Egyvilág

Amivel közel 4 forintot is meg lehet spórolni akár.

Mégis inkább ha lehetnénk gyarmat

Avagy az EU-s pénzek esete. Melyek a maguk valójában még sehol sincsenek, de már a szele annak, hogy esetleg majd megérkezhetnek, elég volt ahhoz, hogy megállítsa a forint zuhanását. Mert ha megint 400 alatt üdvözölhetjük az eurót, akkor azt mindenekelőtt ennek köszönhetjük – nem pedig Orbán és Matolcsy zsenijének, nem hiszem, hogy ezt akármelyik oldalon is nagyon másképp gondolnák.

Amikor erről a szekcióról elkezdtem gondolkozni, akkor még nem volt meg a megegyezés, és most talán nem csak nekem tűnik úgy, hogy az EU elég könnyen beadta a derekát, ahhoz képest, hogy Orbán hogy kötötte az Unió kerekét már mióta, meg milyen hangnemben beszélt Brüsszelről.

Jó, egyrészt, nyilván nem minden érdek nélkül való a túloldalon sem: nekik is kell az, hogy itt nálunk, az EU kerítésén belül, ne fajuljanak el a dolgok, gazdaságilag sem, meg itt van egy csomó nyugati cég is. No meg hát az EU egyben tartása is örök aggodalma Brüsszelnek, a Brexit óta meg még jobban. (Illetve volt egy olyan érzésem is, hogy szerettek volna már hazamenni karácsonyozni – így kívülről nem lehet tudni, csak azt, hogy ők is emberből vannak.)

Valamint, ahogy megszokhattuk, ezt az alkut is magyarázták oda-vissza idehaza, balról is meg jobbról is mindenki győzött. Ehhez meg az ugrik be, hogy a háborús feleknél sem érdemes hinni egyiknek sem: hasonló a helyzet a belpolitikában is.

Annyi tanulsága mindenesetre van a történteknek, hogy a Nagy Dakotát is meg lehet fogni, mégpedig igen egyszerűen, a pénzzel. A másik, hogy a jelek szerint van a kellemetlenkedésnek az a foka, ami már Brüsszelnek is sok, és hogy ha akarnak, ők is tudnak viszontkellemetlenkedni – bár azt majd még meglátjuk, mennyire lesz könnyű kiénekelni belőlük a tényleges zsét. Az azért mindenképp új, Orbánnak is, hogy mintha nem lehetne teljesen palira venni kedves szövetségeseinket, illetve hogy nem érdemes eljátszani a jóindulatukat, mert látható módon most is megjött a dér a kutyára.

(Általános tanulság továbbá, hogy ha van egy ellenfelünk, nem mindegy, hogy mennyire fordítjuk magunk ellen: ameddig nem személyes az ügy neki, addig a konfliktust tárgyán túl nem akar nekünk ártani – ha viszont személyessé tesszük neki, akkor bosszút kíván, és sokkal ádázabbul is küzd majd, nemcsak az adott konfliktusban való győzelemért, hanem azért, hogy ártson nekünk.)

Azt is jó látni, hogy az EU-s engedmények részben Orbán zsarolásának az eredményei, amit az uniós döntéshozatal akadályozásával, és a svéd és finn NATO csatlakozás lebegtetésével ért el. Ez viszont megint egy olyan dolog, amivel most per pillanat nyerünk pár milliárdot – viszont sokan felírnak miatta még egy elég nagy fekete pontot nekünk – és bizonnyal jönnek majd helyzetek, amikor nem lesz mivel zsarolni, amikor szükségünk volna a most magunk ellen fordítottak jóindulatára.

Jó lenne, ha nemzetünk ún. nagyjai is felfognák végre, hogy mi elég kicsi és sebezhető krumplik vagyunk a világ fortyogó kondérjában, amit keresztben lenyelnek a nagyok meg a nehézségek, és jobban megbecsülnénk a jó szerencsénket és mások jóindulatát. Ez nem jelenti azt, hogy ne üzletelhetnénk, ne taktikázhatnánk: ez része a politikának és az üzletnek – azt jelenti, hogy ne fordítsuk magunk ellen azt, akit nem muszáj.

* * *

Közben, hogy ezt írtam, érkezett a legújabb, az Erasmus-ból, meg a kutatási pénzekből való kizárása a NER-esített egyetemeknek, köztük a Közgázzal, régi jó iskolámmal. Mondom én, hogy mostanra sikerült alaposan berágatni őket. Nyilván, az nem öröm, hogy szegény diákokon csattan az ostor, de annak örülök, hogy az EU talán mégsem hagyja magát – meg persze annak, hogy hátha lesz valami foganatja itthon is. (Túl sokra, épkézláb alternatíva hiányában, ne számítsunk azért.) Illetve még annak lehet örülni, hogy még mindig nem az EU-ból való kipenderítésünk van napirenden, hanem a helyes irányba való terelgetésünk. Politikusok az egyetemi kuratóriumokban… Ez két oldalról is kellemes volt NER-nek: egyrészt a befolyásuk kiterjesztése miatt, másrészt meg ezek a milliós fizetések két félnapnyi piknikért…

A következő neten talált kommentet érdemes elolvasni, arra vonatkozólag, hogy majd Agyarország Ormánya kifizeti az Erasmust, ha az EU nem:

„Ez természetesen egy kamu. Nincs ilyen, hogy "majd a magyar kormány, majd a magyar egyetem kifizeti az Erasmus-ösztöndíjat". Az Erasmus lényege nem a pénz, hanem az, hogy ez egy hálózat. Ha egy egyetemet kiraktak ebből a hálózatból, akkor az állhat neki egyenként, bilaterális csereegyezményeket kötni több száz külföldi egyetemmel. Ez rengeteg adminisztratív meló, ráadásul a külföldi egyetemek egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy ezzel foglalkozzanak, hiszen őket nem rakták ki az Erasmusból. Egy holland egyetem nem dől a kardjába azért, mert 4-5 magyar egyetemre ezentúl nem jöhetnek a diákjaik. (És akkor még arról nem is beszéltem, hogy egy külföldi egyetem miért akarna egy rossz hírű, az Erasmusból éppen kidobott egyetemmel kétoldalú cserekapcsolatot.)”

De még ha ki is fizetné, azt sem a kormány fizetné, mert nincs olyan, hogy a kormány pénze – mindenki fizetné, aki ebben az országban lakik, úgyhogy kösz a nagylelkűséget. Persze még mindig jóval inkább ez, mint a semmirekellő focisták többmilliós fizetése.

Hazai gazdaság

Legutóbb részletesen elemeztem, hogy mitől van itt ekkora drágulás, különös tekintettel az élelmiszerre, aki még nem olvasta, ajánlom. Azzal egészíteném még ki, hogy most, hogy mennek fel az árak, és a vásárlók nem tudják, hogy mi az áruk „rendes ára”, sokan megveszik annyiért, amennyiért éppen ki van írva – ez pedig megkönnyíti a kereskedőknek, hogy tovább emeljék az áraikat, akár nyerészkedjenek is. Illetve, hogy ameddig stabilak voltak az árak, a termelők, kereskedők hajlamosak voltak lenyelni bizonyos költségeket, adókat – most viszont megtört a jég, elpattant a húr. Van is kétszer akkora élelmiszerár-növekedés, mint bármelyik környező országban. (Amiből tisztán látszik, hogy legalább a felét nem a háború és nem Brüsszel okozza.)

A másik a benzinár felszabadítása volt.

Szóval, na végre – és nem csak azért, mert nekem csak biciklim van, a kis pénzem meg az infláció szerint kamatozik, és végre valami olyannak is felmegy az ára, ami nekem nem kell. Hanem azért is, mert:

1) A túráztatott Ferrarik és SUV-ok: éppen ideje volt már, hogy ne támogassuk a gazdagok furikázását.

2) Mert országosan is több benzin fogyott azóta, hogy drága lett – ami finoman szólva is perverz dolog. (Meg hogy valakinek ezt akkor is ki kell fizetnie most vagy a jövőben, ha a kúton olcsón adják.)

3) Utóbbi környezetvédelmileg is botrányos.

4) Meg a kialakult hiány miatt.

