ami a mostani
ellenzékből kinéz, arról a választási eredmények beszélnek. (Most a Tiszából
talán esetleg lehet még valami.)
Hogy rend
legyen egy országban, az alapvető. Nem azt mondom, hogy ha az ellenzék kerülne
hatalomra, akkor megállna az élet, mert a dolgok akár maguktól is elmennek,
mint ahogy egy zenekar is eljátssza a szimfóniát akár karmester nélkül is – de
csak így-úgy. A kormányzóképesség, a dolgok kézben tartása és valamiféle
koncepció arról, hogy merre menjünk, nagyban segíti az ország működését, a
gazdasági befektetéseket, támogatja az emberek biztonságérzetét. A
kormányzóképességet pedig az egység és a szervezettség, ami sehol máshol
nincs meg a magyar politikában, mint a Fidesznél: a szervezet, a vezetés, az
ideológia és a kommunikáció egysége.
A renden felül
fontos még a kiszámíthatóság is – amelynek azonban az önkény hasonló
ellenfele tud lenni, mint a demokráciák széljárás-változásai. (Lásd a
gazdaságba való minduntalan belenyúlkálást, és az alkotmány állandó
módosítgatását.)
Továbbá, a gyakorlatiasságuk
sincs meg másban, beleértve a tettrekészséget, hogy nem ülnek úgy a
langyos vízben, ahogy Gyurcsány tette, és ahogy az ellenzéki pártgyülekezet
teszi azóta is – másrészt pedig, hogy tudják, mi kell a népnek. És mi is
kéne más, mint a cirkusz és a kenyér – és ebből is látszik, hogy nem olyan nagy
tudomány gyakorlatiasnak lenni, egy kicsit le kell szállni a nép közé, beleélni
magunkat a helyükbe. Amikor meg a valóság nincs összhangban a nép
kívánságaival, olyankor tudni kell diplomatikusan fogalmazni, és kimagyarázni,
amit muszáj. Az ellenzék, főleg annak az értelmiségi része elég gyenge ezen a
téren.
Más kérdés, hogy mire
használják a gyakorlatiasságukat, a szorgalmukat: merthogy nemcsak a nép
hasznára, hanem a saját önös érdekeik előmozdítására is. Ahogy
lehajolnak az apróért is, ahogy, mint látni fogjuk, sokféle módszerrel tesznek
azért, hogy megőrizhessék a hatalmukat, például ahogy Orbán rögtön úgy csinált,
mintha tüsténkedne az ukrán határon, például amilyen buzgalommal vetik bele
magukat az aktuális politikai ellenfelek lejáratásába, és a különféle hibák
kiköszörülésébe is, lásd Szájer, Novák Katalin és Varga Judit gyors
legombolását a rendszerről, illetve, ahogyan a választási vereségük után anno
belefogtak a hálózatépítésbe.
Hogy Orbánék
tagadhatatlanul hatékonyabb kormányzóképességével mire mentünk, az mit szolgál,
mennyire az ország és mennyire a saját érdeküket, nos, ez a mostani írás ennek
a mérlegét igyekszik felállítani.
(Mindezek fényében erre
a szempontra, a kormányzóképességre én plusz három pontot adok az Orbán
kormánynak. Ezzel nem kell egyetértenetek, ti nyugodtan adhattok mást, és
ha még nem tettétek, küldjétek be a pontjaitokat a kérdőívvel. Vegyétek figyelembe, hogy több
minden, például a korrupció, külön pontban kerül majd lepontozásra alább, azok nincsenek
benne ebben itt.)
(+3)
● Migráció
(bevándorlás és kivándorlás)
A kormányzóképesség
egyik megnyilvánulása volt, ahogy a kerítést felhúzták a 2015-ös
migránsáradatra
válaszul. (Ami, hogy szögesdrót várja, aki erre téved, bevallom elsőre nekem
sem volt szimpatikus. Aztán meggondoltam magamat.) Igen, mert az nem lehet,
hogy kénye-kedvére járkáljon ki-be boldog-boldogtalan. Emberi jogok meg
humanizmus ide va gyoda.
Illetve az is
rendben van, hogy vonakodnak a migránsok tömeges befogadásától. (Bár a
nagy csinnadratta ellenére túl sokan nem is akarnak ide jönni. Érdemes megnézni a statisztikákat: volt év, 2017, amikor több mint
ezer embert befogadtunk. Az utóbbi időben viszont már alig valakit.) Az viszont
tény, hogy Nyugat-Európában jelentős gondokat okoznak a bevándorlók – és jobb
megelőzni, hogy itt is odáig fajuljon a helyzet.
Hozzáteszem, akik
tényleg bajban vannak, azokon természetesen segíteni kell – annyira, amennyire
tőlünk telik. (Valamint az EU-s államokkal szemben is jó volna mutatni az
elvárható szolidaritást.) A mérték az, ami nem mindegy, azért sem, mert ha túl
sokat várunk el az emberektől, a saját népünktől, akkor meg fogják unni a
jókodást, és még annyit sem tesznek majd a bajban lévőkért, bennünket pedig
elzavarnak, és jönnek a populisták. Részletesebben lásd ezt az
előző írásomat.
Ne feledjük
továbbá, hogy a nagy szigorral tandemben azért több mint
1000 embercsempészt el is engedett a magyar kormány, csak úgy, hogy a határőröknek
legyen kivel fogócskáznia: ha a kapukon keresztül is be lehet jönni, akkor a
kerítésnek is kevesebb értelme van…
És apropó, hasonlóan
rendben van az is, hogy nem rohan fegyvereket küldeni Ukrajnába. Az
ilyesmiből is a legjobb kimaradni, kis országként főleg, lásd Svájcot például –
meg Trianont. Ami azonban, megint csak nem jelenti azt, hogy, amennyire tőlünk
telik, ne kellene segíteni, a menekülők befogadásával, humanitárius
segítségnyújtással, azzal, hogy elítéljük az agressziót, nem ismerjük el a
hódításokat, valamint, nem utolsósorban azzal, hogy nem akadályozunk másokat
abban, hogy segítsenek.
Viszont a
kormányzati propagandában alaposan föl van fújva a helyzet, a migráció meg a
háború is – ez pedig már nem az országról szól, hanem Orbán hatalmának a
bebiztosításáról. (Meg mi még a harmadik jelszó a csokorban? Ja igen, a gender.
Az még jobban.)
Ami még a migrációt
illeti, nemcsak a bevándorlás van, hanem a kivándorlás is, ami igencsak
megnövekedett az utóbbi években, sok magyar távozott
Nyugatra –
ráadásul, mondhatni, „a java”, akik tudnak és akarnak dolgozni, pénzt keresni.
Az igaz, hogy ezeknek egy jelentős része vissza is jött, de a mérleg így is
jócskán negatív.
(+3)
● Gazdaság
○ Munka
Nemrégiben olvastam
ezt a
cikket, hogy
Borsodban egész kikúpálódtak egyes vidékek, mióta az emberek dolgoznak, és
pénzt keresnek. Kezdettől szlogen volt az egymillió új munkahely, amit a (régi)
Index egy darabig röhögött,
amíg tényleg meg nem látszott a foglalkoztatási statisztikákon a jelentős
javulás, úgyhogy aztán szép csendben elfelejtették az
egymilliómunkahely-számlálót. Tény, hogy a 2010-es évek egy kifejezetten
kedvező időszak volt ehhez a mutatványhoz, az alacsony kamatokkal, az EU-s
támogatásokkal, meg a megelőző válsággal is – de az is kellett hozzá, hogy
kormány kihasználja a lehetőséget, és igyekezzen rávenni az embereket, hogy
dolgozzanak. Ma 4.723.000-en dolgoznak, szemben a 2010-es 3.789.000-rel.
Ez mindenképpen elismerésre érdemes teljesítmény.
Ami már kevésbé az, hogy mennyit kapnak az emberek a
munkájukért: Magyarország ugyanis továbbra is az olcsó munkaerejével hódít, ami
kb. harmadannyiba kerül, mint nyugaton. Úgy is mondják, hogy a gazdasági
növekedésünk extenzív volt, a kihasználatlan munkaerő bevonásának volt
köszönhető, miközben a munkaerő minősége, termelékenysége nem emelkedett. (Miközben Lengyelország és főleg Románia elhúzott mellettünk.) És
nem is látszik, hogy innen hogyan tovább, mert arról továbbra sincs szó, hogy
megpróbáljuk fejleszteni a munkaerőt, lásd az oktatásról mondottakat alább.