Természetesen az nem öröm, hogy azokat, akik egyébként is szűkösen élnek, most ez is érzékenyen érinti. (Bár ez még mindig nem a legszegényebb réteg, mert azoknak autója sincs.) Ezzel együtt, mint láthatjuk, nem állt meg az élet.

No és persze a dolog kommunikációjában sem kellett csalódnunk, reflexből jött a hárítás, hogy „a MOL javaslatára” engedték el az árakat, és Brüsszel, mint mindig.

Néhány gondolat még a margóra:

● Ársapkák rövid és hosszú távon

Rövidtávon még működhetnek is – de amikor a piactorzítás már elkezdi átalakítani a gazdaság szerkezetét, tönkremennek a benzinkutasok, a boltosok, leállítják az importot, stb… az ilyen belenyúlások akkor kezdenek el visszaütni, és maradandó torzulásokat okozni. (Akár hosszabb távra is, ha megrendül a befektetői bizalom, nem lesz befektetés, nem fognak vállalkozni, nem lesz verseny, ami majd visszaszorítsa az árakat.) Orbán, mint többnyire mindig, államférfihez méltó végtelen bölcsességében megint rövidtávra játszott, hosszabb távon meg majd lesz valahogy. (Lásd még a rezsicsökkentést, az oktatást, a nyugdíjkasszát, stb…) Aztán most kifutottunk a rövidtávból, Putyin meg még mindig nem nyugszik.

Külön vicces, hogy most a nagy sapkázás után, az olcsó orosz olajjal együtt is drágább a benzin nálunk, mint akármelyik környező országban.

A többi ársapkás terméknél azért nem ennyire súlyos a helyzet, mert ott több helyettesítő termékek van vevői meg eladói oldalon is: a boltosok rá tudják terhelni a többi termékre a veszteséget – a vevők meg tudnak venni 1,5%-osat a 2,8-as helyett, vagy isznak teát.

● Az ársapka, mint tipikus tüneti kezelés

Vagyis, hogy nem az okán próbálunk segíteni a magas áraknak, hanem azt mondjuk, hogy ennyi az ára és kész. (Lásd alább a szegény országoknak fizetendő klímakárpótlást is.)

Persze mindig jobb volna az okokat kezelni, de az igaz, hogy ez nem mindig lehetséges, vagy csak részben az; pl. jelen esetben sem hagyja magát Putyin megkérni, hogy álljon már le végre. De legalább amikor lehetséges volna, a klíma esetén, illene a fájdalomcsillapításnál többet megpróbálni.

● A benzinmizéria és a klíma

Amilyen jól példázza a kialakult helyzet azt is, hogy miért nem lehet (gyakorlatilag) megmenteni a Földet. Ahogy semmi nem számít csak a benzin ára, meg hogy lehet-e kapni, meg hogy ameddig olcsó, addig, ami a csövön kifér… Csak a jelen, mint rendesen – és nemcsak Orbánnak, hanem a népnek is.

● A csodálatos gazdaságpolitika

Melynek köszönhetően lassan épp csak két dologra nem futja a népnek: enni meg lakni. Az ingatlanárak sem maguktól vannak ugyanis az égben, azt nem nagyon kell magyarázni, ugye. Az évtizedes jegybanki pénzeső, a CSOK, stb…

* * *

Végül emlékezzünk Karthágóra. Bár itt van egy újabb, súlyos és zsebre menő kín a népnek, az infláció – de továbbra is Csak A Fidesz. Elmondom megint, mi kellene: 1) Minden ellenzéki párt feloszlatása; 2) Egy új párt; 3) Egy új, épkézláb vezető. Minden más csak babazsúr és bohóckodás, az árnyékkormánytól a momentumos plakátokig.

(Nem mondom, esetleg, ha államcsőd volna, meg nem lenne mit enni – de az EU-s pénzeknek hála ettől, úgy tűnik, védve vagyunk. Meg a kormány is.)

Egyebek

● A tanárok teljesítményfüggő bérezése

A legújabb, amit Pintér tervez a nyakukba varrni. Erre előbb csak azt gondoltam, hogy na, pont erre van még szükségük, amikor egyébként is mennyire leterheltek és alulfizetettek, milyen szerencsétlen hogy pont a legnagyobb felfordulás közepette kezdik el még tovább csűrni a rendszert.

Aztán felvilágosított valaki, hogy nemcsak erről van ám szó – hanem hogy itt lesz egy újabb eszköz, amivel majd lehet büntetni az engedetlenkedést és jutalmazni a párthűséget, elég hasonlóan ahhoz, ami a (nem nemzeti) szocialista időkben is folyt. Valamint, nem kevésbé, könnyen egymás ellen is hangolná ez a rendszer azokat, akik kapnak és akiktől elvesznek, még inkább megosztaná a pedagógustársadalmat.

Meg ezek a vérszegény sztrájkolgatások továbbra is… Ha tényleg akarni tetszetnek valamit, akkor úgy, tisztelettel, hogy megálljon az élet. Tudom, hogy mondani könnyű. (Ez a széttagoltság egyébként ismét jól példázza az ellenzék általános állapotát.)

Illetve a múltkor említett rendőrtempó (és tüneti kezelés) legújabb megnyilvánulása, az orvosok kötelezésének ötlete a közegészségügyben való munkára…

Plusz, ha már rendőrtempó, úgy tűnik, az oktatásban is volna mire jogosan lecsapni: a felvételi korrupció az Eötvösben. Ezzel kapcsolatban én azon vagyok meglepődve, hogy úgy néz ki, még vannak, akik meglepődtek ezen. Igen, minden további nélkül hihető, hogy volt korrupció, biztos van még máshol is – másfelől meg, a kormányoldal se rest kárörvendeni, hogy na tessék, ezek a kormányellenes mitugrászok, most jól lebuktak. Remélem, azért a többség látja, egyrészt hogy nem en bloc az összes tanár bűne ez – másrészt meg, hogy ettől nem lesz kisebb a kormány bűne az oktatás lezüllesztésében.

● Magyarnak lenni a nemzeti és a sima szocializmusban

Ezt meg egy barátom tudatosította bennem, hogy ugyanis anno, a kommunizmus alatt (!), kevésbé volt megosztott a nép a magyarságának tekintetében, mint most, amikor az uralkodó (és meglehetősen korrupt) elit kisajátította, és megállás nélkül sulykolja azt, és már a trafiktól kezdve a Gellért-hegyig minden nemzeti, és hogy csak az a jó magyar, aki Nagyon Magyar. A komcsi időkben a másik kezünkben ott kellett, hogy legyen a vörös zászló, az igaz – az egyikben viszont lengethettük, rendben, mértékkel, a nemzetit is, internacionalizmus ide vagy oda. Egy emberként. Most meg a béke(menetes) táborral el van hitetve, hogy a dollárbaloldal a belső ellenség…

Ez, mint régóta mondom, a nép megosztása, Orbán rendszerének legfőbb bűne.

Mástól is hallottam már, akinek korábban nem volt problémája a magyarságával, hogy annak közepette, amit itt művelnek vele, mostanra már az émelygés kerülgeti a piros-fehér-zöldnek a látványától is – és mit mondjak, meg tudom érteni.

Ami engem illet, és ahogy a korábbiakból is kitűnhetett, nem vagyok egy mélymagyar – de azért számos dolgot értékelek ebben az országban és kultúrában: a nyelvet – amin mégiscsak életem fő művét alkotom, a hajlékonyságát, és a kreativitást és játékosságot, amit megenged. A kultúrából különösen a könnyűzenét, ami a XX. század második felében született, és amennyire látom, Európában csak az angol felhozatal fogható hozzá.

(Figyeljük meg ebben is a külföldi, az univerzális keveredését a magyarral, pl. a beat megtermékenyítő hatását; valamint felmerült bennem, hogy a nemzeti-NER-esített rockereink mennyire vannak tudatában annak, hogy az ő kedvenc műfajuk is kívülről jött – és nem azért, mert a művészetüket tényleg becsülöm. Azonkívül, természetesen engem az sem zavar, ha valaki az echte népzenét szereti, az ízlések különböznek.)

Bírom továbbá a nép közvetlenségét és talpraesettségét. (Bár ennek, ugye, meg tudnak lenni az okosba megoldós, meganyázós hátulütői is.) A találékony, okos, eredeti embereket, akik itt születtek. Meg azt is, hogy Európa közepén itt egy ilyen különleges kis sziget, ami minden mástól különbözik a környéken. (Ahogy magam is eléggé különbözöm a társadalom fő sodrától.)