Amiről továbbra is szó van, az a még több képzetlen munkaerő, csak most már külföldről
importálva. (Meg hát igen, a több dolgozó, a több adó az uralkodó osztálynak
sem hátrányos.)
Nézzétek meg
továbbá ezt az ábrát az EU-s
országok bérszínvonaláról,
a Facebook-csoportban. (És ha már ott vagytok, csatlakozzatok.)
○ Adózás
Adózni persze senki
sem szeret, Magyarország meg, mint tudjuk, egyébként is a 10 millió
szabadságharcos országa, ezért az adózási fegyelem javítása, pl. a
pénztárgépek bekötésével a NAV-hoz nem volt hiábavaló. Nyilván, akinek emiatt
most többet kell befizetnie, azt ez nem feltétlen teszi boldoggá – az állam
pénzügyi helyzetén viszont javít. (Meg ne feledjük azokat se, akik kevésbé
voltak kiaknázható helyzetben a dolgok okosba és zsebbe történő megoldásához,
hogy nekik aránytalanul többet kellett viselniük a közterhekből.)
A másik, ami a nép
szempontjából értékelendő, hogy egyes multikat, illetve a bankokat is
megfejte a kormány. Bár túl sok mozgástér nincs ezen a téren, pont azért,
mert multik, és hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor odébb állnak. Úgyhogy
leginkább azoktól tud kasszírozni, akik valamiért, valamennyire ide vannak
kötve, és azoktól sem akármennyit. Látni kell azonban, hogy ennek egy részét
valójában mégiscsak a nép fizeti meg, mert a vállalatok hajlamosak áthárítani
az új terheket a fogyasztókra, így fordítva át a profitadót indirekt népadóvá.
Meg egyébként is fizet
a nép is, rendesen, nem kis részét így, indirekten, ahogy kevésbé
feltűnő. A 27 %-os ÁFA, a benzin árának a fele, a fuvarozók útdíja, stb… mind
beépül az árakba, és nem a gombák, hanem az emberek fizetik meg – csak így
kevésbé tűnik fel ahhoz képest, mint amikor az ember fizetési lapján ott van,
hogy amúgy ennyit nyúltunk le belőle direktben, köszi. A másik az egykulcsos
adó, aminek a magasabb keresetűek nyilván örülnek, meg munkára is ösztönzi
őket – a társadalmi igazságosság szempontjából viszont megkérdőjelezhető.
(Részemről nem is annyira a magasabb összjövedelmet adóztatnám jobban, hanem a
tőkejövedelmet, azért, mert az hogy a pénz pénzt fial, alapból növeli az
egyenlőtlenséget, munkára sem ösztönöz, illetve a pénzt örökölni is lehet. Ez
is biztos segít majd abban, hogy akinek pénze van, segítsen a könyvben. ;))
*
* *
No meg az infláció
mostanában, aminek számos oka volt, és távolról sem csak a háború, ahogy azt
kormányoldalról sulykolták, és ebből jó párról szintén Orbán tehet: az EU-val
megromlott viszony, a boltok sarcolása, az árstopok, a választási osztogatás
mind olyan tényezők, amelyek nem kívülről jöttek. Illetve a különféle árszabályozások,
a rezsicsökkentés, a hatósági árak, a benzinár stop – melyek összességében
inkább növelték az inflációt, nem is beszélve egyéb hátrányos
következményeikről, a benzin hiányról, a piac megzavarásáról és a lepusztuló
infrastruktúráról. (Bár azt azért meg kell hagyni, hogy most az egyszer, hogy a
háború kitörése miatt nehéz volt, betartotta a rezsicsökkentéses ígéretét –
amennyire lehetett. És hogy ezt részben a gazdagabbak fizették. A másik az inflációkövető
állampapír, ami megmentette a benne tartott vagyonokat – bár nyilván ennek az
árát is meg kell fizetnie valakinek, köztük olyanoknak is, akiknek nincs
állampapírja.)
Valamint, hogy
nálunk nincs euro, ami jelentősen visszafogta volna az inflációt, és még
sincs még kilátásban sem, és az sem véletlen: biztos majd ez a kormány, aki
mindent uralni akar, kiad a kezéből egy olyan eszközt, mint a pénznyomtatás.
Azokban a
méretekben, amelyekben folynak, nem függetleníthetőek a gazdaságtól a
szisztematikus lenyúlások, az állami pénzek pártcélokra történő felhasználása,
és a korrupció sem, nem is csak, amit ellopnak, hanem lásd alább
a hatékonytalanságot, amelyhez vezet. Hasonlóan az EU-s pénzek
elkótyavetyélése is költségvetési méretekben is jelentős, részben az
ellopásuk, részben a haszontalanságok, amikre el lettek szórva. Meg, hogy
mostanra sikerült úgy lejáratni magunkat Brüsszelben, hogy már küldeni sem
akarják őket.
Nézzétek is
meg ezt az összehasonlítást arról, hogy mennyit profitáltak a kelet-európai
országok 20 évnyi EU tagságból.
Magyarország is 44%-ot nőtt gazdaságilag – viszont ezzel majdnem az utolsók
vagyunk. (Románia pl. 80%-ot, Szlovákia 78-at, Lengyelország meg 100-at.) Nem
véletlen, hogy a románok
épp most kerülnek el bennünket a fizetések értékét illetően. Körbe vagyunk véve olyanokkal,
akik sokkal többre mentek azonos feltételek mellett – és ennél nem kell jobb
bizonyíték arra, hogy milyen rosszul sáfárkodtuk ezzel a történelmi
lehetőséggel a felzárkózásra. (Amiben azért benne voltak a szocik is.)
Varga Mihályt alapjában véve jó szakembernek
tartom, de őt sem dicsérhetem egy az egyben, mert egyfelől utat enged az előbb
mondottaknak, másfelől a politikai megnyilvánulásai is lohasztják a renoméját a
szememben.
Viszont volt még
egy mindenképpen elismerésre érdemes húzásuk, hogy a korábbi, baloldali
kormányok által felelőtlenül szabadjára engedett devizahitelektől
megszabadították az országot és a hiteleseket.
Illetve lásd majd
még alább a keleti nyitást, az újabban érkező keleti beruházásokat.
(+1)
● Családpolitika
és egészségügy
(Az egészségügy
2024.07.04-ig nem volt itt benne, ameddig 280 válasz érkezett.)
A családok
helyzete manapság meglehetősen problémás. Egyrészt az elszállt árak, különösen az
ingatlanárak nehezítik a családalapításon gondolkozók dolgát. Másrészt a demográfia,
a gyerekszám csökkenése, ami nemcsak a nemzet lélekszámán aggódók számára
szomorú, hanem kemény gazdasági következményei is vannak, lesznek. Harmadrészt az
egészséges család az egészséges társadalom alapköve, a gyerekeket normálisan
felnevelni normális családban lehet, ami manapság már kivételszámba megy – és a
mai gyerekekből lesz a jövő társadalma.
Ez ügyben a
kormány igyekezett lépéseket tenni,
ami alapvetően pénzt jelent. A pénz azonban csak az egyik tényezője
annak, hogy a mai családok miért úgy néznek ki, ahogy – és attól tartok, hogy
nem is a legfontosabb. Fontosabb a kulturális háttér, a kor szava, az emberek
közötti kötelékek és a társadalmi elvárások meglazulása, az elanyagiasodás, a
sok kütyü, az életmód, a gondolkozásmód. Pénzt osztogatni viszont lényegesen
egyszerűbb, mint rendet tenni az emberek fejében, megreformálni a társadalmat.
(S ha ez irányban próbálnak is valamit tenni, az leginkább kimerül abban, hogy
hozzuk vissza a kereszténységet. Jó, erre a világon sincs megoldás.)
Sok foganatja
mindenesetre nem lett a dolognak,
sokkal több gyerek nem született – az ingatlanárak meg emiatt is még jobban
elszálltak. (Illetve, amit még szoktak mondani, hogy persze hogy, hiszen kell
az alattvaló, a munkás, a szolga. Én nem hiszem, hogy ez volna az indíték, az
autokraták sem gondolkoznak 20 évre előre.)
Ezek alapján a
családpolitikára plusz két pontot adok. (Akit érdekel, lásd még ehhez az ‘Ember, társadalom és család a
modern világban’
témát a könyvben.)
Ami az egészségügyet
illeti, az sokak szemében botránykő, és szerintem sincs rendben persze – de én azért
olyan rettenetesen negatívnak sem látom a helyzetet. Részben azért is, mert az
egészségügy szinte mindig és mindenhol szenved, Amerikától Angliáig, más,
szerencsétlenebb helyekről nem is szólva – és itt Magyarországon is, kb. amióta
az eszemet tudom. Mondjuk, az igaz, hogy a helyzet inkább romlott, mint
javult, sorban hallani az orvoshiányról meg a várólistákról szóló híreket, a
kórházak soha nem szűnő adósságát taglaló tudósításokat, stb…
Voltak ugyanakkor bizonyos
pozitív fejlemények is, béremelések – amiket, ugye alaposan megtépázott
az infláció, valamint a másik kérdés alatt beszámított
hálapénz elleni fellépésre is lehet utalni. Így-úgy a rendszer továbbra is
elpöfög, bár sok kilátás nincs rá, hogy jobbra fordulnának a dolgok. Ezeken
kívül, a nem túl negatív pontszám, amit erre adok, mínusz egy, lehet,
hogy a jó szerencsémnek is köszönhető, merthogy hála istennek túl sok közömnek eddig
nem kellet, hogy legyen az egészségügyhöz.
Együtt a kettő:
(+1)
● Nemzet,
kultúra
A „nemzet” a
jobboldali rezsimek alapköve,
az az eszme, ideológiai kapocs, amely összeköti, egységessé teszi a
szavazóbázist, amire lehet hivatkozni, hangoztatni, hogy „aki magyar, velünk
van”. (És ami a baloldalnak nincs: az egyik fontos oka a jelenlegi
szétforgácsoltságuknak.) Nem csoda, hogy kormányoldalon igyekeznek is fűteni, ápolni,
költenek rá, zászlókat állítanak, szobrokat faragnak, emléktáblát avatnak,
megkoszorúznak, és amit csak lehet, nemzetivé tesznek a trafikoktól a
sporthíradón át a Gellért-hegyig. Vannak, akiknek ez tetszik, vannak, akiknek
nem, a nagy bal-jobb választóvonal, ha valamit, ezt aztán igazán kijelöli. A
magam részéről egyrészt azt mondhatom, hogy még a baloldal mérsékelt régiójából
szemlélve is émelyítő ennyi piros-fehér-zöld – másrészt meg azt, hogy nem nehéz
felismerni a nemzetieskedés mögött a politikai haszonszerzés szándékát, a nép
manipulálását. (Illetve nem azt mondom, hogy nincsenek a belső körökben
olyanok, akik ezt komolyan veszik – de aki a KISZ-ből meg az MSZMP-ből jön,
arról nem hiszem el, hogy neki a haza minden előtt.)
Ennek a vonulatnak
része a nemzeti kultúra ápolása is, gondolok itt elsősorban a
nagyjainkról, a magyar történelemről készült filmekre. (Petőfi, Semmelweis…) A
baloldal, meg a baloldali sajtó ezeket reflexből lehúzza, és biztos, hogy
drágák voltak, lehettek volna jobbak is, szerintem viszont egy országnak nem
árt meg, ha készülnek ilyen filmek. Illetve általában, ha jut pénz a nemzeti
kultúrára, törődnek vele, igyekeznek megőrizni azt ebben a globalizálódó,
uniformizálódó világban: mert a nemzeti kultúra érték. Mondjuk, olyan nagyon
sok minden más konkrétum nem jut eszembe ezen a vonalon, csak olyanok, mint a
Magyarságkutató Intézet (miért ne), a Petőfi Irodalmi Múzeum (Demeter
Szilárddal :/), a wármegyézés meg a főispánozás (röhej), meg még a nemzeti
rockereknek lökött kis apró, (amiből sok érték nem született, de segítettek pár
szavazatot összeszedni még).
Másfelől azonban a
nem nemzeti kultúrának eléggé alávágtak, emlékszünk az SZFE
esetére, láttuk
a Nemzeti irányváltását, látjuk a független
színházak finanszírozásának megnyirbálását, vagy épp az Eurovízióról való kivonulásunkat.
Úgyhogy:
(+1)
● A demokrácia
helyzete
Nekem ez a
demokrácia meggyengítését, a hatalom bebetonozását jelenti. Mivel az emberek mindenekelőtt jólétet
és biztonságot akarnak,
lehet, hogy ez nem annyira zavarja őket a mindennapokban – azon túl azonban,
hogy a mostani urak biztosították általa a jólétüket és pozícióikat, hosszú
távon is súlyos következményei lehetnek. Miért?
Azért, mert egy
rendszer könnyen függetlenedhet a létrehozóitól. Ha most kiépítenek egy
effektív autokratikus, a hatalom megtartására tervezett, önfenntartó gépezetet,
az túlélheti Orbánt, de még a Fidelitaszt is. Jó, nem a Kim rezsimről van szó –
de a magunk kulturáltabb, európaibb, félbalkáni módján ez történt és történik
itt is: az alkotmány első adandó alkalommal történő átírásával, az állami
eszközök a pártérdekek szolgálatába történő állításával, a sajtó
felvásárlásával, az új arisztokrácia felhizlalásával – akik és a
rendszer kölcsönösen védelmezi és támogatja egymást.
Nem utolsósorban, ahogy
az egyetemeket is átvették, különös tekintettel az MCC-re, a rendszer
elitképzőjére és ideológiai főhadiszállására, illetve kiépítettek egy egész
hálózatot a rendszert támogató ideológiát gyártó „kutatóintézetekből”:
mint az Alapjogokért Központ, a Századvég, a XXI. Század Intézet, stb… (Meg
ezeknek a vezető főokosai, mint Szánthó Miklós, és az alájuk beosztott naiv kis
kutatócskák, ó istenem.) Meg ahogy a saját embereiket ültették a rendes állami
intézmények vezető pozícióiba: az ügyészség, a kúria, az alkotmánybíróság, az
MNB – no és persze a köztársasági elnök, egy csomó olyan, aminek függetleneknek
kellene lennie, pont azért, hogy a hatalom ellenpontját képezze. Meg úgy
általában, ahogy mindent elfoglalnak, központosítanak, maguk alá gyűrnek,
amit csak meg tudnak kaparintani.
Hozzá szoktam tenni,
hogy most még vannak bizonyos alrendszerek, amelyeket nem sikerült
mélységében behálózniuk, elsősorban a bíróságok és a rendőrség, ahol még
leginkább csak a felső irányítást vették a kezükbe – de ahogy telik az idő,
kinevelik a tisztségviselők új generációit, lecserélik a régi embereket, úgy
egyre inkább fennáll a veszélye, hogy ezeket is jobban áthathatja majd a párt
befolyása, belül is. (Azt nem tudom, hogy a
nemrégiben történt honvédségi és hírszerzési elbocsátásoknak volt-e politikai indíttatása.)
Mindezt azáltal
sikerült elérniük, hogy kezükben vannak az állami eszközök, nemcsak az állami
vagyon, hanem a törvényhozó és a végrehajtó hatalom is, melyeket nem
voltak restek pártcélokra, a saját érdekeik előmozdítására használni – ez
pedig egy igen súlyos probléma. Továbbá helyezzük ezt mérlegre az ellenzék
külföldi finanszírozásával szemben, mely utóbbi a kormányoldal egyik kedvenc szólama:
mindkettő jogtalan, de vajon melyik esetében van szó több pénzről, szerintem
sokkal többről? (Vegyük észre továbbá az iróniát a dologban: a dollárbaloldalt
emlegetik, a nemzeti érdek ilyetén megsértését sérelmezik felháborodottan –
miközben ő maguk, a kormány, a nemzet pénzét sikkasztja közvetlenül.)
Vegyük észre aztán,
hogy sokféle eszközt használtak párhuzamosan a hatalmon maradás érdekében:
a közmédia leuralása, a közpénzből fizetett pártpropaganda, a külföldi magyarok
választójoga, a választási osztogatás, a kisebb választási csalások, stb…, és
hogy önmagában ezek egyike sem éri el a tarthatatlanul botrányos szintet –
összességükben viszont bőven elegendőek a győzelemhez. Itt mutatkozik meg a
szorgalmuk a saját érdekükben, ahogy lehajolnak az apróért is, ahogy a sok kis
eszközt mind a kezükbe veszik, és serényen pörgetik.
Csak addig nyújtják
tehát a gumiszabályokat, ameddig azok el nem szakadnak. Illetve más szempontból
is jellemző, hogy elmennek a falig: a benzin ára, a forint árfolyama, az
ÁFA nagysága mind ott áll, amit még éppen elbírunk. Az EU-val meg a NATO-val
való kötekedéssel is az volt megcélozva, hogy komolyabb következményei azért ne
legyenek ránk nézve. Néha azért van, hogy valamelyest elszámítják magukat.