És az ilyesmi az, ami számít – nem a kokárda, meg hogy ki varratja fel a homlokára.

● A demográfia csődje

Már hogy hónapok óta 10% körüli csökkenés van a születésszámban tavalyhoz képest. Ami kilenc hónappal ezelőtt dőlt el, ugye, akkor pedig még infláció se volt ekkora – volt ellenben SZJA visszatérítés meg választási osztogatás, meg hát a CSOK, már mióta.

Azt szoktam mondani, hogy a dolog alapvetően nem pénz kérdése, lásd például az afrikai szaporulatot – hanem kulturális kérdés, lásd a jólétben fogyatkozó Európát, meg Japánt. Ezzel nem azt mondom, hogy a pénznek, illetve a jólétnek meg a biztonságnak ne volna szerepe, csak hogy nem az az alapvető tényező. Ebben a mostani visszaesésben is el tudom képzelni, hogy benne van, mondjuk a háború.

Meg a másik, hogy ebbe a borzasztó világba, ami kilátásban van, mennyire érdemes szenvedő alanyokat sarjadzani, meg kinek is van kedve hozzá… Van, aki szerint ez csak kifogás – és helyenként tényleg az, merthogy nem kevesen inkább kulturális meg egyéni okokból nem akaródznak lebabázni, és szalonképesebb a klímaszorongásra fogni – de van benne igazság is.

Globálisan nézve viszont nem kell félteni az immár 8 milliárdos fajt. Illetve kell, csak pont hogy attól, hogy túl sokan vagyunk. Éppen arra volna szükség, amit mi itt spontán bemutatunk, és mindent megteszünk ellene: a létszám jelentős (de természetesen humánus, békés és fokozatos) csökkentésére. Bár az igaz, hogy globálisan volna szükség rá, nem ilyen féloldalasan.

Hazai kedvencek

● Nyugdíjkorhatár

Ez folyamatosan terítéken van, már akkor téma volt, amikor még se covid nem volt, se háború, se klíma, és akkor így mi lesz – mindenesetre bírom, ahogy előadják, hogy „a várható élettartamhoz igazítják” a korhatárt – merthogy nem ahhoz igazítják, hanem a kasszához, nyilvánvalóan. Nem mellesleg kevésbé kellene igazítani, ha Orbán nem államosította volna a magánnyugdíjat, hogy legyen pénze stadionra ma. A jövő meg majdcsak lesz valahogy, ugye.

● A magyar űrhajós

Hogy ezt még mindig nem felejtettük el, hirtelen nagyobb bajaink közepette. Bár még mindig inkább ez, mint egy komplett olimpia. Meg az atlétikai VB is, mint egy falat, (ársapkás lisztből otthon sütött) kenyér.

Tényleg, mi van az űrturizmussal? Egy ideje nemigen hallani róla.

● A nagy napelem pályázat

EU-s pénzekből is, meg klímazöldítés, meg minden – mire másnap kiderül, hogy nincs hova tenni a vele megtermelt áramot. Az eszetlenség százegyedik Csimborasszója.

● Hogy a telefont sem szabad tölteni a munkahelyen

Végül pedig:

● Amikor a Déli Krónika jelenti, hogy az Origo megírta, hogy Brüsszelben rendszerszintű a korrupció

Természetesen, mindenkinek szíve joga azt érteni rendszerszintű alatt, amit akar – mindenesetre nézzük meg, szerintünk melyik a rendszerszintűbb: Ha Katar és más lobbisták lefizetnek néhány képviselőt, megvesznek néhány szavazatot – vagy amikor egy érdekcsoport az államhatalom felhasználásával a gazdaságtól kezdve, a sajtón át az oktatásig és a kultúráig szisztematikusan a befolyása alá vonja a társadalom minden területét, miközben önmagának osztja ki az állami megrendeléseket, pénzügyileg igen jól profitálva ebből – és még csak le sem csukják őket. Illetve mellesleg a választási rendszert is átszabja, hogy neki lejtsen a pálya. Az az egy szerencse, hogy nálunk ilyen nem fordulhat elő.

Mindenesetre, függetlenül attól, hogy ki mennyire rendszerszintű, minden korrupt eurokratáknak és hungarokratának egyformán a dutyiban a helye.

https://egyvilag.hu/index.shtml#PT115_belfold

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat – mert 766 ember már tudja, mi az öröm és boldogság.

KÜLFÖLD

Háború

Erről nem szeretnék már túl sokat beszélni, mert a korábbi üzenetekben elmondtam már, amit érdemes, a helyzet pedig nagyjából változatlan – meg az, is hogy mit kellene tenni, szerintem: fegyverszünetet kötni, anélkül, hogy elismernénk az orosz hódításokat, és a szankciókat is fenn lehetne tartani. Miért? A további pusztítás és szenvedés elkerüléséért is természetesen, legfőképpen azonban a további eszkalálódás veszélye és az atombomba miatt – mert ezt szerintem nem féljük már eléggé, talán a döntéshozók sem. Ezek a tankszállítmányok is egy újabb lépésnek bizonyulhatnak ezen az úton. (Illetve amennyire a hétköznapok részévé vált már ez az egész…)

Pár megjegyzés:

● Elégetett pénzek

Ahogy ömlenek bele ezek a milliárdok és milliárdok – csak azért, hogy a másik oldal milliárdjaival kölcsönösen eliminálják egymást…

(Természetesen az öldöklés se kisebb baj.)

● A kisebbségek helyzetének felülvizsgálata Ukrajnában

Ami kétségkívül tarthatatlan volt, és a helyzet háború előtti eszkalációjának fontos tényezője: most végre, az EU nyomására jelentősen enyhítettek rajta. Mondhatnám, hogy ezt még a háború előtt meg kellett volna tenni, és akkor, háború sem lett volna. Ebben van igazság – látni kell azonban, hogy ez is egy reakció volt az orosz fenyegetésre és a Krím elcsatolására, és hogy az egész ügy kiindulópontja akkor is az oroszok (Putyin) nagyhatalmi igényei, hogy nekik joguk van egy befolyási övezetre, megmondani azt, hogy Ukrajnában mi legyen. Tudtommal eleve ezért kanyarítottak hozzá Ukrajnához orosz lakta területeket, még a szovjet időkben, most pedig ezért fájt nekik Ukrajna közeledése a Nyugathoz.

Úgyhogy a kérdés, amit minden Putyin párti tegyen fel magának, hogy Ukrajna akart-e valaha is belebeszélni Oroszország ügyeibe? Hát fordítva? De még mennyire. Az igaz, hogy ezek után már oda-vissza ment az adok-kapok, az ukránok is oktalan válaszokat adtak – azonban az egész kiindulópontja az oroszok nagyhatalmi görcse.

Meg az is igaz, hogy korábban pl. az USA is csinált ronda dolgokat a világban, és most is kavart az oroszok körül – de nem támadott, nem is szándékozott, itt és most finomabb módszerekkel operált – ami persze, hogy jobban tetszett az ukránoknak is. Most láthatjuk, hogy mennyire igazuk volt, hogy nem az oroszokkal akartak barátkozni. Nem is fog akarni senki, ezek után, jó darabig.

Hogy milyen alternatívája volna az oroszoknak? Hát az, ami az összes Nyugat-Európai ország számára sem olyan elviselhetetlenül ciki ma már: oldani a nagyhatalmi görcsöt, összejönni az európai országokkal, és alkotni velük egy közös tömböt – ami lehet, hogy elég bürokratikus, bajos és tehetetlen, meg nem is egy világhatalmi tényező – de még mindig a leghumánusabb és legélhetőbb hely a világon.

(Jó, a kötelező: közben az EU-ra is ráférne egy jó adag józan paraszti ész.)

● A hatalom szürrealitása

Amelyet most ismét élőben szemlélhetünk: hogy van egy ember, most épp Putyin, és mindenki úgy táncol, ahogy ő fütyül, még akkor is, ha a nagy többségnek rossz az, ami történik, beleértve Putyin saját népét is…

Az EU

Mindenekelőtt a korrupciós botrány, ami pont ugyanannyira szégyenteljes, mint ami nálunk van, igen; vagyis, az EU-s korrupciót sem menti az, ami nálunk van – és a magyar korrupciót sem az, hogy az EU-ban is ülnek disznók. Ezt tartsuk itt legfőképpen szem előtt.