A másik, hogy lehet,
hogy Orbán nem maga az ördög – de ki tudja, hogy ki jön utána? Ezért is kockázatos
dolog réseket ütni a pajzson, meggyengíteni a demokráciát, a
demokratikus intézményeket. Mert jöhet valaki, aki majd átveszi a hatalmat, aki
még ambiciózusabb, még kevésbé vannak skrupulusai, aki nem akar megállni itt –
és a meggyengített rendszer nem lesz képes ellenállni neki. (Bár nekem már az
is elég hátborzongató, ahogy a
tömeg viktorozott neki a legutóbbi Békemeneten.)
Megjegyzem továbbá,
hogy a demokrácia alapvetően nem is a jó kormányzásról szól –
hanem pont hogy a zsarnokság megelőzéséről, ahogyan a könyvben is írom. Csábító tud lenni az erős kéz, a
határozott vezető a demokrácia totojázásával szemben. Nagyon nehéz azonban azt
biztosítani, hogy akár egy eredetileg jó szándékú egyeduralom is ne fajuljon rövid
úton zsarnoksággá. Mert onnantól kezdve nincs választás, nincs szabályozva,
hogy ki kerül hatalomra. A hatalom pedig mindenekelőtt a hataloméheseket
vonzza, a hatalomért folytatott versenyben pedig rendszerint a gátlástalanok
győznek. Kellenek nektek gátlástalan, hataloméhes vezetők?
Még az ellenzék
eltiprásáról, ami megint csak, olyan erővel történik, ami demokráciában nem
szokás: minden szóba jöhető politikai ellenfél személyeskedő (és nem ritkán
hazug) lejáratása, a CEU elüldözése, az ellenzéki pártok és a civilek vegzálása
– tudjátok, láttátok.
A demokrácia viszont kimondottan igényli,
hogy legyenek alternatívák, sokszínűség, pluralizmus. Ezeknek a versenye
ösztönözi ugyanis a politikusokat a jobb teljesítményre a köz érdekében, a
versenytársak jelenléte tartja vissza az éppen hatalmon levőket a korrupciótól.
(Meg hát kulturált ember egyébként is hagyja élni a többieket is.) Ezért van az
alkotmány, ezért vannak a demokratikus kisebbséget védő intézmények. Aki ezeket
meggyengíti, az ország egészének az érdekeit áldozza be a saját pénzéért,
hatalmáért.
(–8)
● Propaganda,
közhangulat, közbeszéd
(Nyilván ez is a
hatalom megtartását célozza, de külön pontot érdemel, mert annyira kiemelkedő.)
Az utóbbi években olyan
intenzitással mentek ezek, amire a kommunista pártállam óta nem volt
példa Magyarországon. (Eredetileg benne volt a címben az is, hogy
„néphülyítés”.) Aki itt élt az elmúlt tizen évben annak bizonyára nem kell bemutatnom:
a sorosozás, a brüsszelezés, a migránsozás, a genderezés, a háborús propaganda az
óriásplakátokon, a TV-ben, a rádióban, az interneten, minden elképzelhető
csatornán, megállás nélkül.
Ezzel a kisebbik gond
az, hogy értelmes embernek elmegy tőle a kedve az élettől. A nagyobbik, hogy ez
is a hatalmuk megtartását célozza, és hogy akikre a kívánt hatást gyakorolja, azokat
elhülyíti, éppen a saját hívet, pont őket leginkább. A legnagyobb pedig, hogy
egymás ellen fordítja a népet.
Ráadásul, hogy mindez
a pártpropaganda állami pénzből megy; valamint a sajtó leuralása, a
független és az ellenzéki hírcsatornák visszaszorítása. Megjegyzendő azonban,
hogy ebben azoknak is szerepe volt, akik eladták nekik az újságokat; és azt sem
lehet azért mondani, hogy ne volna sajtószabadság.
Hát arra emlékeztek
még, hogy hogy indult itt a demokrácia? 90-re, amikor még ez az egész
olyan naivan derűs volt, amikor úgy tűnt, végre megvan a recept egy boldogabb
életre, egy boldogabb jövőre, és a politikai ellenfelek is legfeljebb évődő partnerei
voltak egymásnak a demokráciában. És ezzel szemben, hogy mi megy most, a
parlamentben és kint az országban, ez az acsarkodás, meg minden, amit leírtam. És
lehet, hogy migránsok nincsenek, de azért a negatív közhangulat is rányomja a
bélyegét az ország élhetőségére.
Pedig ez nem volna
szükségszerű. Ami énszerintem eldurvítja a hangnemet, az először
is a hatalomvágy, mindenekelőtt Orbán hatalomvágya, hogy semmi sem drága a
megszerzéséért. Másodszor az, hogy könnyebb a másikat besározni, mint
közérdekű, jó ötletek kitalálásában versenyezni, esetleg azzal fárasztani
magukat, hogy meg is valósítsuk őket. Az utóbbi külföldön is így van, és a
hangnem ott sem finomodott az utóbbi időben – amiben Magyarország egyedi, az
Orbán hatalomvágya. Enélkül az egy ember nélkül itt se volna nagyon más a
helyzet, mint mondjuk Szlovákiában vagy Lengyelországban, nem lennénk ennyire a
szamárpadban, mi egyedül. Alavju. (Természetesen közben nem feledjük a többi
pontban olvasható pozitívumokat se, az összeg majd megmutatja, mi jön ki.)
Tegyük hozzá, nemcsak
direkt politikai alapon utáljuk egymást. Ezzel az apa az anya a nő az férfi
szöveggel az egyébként ártatlan szexuális kisebbségek is megkapták a
magukét. (Bár a baloldalon sem kéne túlzásba vinni a genderezést, az is igaz.)
És amikor valaki
azt mondja, hogy nem érdekel, hogy tízmillió ember utálja egymást, csak én
legyek a király: az baj.
(–5)
(Még egyszer: miért
mínusz öt ez csak? Azért, mert bár a néphülyítés valóban csúcsra volt járatva,
a szempont maga kisebb jelentőségű, mint a demokrácia helyzete, amire,
emlékeztek, mínusz nyolcat adtam. Összességében ez itt kisebb rossz, mint az.
Értitek a módszert.)
● Korrupció
A korrupció alapból
egy igen tág fogalom, a kormány viszonylatában a hatalommal való mindenféle
visszaélés beletartozik, a fentebb elmondottak is, pl. a hatalom bebetonozása.
Ebben a pontban
arról beszélek, amiről másutt nem volt szó, közelebbről a lopásról, az állami
és uniós pénzek kijátszásáról a baráti körnek, a különféle jövedelmező
tevékenységek ellenőrzésük alá vonásáról, (autópályák, telekommunikáció,
hulladékkezelés, meg a MOL úgy általában, mellyel szintén igen közeli viszonyt
ápol a kormány és annak alapítványai). Illetve a párthűség jutalmazása
állami megbízásokkal, állásokkal, trafikkal. És ennek is több szintje van, a
legnagyobbaktól, Lölőtől, le a helytartókig és a közkatonákig.
Mi a gond ezzel? Először is nyilván a közösségtől
ellopott pénz – de ez messze nem az egyetlen, talán nem is a
legfontosabb. Másik, hogy a hűség számít, nem a hozzáértés és a szorgalom,
ami pedig nemcsak a hoppon maradt szorgalmasoknak rossz, hanem, megint csak, az
országnak is, mert helyettük a hűségesek félmunkájával kell beérnünk. Továbbá,
hogy az sugárzik föntről, hogy így is lehet, a példa, amit ez elé az egyébként
is ügyeskedésre hajlamos nép elé állítanak ezzel – erre mondják, hogy a fejétől
bűzlik. Valamint, hogy ha a Holdról nem is, de Brüsszelből biztosan
látszanak az értelmetlen lombkoronasétányok… (Illetve, hogy az Európai
Ügyészséghez, hogy nem csatlakoztunk – nem tudom, van-e valaki, aki nem tudja,
miért nem.)
Gyakori érv a
közpénzek kisajátítása mellett, hogy a nemzeti tőkésosztályt igyekszenek
megteremteni vele. Ehhez röviden annyit, hogy az igaz, hogy ha a miénk volna az
itt működő tőke, ha itthon maradnának a profitok, az jó volna – föltéve, hogy
az a népet (is) gazdagítaná. Mert az egyetlen, ami számít az, hogy a nép
hogy él. Hogy a tőkés magyar vagy külföldi, annak annyiból van jelentősége,
ha a magyar tőkés jobban bánik a népével, többet juttat neki a profitból,
többet törődik az országgal. Mert ha nem, ha csak maga és a helyi arisztokrata
barátai érzik jól magukat belőle, ha csak az ő státuszuk megerősítésére szolgál
a vagyon, akkor igencsak egyre megy, hogy annak, aki zsebre vágja, mi az
állampolgársága. (És nem hiszem, hogy akár a legfanatikusabb fideszes is arra
volna büszke, hogy de jó, hogy mi is el tudunk küldeni pár embert
luxusjachtozgatni.)
(Megjegyzem
továbbá, hogy a nemzeti tőke megteremtése, akár állami segítséggel is, védhető
– úgy, hogy nemzetközi viszonylatban is versenyképes iparágakat igyekszünk
létrehozni, és ennek érdekében támogatjuk, védjük őket addig, amíg meg nem
erősödnek, valahogy úgy, ahogy a Távol-Keleten csinálják. Nem pedig úgy,
hogy fogjuk az állam pénzét, és egyszerűen átpakoljuk magánzsebekbe.)
Szokás
kormányoldalon a nemzeti tőkéseket a nemzetközi, internacionalista, globalista
tőkésekkel szembe állítani, hogy utóbbiak az egész világot uralják, és
nekünk is csak a pénzünket akarják. Van is ebben valami. (Viszont Brüsszellel
összemosni őket már erősen megtévesztő, ahogyan ebben az
írásomban
kifejtettem: minőségi különbség van a kettő között, annak ellenére, hogy
mindkettő nyugatra van tőlünk.) És idehaza sokan, főleg a kommunista múlt után
nem is nagyon tudnak elképzelni mást, mint hogy kívülről érkezzen az elnyomás –
pedig a történelem jelentős részében az uralkodó rétegek a saját népüket
nyomták el, zsákmányolták ki, és manapság sincs hiány nemzeti diktátorokból.
Mind a kettő fajta létezik, mindkettőről tudni kell, mindkettőnek ellen kell
állni.
Orbán maga
egyébként, amennyire látom, abban az értelemben nem különösebben korrupt, hogy
ő maga pénzéhes volna. Neki a hatalom kell, és hogy ő legyen a győző – viszont a
sleppet, azt ki kell fizetni, pénzzel. (A slepp természetesen nem az
egyszeri Fidesz szavazó, hanem a hatalmi felépítmény tagjai, a NER.) Ők szerves
részei a rendszernek, ők segítenek fenntartani azt – cserébe pedig a rendszer
honorálja a szolgálataikat – a mi pénzünkből.
Akadt azért némi
példa pozitívumokra is, gondolok itt a hálapénz
elleni fellépésre, mely egy elvileg ingyenes egészségügyi rendszerben mégiscsak
a korrupció egyik formája. Pozitívum volt ezzel kapcsolatban az orvosok bérének
rendezése is. (De itt is megvan az érme másik oldala, a kórházak adóssága, a
kisegítő személyzet alulfizetettsége, a továbbra is fennálló orvoshiány, nem is
beszélve arról, hogy ha már így benne vannak a fehérítésben, a kormánykörök
kezdhették volna, de akár folytathatnák is magukkal.)
(–5)
● Az
ország jövője és az oktatás
A népet mindenekelőtt
az itt és most érdekli
– aki pedig azt akarja, hogy a nép rá szavazzon, nem fog szembe menni ezzel,
és annál kevésbé, minél jobban félti a hatalmát. Pedig a jövőt is szem előtt
kellene tartani, különben nem lesz, de legalábbis az unokáknak kell majd
megfizetniük a nagyszülők jólétének az igazi árát.
Az
Orbán-rendszer tipikus módszere a jövő kiárusítása, kezdték ezt a nyugdíjak
államosításával, aztán folytatták a rezsicsökkentéssel és a miatta
leamortizálódó közművekkel. (Azonkívül az akkugyáraknak is lehet, hogy később
kell majd meginni a levét, valamint a paksi olcsó áramnak is, majd amikor szét
kell szedni az erőműveket. Meg hát a felvett orosz és kínai hitelek…)
(Itt jegyzem meg,
hogy, ha normálisan bánnak velük, akkor híve vagyok annak, hogy állami
tulajdonban legyenek a közműcégek: az alapvető igények kielégítése
stratégiai és szociális kérdés is, ráadásul monopolhelyzetben van az, aki a
hálózatok felett rendelkezik – ez pedig túl nagy hatalom a kapitalistáknak.
Ugyanakkor az állam sincs a legjobb gazda hírében – és még rosszabb lehet, ha
nemcsak nemtörődöm, hanem tudatosan árusítja ki a jövőt. Még, ami itt említhető
a reptér visszavásárlása, amit szintén helyeslek – föltéve, hogy állami kézben
marad, a nép hasznára. Eladni sem lett volna szabad, ami meg még Gyurcsány
sara.)
A legfájóbb azonban
az, amit az oktatással művelnek Orbánék, amely szintén egy befektetés a jövőbe
– és ami két okból sem prioritása a rendszernek, finoman fogalmazva. Az
egyik, hogy pénzbe kerül, ami majd csak igen sokára térülne meg – a másik meg
természetesen az, hogy a művelt emberrel csak a baj van, nem veszi be a
propagandát, nem akar szót fogadni, saját ötletei vannak arról, hogy kire
szavaz. Értjük a hatalom logikáját – és ebben mutatkoznak meg legtisztábban a
rezsim preferenciái, hogy ha választani kell az ország és a saját érdeke
között, akkor melyiket részesíti előnyben. Ez az egyik fő oka egyébként annak
is, hogy megragadunk az összeszerelő üzemek szintjén.
Egy másik, eddig
hanyagolt, de egyre érzékelhetőbb tendencia az oktatási rendszerben az indoktrináció.
Az alaptantervben mondhatni nincs, legalábbis amennyi benyomásom van róla,
illetve nincs több annál, mint amennyi egyébként is volt benne a nemzettudat irányába.
Az irányítás alá vont egyetemek viszont kezdenek már pluszpontokat osztogatni
az MCC-s kurzusokért. Azt nem tudom, a Közszolgálati Egyetemen mi van, de el
tudom képzelni, hogy azt a lehetőséget sem hagyják kihasználatlanul némi
átnevelésre. Meg a honvédelmi oktatásban. Meg a hittanórákon. Szükségük is
volna rá, mert a fiatalság nem valami rendszerkonform, a nyugdíjasok meg
előbb-utóbb kihalnak. Általánosságban szólva ez, a fiatalság agymosása, talán a
legalattomosabb eleme a hatalmi eszköztárnak – bár itthon még csak nyomokban
érzékelhető, és könnyű dolguk sincs velük, láttuk a diáktüntetéseket.
(S bár egy
forradalmat nem néznék ki belőlük, azt azért tudjuk, hogy sok forradalom meg
zavargás indult már egyetemekről. Általános úrhatnámságuk mellett talán emiatt
is telepedtek rá az egyetemekre is odafentről. Illetve itt tenném hozzá a
szintén nem rendszerkonform CEU elzavarását, amely az ország egyik
legszínvonalasabb egyeteme volt, és amely, ha minden mástól el is tekintünk,
sok barátot szerzett az országnak.)
A jövő
elhanyagolása egyébként a demokráciának is az egyik beépített gyengesége: mert a népet a demokráciában is
az itt és most érdekli – és ha a hatalmon lévők meg is próbálnak kicsit
messzebbre tekinteni, mindig akad egy populista, aki örömmel kiárusítja a
jövőt, csak, hogy megválasszák. De a diktatúra se jobb, olyan diktátorból is
kevés van, akit a jövő, pláne a nép jövője érdekelne. (Kivételek azért akadnak,
lásd Szingapúr esetét.) Az viszont nem igaz, hogy semmit nem lehet tenni: a
nép kulturálása és viszonylagos jóléte segíthet benne, hogy a jövő is
érdekelje őket – némileg.
(–5)
● Az
ország nemzetközi pozíciója
Ha hallgatjátok a
híreket, akkor tudjátok, mi megy ellenünk az Európai Parlamentben.
Pontosabban, reméljük, hogy az ottaniak képesek különbséget tenni egy ország
népe meg a kormánya között, és nem az országot utálják. (Ahogy Orbán igyekszik
beállítani, „hungarofóbnak” bélyegezve az őt támadókat.)
Milyen hátrányai
vannak ennek?