Meg azért azt, hogy ott legalább lebuktatták őket, és mentek a dutyiba. Meg, hogy ott nem olyan rendszerszintű, az én értelmezésemben nem olyan szervezett a lenyúlás, mint itt nálunk. Ezzel együtt valószínűleg odakint sem ez az egyetlen csontváz a szekrényben – nálunk viszont gyakorlatilag szekrény sincs, a csontvázak ott táncolnak mindenki orra előtt. Ez azért nem elhanyagolható különbség – de, nem győzöm hangsúlyozni, ettől még az EU-s alelnök és társai sem lesznek kevésbé bűnösök.

És az emberek máskor is előszeretettel mutogatnak a másikra, hogy de hiszen ő is miket tett már, na ugye, hogy én nem is vagyok olyan rossz. Annak ellenére, hogy evidens, hogy ettől még a saját bűnük nem lesz kisebb, terelésnek be tud válni. Jó volna, ha nem hagynák magukat terelni.

Meg hogy sokaknak semmi sem elég… Az EP alelnök asszonynak sem az a nem kevés pénz, amit egy ilyen pozícióban biztos, hogy megkapott teljesen legálisan is. Mellette meg köztiszteletben állt. Amikor pl. nekem is elég egy kis lakás Pesten, meg nem sokkal több, mint amit megeszek. Meg amikor még ennyivel is kb. benne vagyok a leggazdagabb 10%-ban, világszinten nézve. Mit szóljon a maradék 90? De egyeseknek ennél jóval több sem elég. Főleg, gondolom, azoknak, akik ilyen magasra könyökölték magukat.

* * *

Egy másik EU-s fejlemény, a női kvóta a nagyvállalatok vezetésében, vagyis, hogy törvényileg előírnák, hogy a nagyvállalatok vezetői között 30-40 százalék nőnek kell lennie.

Korábban említettem, hogy szerintem is ráférne a világ (és a vállalatok) vezetési stílusára, bizonyos nőiesítés, elmozdulni ettől az agresszívan versengő férfias szemlélettől az empatikusabb, gondoskodóbb, kompromisszum kész, összebékítő nőies irányba. Ezt továbbra is így gondolom – két dologban viszont kevésbé vagyok biztos.

Az egyik, hogy valószínűleg most nem a jobb vezetés a fő cél, inkább az, hogy a nők pozíciói, keresete javuljon. Egyébként ez is jogos, amennyiben arról van szó, hogy egyenlő munkáért egyenlő fizetség járjon, egyenlő képességekkel egyenlő esély adassék mindenkinek. És ettől még magával hozhatja a jobb vezetést is.

A másik kétségem, hogy mennyiben különbözik a férfiakétól azoknak a nőknek a mentalitása, akik ilyen magasra nyomultak. Mert a biológiai és a mentális nem nem teljesen jár együtt, xx-szel is lehet valakinek férfias a gondolkodása.

* * *

Végül, lehet, hogy már mondtam, de akármennyire is küszködik, és akármennyire is lesajnálják Európát a maga idealizmusával, (például környezetvédelmi és menekültügyi szempontból), a gazdasági dinamizmus hiánya miatt, vagy, mert katonailag gyenge – számomra így is sokkal szimpatikusabb, mint ezek az arrogáns, törtető nagyhatalmak az oroszoktól, az USA-n keresztül Kínáig. S bár az Unión is lenne min javítani, az biztos – mégis úgy vélem, hogy jobb hely lenne a világ, ha a többiek is így gondolkodnának.

Honnan ez a mentalitás? Nagyrészt onnan, hogy Európa már kellőképpen pofára esett a háborúival, főleg a II. vh-val – előtte ugyanis itt is ugyanaz ment, mint sokfelé még most is, a szokásos hatalmi dulakodás. A háború alapvetően nagyon rossz dolog, de, mint a könyvben is írom, némi jó abban is akad – például a megszeppenés a pusztítás láttán. (Az igaz, hogy az oroszokon is keresztülment az úthenger, de ők dicsőséggel jöttek ki alóla. Azonkívül az évezredes kulturáltságnak is lehet némi köze az európai mentalitáshoz – de azt tudjuk, hogy nem olyan sokkal korábban az nem volt akadálya itt sok ronda dolognak.)

Megjegyzések:

● Nyugat-Európa másik szégyenfoltja a gyarmati múlt, az kétségtelen, és az is valószínű, hogy nélküle, az akkor összerabolt kincsek nélkül, ma sem tartana itt, kevésbé állna módjában idealistáskodni is.

● A fogyasztás szintje náluk is fenntarthatatlan, és a klímavédelmi próbálkozásaik is legfeljebb félkomolynak mondhatók – de még mindig ez a legtöbb, amit bárki is tesz.

● Végül, hogy arrogánsak nemcsak a nagyhatalmak tudnak lenni, bár nekik legalább van erejük is hozzá. Hanem a kishatalmak is, lásd Orbán brüsszelezését – aki viszont iszkol vissza a pénzért, amint kicsit rosszabbra fordul.

Foci

Először a katari VB-ről, utána pedig Pelé halála kapcsán, amik felmerültek bennem.

Tehát a VB. Meg az ára, és hogy semmi sem volt drága a szórakoztatás oltárán, most még kevésbé, mint valaha. Azt írta az újság, és nem a Blikk, hanem a Guardian, hogy valami 6500 vendégmunkás halt meg az előkészítés évei alatt – amit elképzelni is nehéz, hogy hogyan. A másik meg az elköltött egészen elképesztő 220 milliárd dollár, amivel toronymagasan ez a mostani volt a legdrágább VB az összes eddigi közül.

Miket mutatnak ezek a számok? Azt, hogy ahonnan a vendégmunkások jöttek, India, Pakisztán meg a környékük, ott nagyjából olyan olcsó az emberélet, mint amilyen a pénz Katarban. Semmi új, az igaz, csak jól szemlélteti a helyzetet a világban – azt is, hogy az araboknál mekkora hegyekben áll a pénz. Lásd még a 170 km-es várost is, amit állítólag építeni terveznek. (És ami már megint mekkora ökörség, már csak logisztikai szempontból is, SZVSZ. Még nagyobb, mint Metaverzum, mert az legalább csak virtuális.) Mindez természetesen semmi másnak, mint a jó szerencséjüknek, az olajnak, köszönhetően.

És ez az egész, az olaj fűtötte foci fieszta is, a klímakatarsztrófa árnyékában. Nem azt mondom, hogy ha teheti, ne érezze jól magát egy kicsit az emberiség tetemes hányada, csak azt, hogy ez is része a szürreális elmeállapotnak, ami ma jellemzi az emberiséget.

Még azt, hogy messze nemcsak magáról a fociról van szó, mennyi minden más biznisz is kapcsolódik hozzá: a turizmus, a TV eladások, a kocsmák, plusz az edző, a gyúró, a kommentátor, a sportújságíró, a sportorvos, a sportdiplomata, stb…

No meg a kedvencem, de ez tényleg az, ahogy a japánok kitakarítottak maguk után. (Többek között nekik is jót tett egy háborús pofára esés; és vö., amilyen disznóól tud lenni Pesten is egy-egy népünnepély után.)

* * *

A másik Pelé halála – aminek természetesen én sem örülök, csak ez megint felidézi, hogy hogyan, milyen irracionálisan működnek az emberek, a társadalmunk, főleg így a királynő után nem sokkal, milyen illúziókat gyártunk magunknak.

Az élsportról már részletesen leírtam, miket gondolok, úgyhogy azt nem akarom elismételni. Most csak röviden, hogy vegyük már észre, miképp csináltunk legendát egy (majdnem) ugyanolyan emberből, mint, ha nem is épp bármelyikünk, de még nagyon sokan közülünk. Úgy, hogy először is kitaláljuk, hogy egy darab felfújt bőrdarabot elhelyezni egy téglalap alakú nyílásban, az a nagy valami. Utána meg jött valaki, akinek kétségkívül eleve tehetsége volt a bőrdarab-elhelyezéshez, meg nagyon sokat gyakorolta is – minek eredményeképpen nemhogy felnézünk rá és magasztaljuk, hanem egyenesen istenné avatjuk. Bőr-elhelyező istenné, stadiont neki minden országban. Ébredjetek már föl.