Sokáig szinte nem is voltak neki, kellett vagy tíz év, mire Európa felocsúdott és
kitalálta, hogyan reagáljon erre a hozzáállásra, amilyenhez korábban még nem
volt szerencséje – és hát… a pénz. Az EU-s források, amik elkezdtek
akadozni, és most eléggé
úgy tűnik, hogy ez így is marad,
legalábbis addig, ameddig ez a rendszer tart. (Bár ez azoknak fáj jobban, akik
eddig lenyúlták őket.) Továbbá, azok után, amit itt a NATO-val is műveltünk,
vélhetőleg kétszer is meggondolja magát mindenki (és nem csak a jelenlegi
szövetségeseink), hogy befogadjanak-e bárhova. (És nem is beszélve arról
a fejfájásról, amit a szövetségeseinknek kell elszenvednie ezek miatt.)
A másik, amit
mindig igyekszek hangsúlyozni, hogy nehogy odáig fajuljon a dolog, hogy Orbán
kiléptessen bennünket az EU-ból. Ennek komoly jelei nem látszanak egyelőre
– de most, hogy kevesebb a haszna belőle, a baja meg egyre több vele – meg
nekik is velünk, nem árt észnél lenni. Három dolog, ami a bennmaradás irányába
hat: 1) Hogy Orbán barátainak, Kínának, is azért érünk valamit, mert uniós
tagok vagyunk; 2) A magyar nép uniópártisága, a jó isten őrizze meg; valamint
3) Az uniónak se hiányzik még egy Brexit.
Mellesleg mások,
Amerika is húzza a száját arra, ami itt folyik – de ők kevesebb vizet zavarnak
errefelé.
A másik égtáj, kelet
felé tekintve azonban már sokkal barátságosabbak vagyunk. Kínával
szerintem sem árt jóban lenni, lévén eléggé úgy néz ki, mint a világ következő
nagyhatalma, akármekkora diktatúra is. (De hogy a kommunista mi benne, arra
kíváncsi lennék.) Akár úgy is, hogy valamelyest szembe megyünk az EU-val.
(És nemcsak ideológiailag: mondjuk azzal, hogy most idejön a BYD, azzal az
európai autógyártókat nem tesszük éppen boldoggá.) De kis országként ez a mi
pályánk: a nagyhatalmak közötti egyensúlyozás, rendben van.
Azonban: nem
véletlen mondom úgy, hogy egyensúlyozás – ennek ugyanis egy igen finom,
gondosan menedzselt műveletnek kellene lennie, hogy közben a Nyugatot, a sokkal
közelebbi szövetségeseinket se idegenítsük el magunktól. Már csak azért se,
mert az igazi hasznot abból lehetne húzni, ha ezek ketten itt nálunk találkoznának,
üzletelnének egymással – meg velünk. (Például én a Fudan ellen sem lettem volna
alapból – úgy, hogy a CEU is marad.)
No meg, hogy a
többi keletiekkel viszont, a türkménekkel, Erdogannal de még Putyinnal se
megyünk túl sokra, legalábbis mi, a nép. Leginkább arra jók, hogy Orbán
kielégíthesse az illiberális apakomplexusát, lelki cimborákra találjon a Nyugat
megvetésében – és támogatókra a saját kis királysága fenntartásához.
(–4)
● Egyebek
Nekem ezek az
alábbiak jutottak még eszembe, de ti bármit figyelembe vehettek. Ezekre tehát egy
összevont pontot adok majd, amit a „Egyebek” mezőben viszek be.
○ Élsport,
világversenyek, stadionok
Ebben benne vannak
a stadionépítések (a korrupciójuk itt nem, csak hogy kellenek-e), az élsportba,
nem valami fényes sikerrel beletolt TAO pénzek és az abból igen bőkezűen
megfizetett, és túl sok mindenre nem jó focisták. (Plusz az a sok spori
körülöttük.) De benne vannak a drágán megrendezett, de azért az országimázs
szempontjából meg turisztikailag némi hasznot is hajtó világversenyek, meg az,
hogy rendben, itthon is vannak azért, akik szeretik a focit, meg ami még az élsport többi
társadalmi hasznait illeti.
A magam részéről
ezt összességében ezzel együtt is negatívra értékelem, még úgy is, hogy
megpróbálom kivonni belőle a saját személyes érdektelenségemet az élsport
iránt. Meg, ha már sport, akkor sokkal inkább tömegsport, szerintem. Bizonyos
támogatást az élsport is megérdemel, az előbb hivatkozott társadalmi hasznai
miatt – de nem ennyit, és jó volna, ha valamennyire arányban állna
a finanszírozása a rá mutatkozó piaci igényekkel.
(–1)
○ Vidékfejlesztés,
haderőfejlesztés
Erről a véleményem eléggé
szubjektív, és mondjátok is meg, ha ti máshol máshogy látjátok. Én mindenesetre
a Dél-Alföldön, Lázárföldjén, azután, hogy évtizedekig alig mozdult
valami, újabban szemmel látható fejlődést tapasztalok: új utak,
felújított középületek, csatornák, stb… (Lombkoronasétány is van egy, Makón, de
az komoly. Mondjuk, pénzt az se hoz. Meg a fürdő se, ami szintén gigantikus már
egy vidéki városnak.)
Meg, hogy uniós
pénzből vannak, aminek a felét ellopják, az ellenzéki települések kimaradnak,
az akkugyárak meg elszennyeznek, és ami vidékre jött, az a várostól lett elvéve…
Nem egyértelmű tehát ez se.
Másik a
haderőfejlesztés, amit a magam részéről szükséges rossznak tekintek:
bármennyire is az az első gondolatom, hogy egy ideális világban milyen csúnya
dolog, sőt, mekkora pénzkidobás a tank meg a katona – ennek ellenére tudom,
mennyire nem ideális ez a világ, és kénytelen vagyok aláírni, hogy szükség van
rájuk. Nem kevésbé a NATO kötelezettségeink miatt. Szóval a Leopardok
meg a Lynxek is
inkább egy kis plusz a részemről. (Meg a Rheinmetal részéről is, persze.)
(+1)
○ Ügyintézés
Inkább az idők,
mint a kormány szava, de az ügyintézés, legalábbis azok számára, akik értenek a
számítógéphez meg a mobilhoz, jelentősen modernizálódott az utóbbi időben, nem
mindenütt a legpraktikusabban, de összességében pozitív tapasztalataim vannak
ezen a téren.
(+1)
○ Fellépés
a káros szenvedélyek ellen
A nyerőgépek
betiltása, amivel egyetértettem, mert az emberek nem urai önmaguknak, főleg, ha
még be is isznak. Illetve számomra hasonlóan pozitívum a dohányzás elleni
fellépés is a vendéglátóhelyeken, buszmegállókban, vonatokon. (Nem mondom, a
kocsmák hangulatából visszavesz, és ott lehet, hogy elfért volna.)
(+1)
○ A
konzervatív eszmék besározása
Hangsúlyozni
szoktam, hogy a gazemberség egy külön dimenzió, nem kötődik pártálláshoz,
mindkét oldalon vannak jó és rossz emberek. Ami azonban most a jobboldalon
történik, egyfelől az itt is bemutatott disznóságok, másfelől pedig a nemzeti
eszmék erőteljes hangsúlyozása, az összekapcsolja e kettőt, az emberek szemében
legalábbis – ami elég baj a jobboldal tisztességes felének.
Ne feledjük
továbbá, hogy Orbánék, nem csak maga Orbán, hanem a fideszes vezérkar
számos tagja is honnan indult: a KISZ-ből és az MSZMP-ből. Utána lettek
liberálisok. Utána nemzetiek. Ennél semmi sem mutatja ékesebben, hogy alapvetően
a hatalom érdekli őket, a karrier – és hogy milyen eszme mentén tudták ezt
elérni, az minimum másodlagos. Hogy épp a nemzeti oldalon kötöttek ki, az ennek
fényében minden bizonnyal nem a magyarságtudatuknak, eredendő
konzervativizmusuknak köszönhető, hanem annak, hogy erre tudták felépíteni a
saját karrierjüket.
És hogyha mostanra,
úgy tűnik, maguk is elhiszik azt, hogy ők a konzervativizmus zászlóvivői,
az alapvetően abból ered, hogy miután úgy alakult, hogy a
jobboldalon csináltak karriert, az ellenfeleik, ennél fogva, a baloldaliak
lettek. Onnantól nyilván ellenük kellett küzdeniük, sérelmeket szenvedtek el
tőlük, és ezek a személyes sérelmek és ellenszenv kisugároznak az eszméikre is.
Magyarul, ha egy liberális ember pofon vág, akkor a liberalizmust is utálni
fogom.
Plusz mindkét
oldalon vannak extremitások, a nemváltó óvodások balról, kb. mint a Hitlerjugend
jobbról, ezt mindkét oldal mérsékeltjei, józanul gondolkodói tudják, a saját
oldalukon is látják, hogy ezek elszállt gondolatok, és nem értenek egyet velük.
Az ellenoldal propagandistái viszont igyekeznek a másik oldal egészét a
szélsőségekkel azonosítani. Ahogy Orbán és propagandistái is felhasználnak
mindent a nemváltástól a háborúpártiságig. Valójában azonban még csak
konzervatívnak sem kell lenni ahhoz, hogy lássuk ezek képtelenségét. Csak
józannak.
S ha már
konzervativizmus, itt érdemes szót ejteni az államnak az egyházakkal történő
összefonódásáról. Ezt nem biztos, hogy mindenki rossz szemmel nézi, az én
szekuláris mentalitásomat mindenesetre a középkorra emlékezteti, amikor az
egyházak arra bíztatták a népet, hogy adják meg a császárnak, ami az övé. És nyilván,
cserében ők sem jártak rosszul. Nemrégiben mi is tanúi lehettünk Balogh
befolyásának egyenesen az államfőnél, a
református egyház ingatlan juttatásainak, aztán ott van még a
katolikusok stadionja,
csak amik így hirtelen eszembe jutnak. No meg maga a pápa, személyesen.
(–2)
(Az Egyebek összesen:
–1 + 1 + 1 + 1 – 2 = 0)
(Mindösszesen
pedig:… Adjátok össze.) ;)
*
* *
Végezetül, Orbánnál
természetesen sokkal rosszabbak is vannak a világban – és még azt is
el tudom képzelni, hogy bizonyos jó szándék is van benne, (bennük), mondjuk, ami
a családtámogatásokat illeti. A hataloméhsége és a végtelen győzni akarása a
legnagyobb gond vele, és hogy ez túl sok mindent szentesít a számára. A slepp
meg, hát… ilyenek az emberek: mindig, mindenre lehetett embert találni, ennél
jóval csúnyább dolgokra is.
Továbbá, ez
továbbra is egy élhető ország, még azt is megkockáztatom, hogy élhetőbb,
mint néhány nyugat-európai. Az viszont kell hozzá, hogy az ember befogja a
fülét, és becsukja a szemét. Szólni is szabad – feltéve, hogy az embernek nem
kell az államtól semmi. (Illetve, ha úgy ítélik, veszélyezteted a hatalmukat, a
karakteredet azért legyilkolják.) A demokráciát meggyengítették, a sajtó
féloldalas, de szintén szabadnak mondható, (kivéve az állami médiát), a vezetők
korruptak, de nem szörnyetegek, a rendszer romlott, de elviselhető. A pontok
majd megmutatják, mennyire.
Szerencsénk, hogy
ez egy olyan ország, ahol a romlott rendszerek is viszonylag kulturáltak
szoktak lenni. (Lásd Hitlertől Kambodzsáig a számtalan ellenpéldát.) Itt nálunk
a kommunizmus is viszonylag bársonyos volt, és fasizmusból is volt rosszabb, (a
nyilasokat leszámítva). Szerencsénk, hogy ilyen kultúrnép vagyunk. Jó volna,
ha azok is maradnánk – de az is, ha képesek volnánk kulturáltan elküldeni az
úri bitangokat melegebb, vagy akár hidegebb vidékekre. Utána pedig, ha végre akadna
valaki, aki tisztességes, de a kulturáltsága nem akadályozza a
gyakorlatiasságát, és egy olyan néppel összefogva, aki átlát a
szitán, végre helyre tennénk azt, ami elromlott.
Megjegyzések
Néhány tanulsága a
fentieknek:
● A
dolgok nem fehérek és feketék
Ezt annyiszor
leírták már, hogy az ember szégyelli megismételni. De az alapján, ahogyan az
emberek ítélkeznek, viselkednek, véleményt nyilvánítanak, szükség van rá.
Az is fontos
azonban, hogy sötétszürkék és világosszürkék azért lehetnek a dolgok, és
gyakran azok is – nem arról van tehát szó, hogy az igazság pont középen van.
Épp ahhoz kell gondolkozni, hogy megtaláljuk, hogy a skálán hol vagyunk – ahogy
itt fent is tettük.
● Az
emberek leegyszerűsítő gondolkozása
Emiatt kellett
elmondani az előbbit. Mert az emberek két dologra vágynak: egyszerűségre,
hogy ne kelljen gondolkozni – meg arra, hogy megerősítsék őket abban,
amit eleve gondolnak, hogy ne kelljen szembesülni a tévedésükkel, ne kelljen
újragondolniuk az egészet. Ez azonban láthatjátok, hogy mit tesz az országgal
és a világgal.
Az igaz, hogy az
átlagembernek, de gyakorlatilag senkinek sincs se ideje se képessége mindent
egyedül megítélni. Amit lehet tenni, hogy törekszünk rá, hogy legyen egy reális
világképünk, ami, nagy vonalakban, sok mindenben eligazít, sok mindent segít
reálisan látni, sok hazugságon keresztüllátni – és egyebek mellett segít megítélni,
hogy kik azok, akiknek a véleményére érdemes adni, akik nem akarnak
átvágni, akik elég értelmesek, ahhoz, hogy megbízhassunk az ítéletükben.
A könyv is ezek szellemében készül:
igyekszik számba venni, rávilágítani a dolgok egyik és másik oldalára is,
megmutatni, hogy a dolgok nem fehérek és feketék – illetve nem egyszerűsíti
túl a dolgokat, bemutat minden tényezőt, amire azok reális szemléletéhez szükség
van. Túl sok minden van, ami egyszerűen kiszolgálja az emberek egyszerűség
utáni vágyát, a vallások, az ideológiák, a populista politikusok – miközben a
tudományos, szakmai anyagok meg túl részletesek, így, aki nem akar
mindenben szakértő lenni, de szeretne egy reális világképet, annak nincs hová
nyúlnia. Ebből a szempontból is a szélsőségek között állok. Viszont, aki
szembe megy a kényelmes igényekkel, aki sem könnyen fogyasztható
magyarázatokat, sem olcsó megerősítést nem kínál, aki nem kiszolgálni, hanem
megváltoztatni, megjavítani akarja az embereket, annak nincs könnyű dolga.
● A
jó és rossz szubjektivitása
Magyarul, hogy
mennyire „attól függ” az, hogy valaki szerint jó vagy rossz ez a rendszer. (Meg
minden más.) Hogy egyesek utálják, mások imádják ugyanazt a dolgot. Hogy lehet
ez?
Először is az
érdekek szerepe. Nyilván nagyon sokat számít az, hogy jól jár valamivel,
vagy rosszul. A NER és családtagjaik nyilván kevésbé borzonganak attól, aminek
a jólétüket köszönhetik. De azok is, akiket megszabadítottak a devizahiteleiktől,
akiknek nem kell nyelvvizsga a diplomához, de még azok is, akiknek olcsó az
áram, az inflációról meg elhiszik, hogy háborús.
Másodszor az elvek
is, mondom, ahogy a „nemzeti” kártyát kijátssza Orbán, a nemzeti érzelműek
pedig találva érzik magukat. Illetve ahogy a másik oldalon meg utálnak mindent,
amit ez a kormány tesz, szintén elvi alapon. Szembe menni ezzel, abban van
az erő: elismerni a másik oldal érdemeit is, meglátni a saját oldalunk hibáit
is. Ez nem azt jelenti, hogy pártoljunk át. Csak azt, hogy nem mínusz tízet
adunk nekik mindenre. Az összeg így is lehet negatív.
No de, még aki
racionálisan próbál hozzáállni, ésszel próbál ítélkezni, neki is fel van adva a
lecke. Merthogy mit nevezzünk egyáltalán jónak, a kinek jót nevezzük jónak?
Olyan nincs, ami mindenkinek jó. Vagy legyen a lehető legtöbb embernek jó? De
melyik a jobb: ha sok embernek kicsit jó, vagy ha kevesebbnek nagyon? Aztán,
mindenkinek a boldogsága ugyanannyit számít, vagy van, akié többet? A gyerekeké
többet, a gonosztevőké kevesebbet? Mennyivel? Mi van, ha egy tett az egyik
szempontból jó, a másikból rossz? Például, ha pénzt adok valakinek, az jó, mert
boldogabb lesz tőle – de rossz, mert kevésbé lesz ösztönözve, hogy saját magát
ellássa. Egyszóval, az etika összes évezredes kérdése, amit nem könnyű
kibogozni. (A könyvben
azért megpróbálom.)