Ezzel természetesen nem akarom kisebbíteni a minden bizonnyal meglevő jelentős emberi erényit neki, a kitartását, a csapatszellemét, a tisztességét, a szerénységét, stb… Nem ismerem, és nem is követtem őt, de azt minden további nélkül elfogadom, és támogatom is, hogy mindezekért kijár neki az elismerést – csak nem ENNYI. (Pont úgy, ahogy a királynő esetén, és elég hasonlóan Karikó Katalin összes díjaihoz és kitüntetéseihez is.) Mert ilyen emberből millió van, s bár a bőrhöz kevésbé értenek, emberi értékeiket tekintve viszont akár túl is tehetnek rajta, valószínűleg a saját környezetünkben is akad belőlük. Pelé az ő szimbólumuk is – de legyünk már képesek szétválasztani a valódi személyt, a szimbólumtól, mindazoktól a címkéktől és fikcióktól, amikkel csak felruháztuk őt.

(Még ami Karikó Katalint illeti, és hogy megérdemli az elismerést és figyelmet, de miért nem ennyit? Például, mert pont így vették el tőle saját magától annak idején a már akkor megérdemelt figyelmet az akkori Karikó Katalinok. Természetesen ez nem csak rá, hanem minden más hasonlóan elhalmozott emberre is vonatkozik. Valamint hazabeszélés, és ki vagyok én, hogy ilyeneket mondjak.)

(Illetve még az, hogy Karikó azért letett valamit az asztalra – de mi van a sok megélhetési celebbel, akik gyakorlatilag csak azért híresek, mert híresek? Nos, ők aztán tényleg nem érdemlik meg a drága figyelmet – viszont azt is meg kell érteni, hogy ez egy másik műfaj: ők ugyanis rágógumi. Egy termék, amire a rágózni vágyó emberek vágynak. Rágózni pedig nem bűn, rágógumit gyártani sem az.) (Csak Szingapúrban legyen óvatos vele az ember.)

* * *

Ezt utólag írom hozzá, mert úgy érzékelem, hogy a Karikóról írtak egyeseknél eléggé kiverték a biztosítékot, úgyhogy nem árt ehhez némi további magyarázat. FONTOS látnunk, hogy NEM személy szerint róla van szó. Ő itt egy kézzelfogható, aktuális és közismert példa, akin szemléltetni lehet egy nagyon jellemző jelenséget, a következőt.

1) Hogy messze nem úgy megy, hogy valaki szorgalmasan dolgozik, aminek aztán beérik a gyümölcse, és megkapja a megérdemelt elismerést. Hanem nagyon kell hozzá a szerencse is, hogy az ember jókor legyen jó helyen: Karikó esetében ez a Covid volt, ami nélkül ma ugyanúgy senki nem tudna róla, mint előtte. És nagyon sok olyan ember van, aki ugyanúgy nagyszerű munkát végzett, csak nem jött el a saját Covid pillanata, nem volt szerencséjük. Már önmagában ez igazságtalan. Nem az, hogy Karikó megkapta, hanem, hogy a többiek nem kapták meg, illetve hogy a szerencsén múlik, hogy valaki megkapja-e.

2) De ha egyszer így beindul a biznisz, akkor aztán mindent rázúdítanak az emberre – azért, mert ha már 100 díjat odaadtak valakinek, evidens, hogy a 101-iket is neki kell adni, hogy nézne az ki, hogy mindenki más így csinál, mi meg másképp csináljuk? Ezzel az a probléma, hogy közben meg a sok kis felfedezetlen felfedező, akik szintén értékes munkát végeznek, ők egyet sem kapnak. Nemcsak díjat, figyelmet sem, mert az összeset összeporszívózza az az egy kiemelt személyiség. Ez nemcsak a többiekkel szemben igazságtalan, hanem a kutatás számára is káros.

3) Nem mellesleg az emberek egyszerűséget akarnak, egyvalakire akarják rányomni a bélyegzőt, hogy igen, ő fedezte fel a gőzgépet, egyedül. Azon kívül hősöket is akarnak, meg az igazság győzelmét, hogy itt van valaki, akit egész életében mellőztek, de most végre jóvá tesszük – csak az sikkad el, hogy közben új igazságtalanságot teremtünk, és nem is csak a többi kutatásra nézve, hanem az mRNS-ben részvevő számos más kutatóval szemben is.

Vegyük észre, hogy maga Karikó is pont ezért volt igazságtalanul mellőzve évtizedekig. Capiche? Nem, nem róla van szó, hanem erről az igazságtalan jelenségről. És igen, megérdemli az elismerést, sőt, már korábban megérdemelte volna – és jutott is volna neki, ha az akkori elismertek nem szippantják el előle az összeset.

Ha már így benne vagyunk, nézzük még. Abban ugyanis van valami, hogy a Covid fényesen bebizonyította Karikó munkásságának az értékét: ha valami így hasznosul, azzal biztos, hogy érdemes volt foglalkozni, és az is biztos, hogy jól végezte a munkáját a kutató – ezt ugyanis egyébként nehéz megítélni. Lehet, hogy valaki csak úgy csinál, mintha kutatna, és valójában egy léhűtő kontár; lehet, hogy csak ezer év múlva bizonyul hasznosnak a munkája; vagy az is lehet, hogy olyan területen dolgozik, ami kezdetben ígéretesnek tűnik, ezért érdemes felderíteni – de végül az derül ki, hogy még sincs ott semmi hasznos.

A másik meg, hogy nemcsak a szerencse szerepe igazságtalan az elismerés kiosztásában: nyomulással és könyökléssel ugyanis léhűtő kontárok is előtérbe tudnak kerülni, de legalábbis olyanok, akikhez képest vannak méltóbbak az elismerésre. Ez is rabolj a figyelmet az utóbbiaktól.

Megjegyzem, Karikó példájával azért nehezebb érvelni, mert ő valóban értékeset alkotott, valóban megérdemelte az elismerést – csak nem ENNYIT. Itt tehát fokozatokban kell gondolkozni, ami nehéz a szimpla fekete-fehérhez képest: mondom, az emberek egyszerűséget akarnak. Valamint ugyancsak nem totálisan egyszerű észrevenni a párhuzamot Pelével meg a királynővel.

De most már, így kifejtve, ugye milyen tanulságos?

Nem akartam én ezt ennyire ragozni, mert korábban többször előkerült már, gondoltam, most csak utalok rá három mondatban, meg hogy ennyiből is érthető. De ha nem, szóljatok bátran. Azért vagyok, hogy elmagyarázzam.

* * *

Szintén nem akarom kisebbíteni a sport társadalmi pozitívumai, az egészségmegőrzéstől, a békés versengésen át, odáig, hogy célt és jótékony hatású elfoglaltságot ad sokaknak. Meg példaképeket. (Meg még sok minden más, lásd a fenti linken – de a negatívumokat is, például, ahogy a politika felhasználja a sportot.)

Ám ettől még szentségtörő dolog ilyeneket mondani egy bálványról. Viszont, emberek: ez csak a valóság. Az embereknek bálvány kell, jó nagy és súlyos, amibe kapaszkodni lehet. A szentség pedig azért szentség, mert arról csak jókat szabad mondani, akkor is, ha nem úgy van. Én ezzel, meg a többi szentségtörő kijelentéssel is csak egy lehetőséget kínálok azoknak, akik fel mernek ébredni abból a kollektív delíriumból, amelyben leledzünk.

(Meg az ég szerelmére, ne fizessünk már nekik, ezért, ilyen elképesztő összegeket. Miközben az EV, meg mindazok, akiknek segíthet reálisabban látni a dolgokat, Ronaldo fizetésének, nem viccelek, az egymilliomod részével is sokra tudna menni.)

De, mint mondom, ki vagyok én, hogy hallgassatok rám? Egy senki, aki nemhogy VB-t nem nyert háromszor, de még a tombolán is csak egyszer, egy narancssárga műanyag tálcát, azt is negyven éve. Meg hát ott ez az egész hatalmas tömeg a kellemesen bódító közös lázálmaikkal: sokkal könnyebb közéjük besimulni.

Egyebek

● Tech vállalkozók bukása

Két ilyen eset is volt mostanában, az egyik az FTX kriptotőzsde csődje, és vezetőjének bukása, a másik, pedig a Theranos vércsepplabor vezetőjének Elizabeth Holmesnak az elítélése.

Mindkettő jogos – viszont lássuk azt is, hogy ezek ketten nem jutottak volna ilyen magasra, nem tudtak volna ekkorát zuhanni sem, ha mi magunk, korábbi csodálóik és főleg a befektetőik nem akartak volna maguk is hinni nekik, nem lettek volna elvakulva a csillogó-villogó high-tech újdonságoktól. Lásd a könyvben is, hogy az újdonságokra azért is jellemző, hogy ilyen lufik lesznek belőlük, mert az, hogy újak, segít elhinni róluk, hogy megváltják a világot, ők lesznek a next big thing.

Mi az, hogy, nemcsak a sztártápperek, de a sztárok, a nagy befutott tech mogulok is eléggé el tudnak varázsolódni, lásd különösen Zuckerberg Metaverzumát, Bezos űrkolóniáját és Musk bombasztikus ötleteit, kiváltképp a Mars kolonizálását. És nem hiszem, hogy ez mind csak marketinglózung a részükről. Ugyanis ők is úgy vannak vele, hogy ha ezt el tudták érni, akkor miért ne tudnának bármit elérni, határ a csillagos ég. Hát például azért – meghagyva nekik, hogy ettől még valóban kiváló vállalkozók – mert ennyire azért nem egyedülállóak ők sem, sikerük legalább annyira köszönhető annak is, hogy jókor voltak jó helyen.

(Plusz még egy érintőlegesen: hogy mennyire jövedelmező dolog a csatornákat, a platformot a kezünkben tartani, amin keresztül mások szolgáltatnak egymásnak. Tehát, például az Amazon, ami nemcsak maga árul, hanem kiskereskedők milliói is az ő platformján keresztül értékesítik a termékeiket – az Amazon pedig minden eladást megsápol. De hasonló a Facebook is, melyen keresztül az emberek gyakorlatilag egymásnak „szolgáltatnak”, a YouTube, ami egy világméretű reklámfelület is, az Uber, az Airbnb, stb… Mi több, hasonlóak a bankok is, akik nagyrészt nem a saját pénzüket adják kölcsön, (bár ők azért maguk is szolgáltatnak), és még a vasúthálózatok is, kivált a korai amerikai vonalak, melyek a csatornát biztosították, amin keresztül az árucikkek el tudtak jutni termelőtől a vásárlóig.)

A kriptók apropóján ajánlom továbbá bevezető jellegű beszélgetésünket a témában. Valamint, ha még nem olvastátok, a high-tech hájpról általában ezt az írást.

(Meg még egy érdekeske: hogy hívják Elizabeth Holmes apját? Christian Holmes IV. Hát a gyerekét? Christian Holmes V. Lehet tippelni, hogy a nagyapja hányas számú volt. Szóval, hogy az ilyesmi is elárul valamit a dinasztiáról, meg annak a mentalitásáról.)

https://egyvilag.hu/index.shtml#PT115_kulfold

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat – mert tudom, hogy te is boldog akarsz lenni.

KLÍMA

♫ Oh, the weather outside is springtime ♪♪

(Amit nem is bánunk, hiszen…)

♪♪ The fire’s so expensive ♫

(Ráadásul…)

♫ Since (az elhibázottbrüsszeliszankciókmiatt) we’ve no fuel to go ♪♪

(Az asszony engem…)

♪♪ Ledisznóz, ledisznóz, ledisznóz ♫

(Ami azért szerintem egy kicsit durva, tekintve, hogy nem is én tehetek róla – hanem a korrupt és nemzetellenes jurolibsik.)

A klímát sokat tárgyaltuk már, de azért mindig felmerül néhány gondolat és aktuális történés.

A probléma

Eszembe jutott például egy elég jó párhuzam, mégpedig az élesztőgombával, ami megerjeszti a cefrét – mégpedig úgy, hogy közben elszennyezi a saját környezetét, alkohollal, mígnem már alkalmatlanná válik arra, hogy megéljen benne. Nem kell magyaráznom, hogy mi ebben a közös azzal, ahogy az ember manapság, elnézést, belesz*rik a fürdővízbe.

Vagy egy másik, az auto-karma, ahogy mi magunk teremtjük meg magunknak a tüzes poklot, amiben majd perzselődhetünk, pont azért, mert tüzes pokollá tettük ezt az édenkertet.

Meg az irónia, hogy az emberiség nem azon hasal el, hogy ne tudna számítógépet építeni, meg géneket szekvenálni, meg az összes csodálatos tudományos eredmény, amiket elértünk – hanem egyszerűen azon, hogy nem tudunk erőt venni a pitiáner mértéktelenségünkön. (És nem, pl. a fúziós erőmű sem oldana meg mindent, a biodiverzitást az sem mentené meg – meg általában a felelőtlenségünkön sem segítene, ami a következő hasonló probléma alkalmával ugyanúgy a sírba vinne bennünket.) A kifinomult barbarizmus, ami ezt a világot uralja…

Végül pedig, hogy az emberek jó részének eddig, a globális bőség éveiben is elég nyomorult volt az élete – és hogy mi lesz velük, amikor lángol a világ… Valamint azok szerencséje, akik nemcsak jókor, hanem jó helyre is születtek, főleg a búmerek, de még mi X-ek is, Nyugaton, vagy a közelében. Értékeljük a szerencsénket.

Konferenciák

Melyekből kettő is volt, és a jobb érthetőség kedvéért az egyiket COP15-nek, a másikat COP27-nek nevezték. Ez a kettő tehát két külön dolog, és az egyik a klímáról, a másik a biodiverzitásról szólt, nekem sem volt tiszta, amíg meg nem néztem.

Na most, először, ami a klímaügyit illeti, jött és ment és hallani is alig lehetett róla, és nekem az a benyomásom, hogy gyakorlatilag fel van adva a dolog, eléggé úgy néz ki, hogy bele vagyunk törődve az elkerülhetetlenbe. Annyi történt, hogy a gazdag országok majd fizetnek a szegényeknek kárpótlást. Értjük: kárpótlást – miközben arról már jóformán szó sincs, hogy esetleg megelőznénk a károkat… Pedig nem egy ukrán háborúról van szó, amin most mindenki el van szörnyedve, egyébként jogosan, de még a II. vh-s pusztítás is könnyen eltörpülhet amellett, ami most a levegőben lóg.

(Csak hogy mennyire: 40 fok Ausztráliában most. 40 fok itt is, az múlt nyáron. Tartósan. Eső is nuku. Mikor volt ilyen, mondjuk 20-30 éve? Ha 35-ig felmerészkedett néhanapján, már mindenki fuldoklott. Mi lesz még 20-30 év múlva? 45 fok? Később meg 50? Miért nem törjük össze magunkat, hogy ezt elkerüljük?)

Ez a kárpótlás ügy is: hát igen, erre képes ez a mostani rendszer: pénzeket pakolgatni. Merthogy, ahogy már kifejtettem, a klímaprobléma nem annyira pénz kérdése, ahogyan nem is elsősorban tudományos probléma, hanem mindenekelőtt az emberek fejében kellene rendet rakni, elkezdeni megalapozni egyrészt az életszemlélet megváltoztatását, másrészt pedig a rendszer átalakítását. Ezt most nem akarom elismételni, el lehet olvasni a korábbi üzenetekben, meg a könyvben. A mai rendszer viszont csak pénzben tud gondolkozni, illetve legfeljebb tudományban – nem is történik semmi, csak rohanunk tovább a szakadék felé. (A másik kötelező: a tudománynak, technológiának fontos szerepe lehetne a megoldásban, csak a kulcs nem az.)