Valamint, ésszel,
az előbbi kettőre nézve is csökkenthető a diszkrepancia a jóról és rosszról
alkotott vélemények között, ha felismerjük, hogyan befolyásolnak bennünket az
érdekeink meg az elveink meg más emberek. És a könyv nemcsak a realitáshoz
segít közelebb kerülnünk – hanem egymáshoz is, mert nemcsak reálisabban,
hanem ezáltal egymáshoz is hasonlóbban láthatjuk a világot, az értékeket.
● Az
ellenfél sikerei
S ha már
felismertük az ellenfél érdemeit, például Orbánék gyakorlatiasságát, azokat nem
eltagadni kell, hanem tanulni belőlük, átvenni azokat: nem azért, mert
szeretjük őket – hanem azért, hogy magunk ügyesebbekké váljunk, utánuk tudjuk
csinálni, amiben jobbak. (Lehetőleg a disznóságaik nélkül.) És hasonlóan, a
saját hibáinkból is csak akkor tudunk tanulni, ha elismerjük őket,
magunknak: ez a hibák jó oldala, esélyt adnak rá, hogy jobbá váljunk általuk.
(Akármekkora közhely, alkalmazni nem mindenki szokta.)
Konkrétabban, a
Fidesz sikerei, különösen a hatalmon maradásuk sem egy ördöngősség. Az igaz,
hogy amit a nép manipulálásával tesznek, azt jobb volna nem utánuk csinálni – a
gyakorlatiasságukat viszont, a nép igényeinek, lelkületének megértését, a
szorgalmukat, a diplomatikus kimagyarázási képességüket jó volna, ha át
tudná venni az ellenzék – legfőképp pedig az egységüket. Már ennyi
lehet, hogy elég lenne ahhoz, hogy megverjék ezt a morálisan leszerepelt
társaságot.
● Az
Orbán-rendszer működése
Erről
korábban írtam egy elég alaposat.
Aki még nem látta, ajánlom.
● Mit
várok ettől a kérdőívtől?
Túl sokat nem. Mondtam, ugye, hogy az emberek
melyik két dologra vágynak. Nos, azok közül, ettől a kérdőívtől kettőt nem kapnak
meg – úgyhogy félő, hogy ki se töltik. Kár, mert ezáltal közelebb
kerülhetnének a valósághoz, és távolabb attól, hogy az imposztorok kihasználják
a tévképzeteiket.
Meg, hogy a
szokásos módon szavaznak majd, csupa mínusz meg plusz tízeket adnak, nem
gondolják át, gyomorból pontoznak, nem lehet változtatni rajtuk. (Illetve, hogy
nem értik meg, hogy a szempontok fontosságát is vegyék figyelembe. Lehetett
volna erre egy külön pontszámot kérni, de ember nincs, aki 22 adatot bepötyög.)
A harmadik meg,
hogy egyesek megpróbálják széttrollkodni. (Főleg, ha felkapnák.)
Úgy szeretem,
amikor tévedek… ;)
De bármi lesz is az
eredmény, aki kitöltötte, úgy, hogy legalább félig komolyan vette, az
már nyert vele.
*
* *
Az elemzésemet
kommentelni is lehet a fórumon.
Ma nem is lesz más.
Viszont, Drágáim: ha nem is értettetek egyet velem mindenben, de értelmesnek
találjátok a kezdeményezést, akkor segítsetek már terjeszteni. Döntsétek
el, hogy nagyot mondok-e azzal, hogy ésszel ítélkezzünk az ország vezetéséről,
és ne csak a sarat dobáljuk, az országos jelentőségű ügy volna. Jó lenne, ha
minél több emberhez eljutna legalább a lehetősége.
A kérdőív közvetlen
linkje:
https://egyvilag.hu/egyebek/orbanfelmeres/kerdoiv.php
Vagy:
A kérdőív
megosztása Facebook-on
Mert egyébként csak
azoknak a hangja hallatszik, akiknek van pénze megfizetni a megafont.
(Leginkább azzal a céllal, hogy még több pénzük legyen.)
A legjobb volna a
sajtóba bekerülni ezzel a szavazással. Én elküldtem nekik, de rám egyedül nem
hallgatnak. Ha volna köztetek olyan, aki segítene emelni a dolog
jelentőségét a szemükben, azoknak tudok adni email címeket, és előre megírt
üzenetet is, amit elég továbbítanotok. Írjatok
nekem, és
küldöm. Köszi!
Ja, dehogynem lesz más:
EV: Egység
(Mely teljesen
stílszerű is, itt a nagy magyar megosztottság alatt.) Közelebbről „A
megismerés egysége és az ember életének egysége”:
● Egység
○ Mely
az Egyvilág egyik központi fogalma. A következő két téma is az Egység különféle
vetületeivel foglalkozik majd.
● A
megismerés szétesése
○ Azaz
a dolgok egyoldalú megközelítése, a módszerek, nézőpontok egyoldalúsága,
illetve a lemondás a nagy kép megismeréséről.
○ A
megismerés szétesésének természeti és társadalmi okai. Hogy az korunkra különösen
jellemző.
● Teljesebb
megismerés, befogadás
○ Az
értelem elemei, (intelligencia, tudás, beleérzés), és ha ezek közül többen
is jól tudunk teljesíteni
○ A
dolgok több oldalról, több módszerrel való megközelítése; A dolgok
megértése és átérzése
○ A
teljes kép megismerése; az ennél szűkebb, de még mindig elég tág területek átlátása.
Körültekintés, óvatosság és a különféle választékok áttekintése
○ Az
egység érzékelése, a zene analógiája
○ Hogy
nem arról van szó, hogy feladjuk a specializációt, a részletek vizsgálatát.
Csak a hangsúly bizonyos fokú eltolásáról a teljesebb megismerés
irányába.
● Külső
és belső szemlélet
○ Az
ember élete, problémák, élethelyzetek: hogy a sajátjainkat jellemzően
belülről, máséit kívülről látjuk.
○ Az
érintettség, mely akadálya lehet az objektív ítéletalkotásnak.
● Interdiszciplinaritás
○ Szélesebb
látókör a tudományban, annak közelében
● A
megismerés egységének hasznai, pl:
○ Reális
világkép; nehezebb megvezethetőség
○ A
bonyolult problémák jobb megértése, kezelése
○ Az
elme és a hozzá kapcsolódó jelenségek jobb megértése; egymás és
önmagunk megértése; személyünk kiteljesítése
○ A
rendszer, amelyben élünk, jobb felmérése, saját magunk elhelyezése
a világban
○ A
megismerés egysége egyéni és társadalmi szinten is hasznos.
● Az
ember életének egysége
○ A
létezés teljessége; hogy a létezést sok különböző szinten lehet megélni
● Az
ember életének teljessége: ami általában hozzá tartozik az ember
életéhez, és amit ő maga szeretne megtenni
● Személyünk
teljessége
○ A
bennünk rejlő lehetőségek, tehetségek kibontakoztatása; kiegyensúlyozott
fejlődés
○ Az
önmagunkba történő beruházás; és hogy ami belül van, azt nem tudják
elvenni tőlünk
○ Világképünk
teljessége
○ Igyekezzünk
minél több mindenben megtalálni az örömöt.
○ Hogy
személyünk kiteljesítésével lehetünk, ha kicsik is – de mégis egészek.
● Tetteink
teljessége
○ Hosszú
távú célok: párhuzamosan haladni velük
○ De
az utat is élvezni közben
● Miként
lehet elősegíteni a megismerés és az ember életének egységét? Például:
○ Nyitottság
○ Szemléletváltás,
különös tekintettel az anyagiasságra és a sikerre vonatkozó elképzeléseinkre
○ Oktatás:
kellő hangsúly az általános műveltségen. A választékok bemutatása
Az egység egyébként az Egyvilág egyik alapelve is, azért,
mert több fontos területre nézve is jelentőséggel bír, lásd az alapelvek közt. Valamint
a következő két téma is azzal foglalkozik, hogy milyen hasznos volna
bizonyos területeken: például az emberiség (kellő) egysége.
Desireless
– Voyage, voyage
Johnny
Cash – Satisfied Mind
Beethoven – Ötödik Szimfónia (Ahogy még nem láttátok,
zseniális. Hang bekapcs.) És akkor már:
Walter Murphy – A Fifth of Beethoven
|