A másik konferencián, a biodiverziás ügyében viszont „történelmi jelentőségű” megállapodás született, mely szerint jelentősen kiterjesztenék a védett területek nagyságát 2030-ig. Bár a szándék nemes, az, hogy ebből majd lesz is valami, eléggé kétséges, tekintve, hogy a másfél fokos megállapodás még történelmibb volt Párizsban, eredménye meg gyakorlatilag nulla. A szomorú valóság az, hogy a gazdasági és politikai érdekek mindent lesöpörnek az asztalról, és nemcsak a gazdagokról meg az olajvállalatokról beszélek – az egyszerű népnek, meg a középrétegeknek is enni kell adni ugyanis, meg fűteni rájuk, meg autózni akarnak, meg nyaralni, és főleg olyankor, amikor megbillen a gazdaság, akkor gyújtjuk be csak igazán a szénerőműveket is. És minél jobban megbillen a klíma, annál jobban megbillen a gazdaság…

Mind~~ful~~lessness

Avagy a klimatikus jelenben élés, a fejünk homokba dugása egyénileg és kollektíve.

Ez az önhipnózis, ahogy (szinte) mindenkinek sikerül kb. tudomást sem vennie a fenyegetésről, ahogy minden úgy megy tovább, mintha semmi nem volna:

A nép, ahogy él és dolgozik, a mindennapi gondok alá temetve, illetve, ha készül is a jövőre, úgy teszi, mintha minden maradna, ahogy eddig volt.

A politikusok, akik szintén maradtak a régiben: a GDP, a benzin ára, a nemzeti hacacáré, a libsik érzékenykedése, és egymás hajának folyamatos tépése.

A rendszer, amelyben élünk: hajtani – fogyasztani – meggazdagodni, a rendszer, ami nemcsak hogy nem vesz tudomást a saját alapjainak rogyadozásáról, hanem ő maga aknázza alá azokat.

A showműsorok, a foci VB, a tűzijátékok.

A háború.

Szürreális… Meg a fatalizmus. Apátia és nihilizmus. A hedonizmus, akinek kijut belőle, és amíg lehet.

Volt ez a film mostanában DiCaprioval, a Ne nézz fel, ha láttátok, az elég jól bemutatja azt az eszetlenséget, amit a homo sapiens képes mutatni a katasztrófa árnyékában. Egy nagy hibája volt annak a filmnek: hogy abban egy üstökös zuhant a fejünkre, nem pedig magunk idéztük elő a bajt. Ne nézz magadba.

Vagy amikor elemezgetik, hogy majd 50-100 év múlva így az autóipar, meg úgy a turizmus, gyakran teljesen figyelmen kívül hagyva a tágabb kontextust, hogy kisebb közepes túlzással ember se biztos, hogy lesz addigra.

Illetve, most olvastam az Economist néhány cikkét 2016-ból, amikor úgy beszélt a Párizsban aláírtakról, mint aki tényleg elképzeli, hogy azokat majd be is tartják. Pl. az olajtársaságokat féltette, hogy majd mihez kezdenek, ha nem fog kelleni az olaj a klímavédelem miatt. (Ehhez képest…) Komolyan… a tipikus értelmiségi / baller naivitás.

De nem mindenki dugja a fejét a homokba. Ezek a festményeket összerondító klímaaktivisták például úgy néznek ki, mint akik tisztában vannak a probléma súlyával. (Meg a festmények túlértékeltségével is, ami azt illeti.) És az értetlenség és megvetés, amivel a világ nézi őket. Pedig körülbelül nekik van igazuk. Mindenkinek, akinek hangja van, figyelnek rá, hasonlóan kellene kiabálnia.

Mellesleg ez a klimatikus delírium eléggé hasonló ahhoz, ami miatt istenként tekintünk egyesekre, pl. a sportban: mindkettő olyan illúzió, ami kicsit is belegondolva rögtön szertefoszlana – viszont kellemes, úgyhogy inkább nem gondolkozunk. Csoda, hogy így semmi sem történik? Józanodjatok már ki.

Klimatikus egyebek

● A kényszerű energiatakarékosság

Amit Putyin erőltetett most Európára, beleértve Magyarországot is; hogy rögtön sikerült 20-25 %-kal kevesebb gázt fogyasztanunk, és áramból is jelenősen. (Jó, ebben benne van az enyhe időjárás is, de akkor is.) Nagyjából erre volna szükség, csak még erősebben – bár szervezettebben, az igaz.

● A fúziós energia, mely mára „egyszerű műszaki problémává vált”

Egy Telex cikk szerint legalábbis. Csak három apró problémát kéne még megoldani, amiről körülbelül fogalma sincs senkinek: Hogy ne kelljenek hozzá mélyfagyasztást igénylő szupravezetők; kellenének ellenben olyanok anyagok, amik kibírják a reakciós kamra iszonyú hőségét; meg hogy nincs elég trícium.

Egyszóval ez még mindig nem úgy néz ki, mint a küszöbön álló megváltás. Mondtam már, hogy mit kellene csinálni a k. világgal: LE-LAS-SÍ-TA-NI. (Illetve konszolidálni.)

Valamint három klimatikus kedvencem:

● Rádió: 10 milliárd ember eltartása sem lesz probléma

Feltéve, hogy olyan forradalmak történnek a mezőgazdaságban, mint volt a műtrágya, mondjuk az, ha talaj nélkül is tudnánk termelni; plusz kellene még, hogy a klíma miatt se csökkenjenek a termésátlagok. (Amit a múlt nyáron a Dél-Alföldön volt alkalmam személyesen is megtapasztalni, ahol nem hogy csökkentek, hanem konkrétan megsemmisültek a termésátlagok.)

Egyszóval, nem lesz probléma – feltéve, hogy csoda történik. De ha véletlen nem, akkor sajnos k. nagy a probléma.

● A pesti ún. „bio” dóm

Ami annyira bióra sikerült, hogy egy jó nagy beton roncs lett belőle, amiben annyi fű sincs, mint bármelyik NER stadionban, és ami senkinek sem kell, és ha már felépítettük, lassan neki is állhatna valaki lebontani – de arra sajnos már nincs pénz.

● Az UNICEF klímahős gyerekei

Egy plakáton láttam, hogy legyél te is klímahős. (Mármint a gyerekek, akiknek szólt.) Nem azért, mert nyilván jót akarnak, de akkor is a dolog borzasztó cinizmusa: mi elb*tuk, feléltük a világodat előre, mert nekünk úgy volt kényelmes egy pár évtizedig – te meg legyél hős, mi legalábbis szívesen megkoszorúzunk, továbbá ellátunk pár jó tanáccsal, hogy szerintünk hogyan lehet a legtovább túlélni víz és élelem nélkül az 50 fokban. Hevfán.

* * *

Valamint, hogy a véleményem továbbra is az, hogy a legjobb, amennyire csak lehet, kívül maradni ezen az egész belföldi – külföldi – klimatikus, óvodával és állatkerttel kombinált színházon és elmegyógyintézeten.

https://egyvilag.hu/index.shtml#PT115_klima

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat – tele van válogatott jó dolgokkal.

EGYEBEK

● Egy érdekes személyiségteszt

Ami nekem működött, ha nem is 100%-ban, de mondjuk 80-90%-ban passzolt, amiket mondott. Ezt szeretném a figyelmébe ajánlani azoknak, akik tudnak angolul.

A teszt linkje:

https://www.16personalities.com

Illetve, akit érdekel, hogy rám mit hozott ki:

https://www.16personalities.com/infj-personality

A TANÁRAIM MEGFŰZÉSE TAKTIKAI HADMŰVELET

De inkább, amik eszembe jutottak ennek kapcsán.

Mint láthatjátok, próbálok embereket szerezni a könyv mellé, érdeklődőket is, meg olyanokat, akik ilyen-olyan módokon segítenének vele kapcsolatban, például részt vennének a videós beszélgetésekben. Ehhez próbálom, már egy ideje, megnyerni néhány volt tanáromat – és hát, hogy is mondjam, mérsékelt sikerrel. (Volt, aki válaszolt.)

Mindenekelőtt: itt elsősorban nem róluk lesz szó, hanem énrólam, meg általános dolgokról – hiszen jól tudom én is, hogy:

● Senkinek sem kötelessége még érdeklődni sem, nem hogy részt venni ebben vagy bármiben – nyilvánosan meg pláne.

● A tanároknak normál körülmények között is van elég bajuk – hát még most.

● Évtizedek óta semmi közünk nem volt egymáshoz.

● A tanár-diák viszony aszimmetriája

Ami röviden annyi, hogy egy diáknak sokkal kevesebb tanára van, mint amennyi diákja egy tanárnak – és emiatt a diák erősebben kötődhet a tanáraihoz, mint azok hozzá.

● Meg visszatetszést is kelthetne, ha most mindezek ellenére nekiállnék nyafogni.

Természetesen jó volna, ha jönnének, de ha nem, nem, fair enough. Viszont van néhány, szerintem mások számára is tanulságos gondolat, amik ennek kapcsán merültek föl bennem, és amik más kontextusban is érvényesek. Lássuk.

Hála, köszönet

Először is, igazán jó tanárokról van szó, mondhatom, életem egyik nagy szerencséje, hogy ilyen jó oktatásban lehetet részem, kiváltképp a középiskolában, különösen a mai helyzetből visszatekintve. Ezért is volna jó nekem, a közönségnek meg a könyvnek is, ha egyszer valahogy mégis meg lehetne nyerni őket.

Ami a kapcsolatunkat illeti, nem mondanám, hogy 100%-ig felhőtlen volt, de alapvetően nem volt gondunk egymással. Hozzátartozik a kontextushoz, hogy 1) Középiskolában végig kitűnő voltam; 2) Ugyanakkor nem én voltam a legjobb matekos, és mi egy matek tagozatos osztály voltunk; 3) Nekem is megvoltak a túlérzékeny pontjaim.

No és akkor az első gondoltat: Az szokott ilyenkor az emberek szájára jönni, hogy „milyen sokat köszönhetnek” a tanáraiknak, hogy mennyi „hálával tartoznak” nekik. Szóval, hogy mikor tartozunk hálával valakinek, ki érdemli meg a köszönetet, nemcsak a tanárok tekintetében, hanem általában is.

Merthogy, először is, lehetnek kivételek, különleges kapcsolatok – de alapvetően a legtöbb diák, mégiscsak egy megmunkálandó munkadarab az iskola üzemében, a tanárok pedig alapvetően nem az ő személyes kedvéért teszik, amit tesznek: hanem pénzért is, hiszen mindenkinek élnie kell valamiből, vagy, mert nekik az jelenti a sikert, ha sikeres diákokat nevelnek ki – az elhivatottabbak meg azért is, mert szeretnek tanítani, általában véve jótékony, nemes foglalatosságnak tekintik az emberek okítását. És az is, valóban jótékony a társadalomra, meg a diákokra nézve is, magam is azzal próbálkozom. Akad olyan is, ahol tényleg kialakul valami személyes is tanár és diák között – többnyire azonban eléggé személytelen ez a viszony, és az iskola végeztével általában meg is szakad.

Hogy kinek jár hála. Általában véve, továbbra sem csak a tanárokra nézve tehát, énszerintem annak, aki más érdekében erőt vesz magán. Ennek két eleme van: egyrészt az, hogy erőt vesz magán – merthogy, aki a saját örömére, mondjuk, mert az a hobbija, egyébként is megtenne valamit, annak miért kellene megköszönni? (Ez úgy is lehet, hogy valamennyire a hobbija is – de túlmegy azon a ponton, ameddig még kellemes neki. Továbbá nyilván hasznosnak is hasznos megköszönni, meg az embereknek jól is esik hálát mondani, ha jót tesznek velük, szóval megtiltani én sem akarom, természetesen.)

A másik elem, hogy más érdekében teszi az erőfeszítést – lévén önmagunk érdekében is gyakran erővel kell rávennünk magunkat dolgokra, például arra, hogy felkeljünk és bemenjünk dolgozni – hogy aztán megkapjuk a fizetésünket.

Hogy még egyszerűbb legyen, és ahogy a könyvben ki van fejtve, végső soron mindenki mindent kizárólag azért tesz, hogy saját magát jobban érezze, és ez arra is igaz, amikor másokkal tesz jót – merthogy áttételesen, (a lelkiismeretén keresztül, vagy azért, mert ő maga szereti, ha másoknak jó), áttételesen tehát, ebben az esetben is a saját boldogság iránti vágya mozgatja az embert. Ilyen filozófiai mélységekben már az is kérdéses, hogy jár-e hála egyáltalán bárkinek is.

Maradva azonban a gyakorlatiasabb felszín közelében, aki erőt vesz magán, megszenved azért, hogy nekünk jót tegyen, ő azért megérdemli a kárpótlást, és gyakran nem is vágyik többre, mint egy kis hálára, köszönetre. (Illetve azt sem árt megjutalmazni, aki szimplán jó, örömet okoz neki a mi boldogságunk.)

Csalódás

Jelen esetben nem mondhatnám, hogy nem elképzeltem, hogy majd jönnek, és milyen jó lesz – különösebben azonban nem csalódtam, mert az eszemmel nagyjából tudom, hogy működnek a dolgok. Meg egyébként is megtanultam már, hogy eleve ne számítsak túl sokra, sok minden mással kapcsolatban sem. (Ami egy módszer arra, hogy ha csalódik is az ember, akkor pozitívan csalódjon.) Úgyhogy megint csak a dolog filozófiájáról inkább.

Tehát hogy ennek is két oldala van: egyrészt, hogy mi mit várnánk el a másiktól – másrészt meg, hogy az mit teljesít. Ekképp csalódni is két okból lehet: azért, mert a másik gyengén teljesített – meg azért, mert mi várnánk el túl sokat. De mihez képest túl sokat – bele lehetne menni, hogy mennyi az elvárható. Ezt itt nem részletezném, de tudom ajánlani a vonatkozó témát a könyvben. Talán még annyit, hogy vannak esetek, amikor magasabban van a léc, például amikor valaki megígér valamit.

Nekem viszont senki nem ígért semmit, és más okom sincs, amiért elvárhatnék egyáltalán bármit – úgyhogy csalódni sincs okom – ha pedig időnként mégis elfog az érzés, az döntően az én hibám, mert én várnék többet a kelleténél. (Részben a másik nagy igazság miatt, hogy ugyanis az ember magából indul ki.)

Egy további gyakori jelenség, amikor válasz sem jön egy kérésre, kérdésre, a hallgatás, ez a diplomatikus „nem”. Tehát ez is általános, sokan csinálják, még a híradóban is rendszeresen elhangzik, hogy „adásunkig nem kaptunk választ”. Az ilyesmit sem muszáj semmibevételnek, válaszra sem méltatásnak felfogni, egy módja ez annak, amikor valaki nem akar vitatkozni, olyasmit mondani, amivel a másikat felbosszanthatná, kitenni magát egy esetleges kellemetlen viszontválasznak – ez érthető. A mai, súlytalan, elektronikus üzengetés világában meg még könnyebb nyomni egy laza dilítet.

És nem is ez volna a módja, ezek a jól védhető partizánmódszerek, amikkel kénytelen vagyok próbálkozni, de sajnos nincs más. Mint biztos mondtam már, intézményesíteni kellene a rendhagyó megoldások keresését – főleg amikor a fennálló rendszer recseg-ropog, és nagy szükség volna valami újra.

Meg még egy jó tanács: hogy ha csalódunk valakiben, elveszítjük őt, a csalódás a megfelelő szemlélettel egyszersmind enyhíteni is képes a veszteséget – merthogy azt is megmutatja, hogy nem kár érte. Nem a konkrét esetről beszélek továbbra sem, hanem általánosságban.

Romantikus illúziók

Elég jellemző, hogy az ember ifjonti tapasztalatlanságában, idealizmusában szebbnek képzeli a dolgokat, mint amilyennek aztán bizonyulnak. Vannak naivabb és kevésbé naiv emberek, mindenesetre biztos vagyok benne, hogy ezt sokan megtapasztalták, például a következőkkel kapcsolatban:

● Az iskola

Az elmondottak értelmében.

● Szerelem és barátság

Na igen, a szerelem, ami közmondásosan el tudja bódítani az embert, és a rózsaszín köd, ami kisvártatva úgyis felszáll. Meg ahogy a különféle érdekek keverednek az érzelmekkel. Illetve a barátság is, amiből szintén volt egy pár, amiből többet néztem ki. Megint csak: az én hibám is.

Viszont a tanulság, hogy aki ellenben kiállta az idő próbáját, azt annál inkább meg kell becsülni.

● Karrier

Szintén közhelyszámba megy, ahogy az elején az ember elképzeli, hogy majd megváltja a világot – aztán nem. Jó ebből speciel még nem sikerült teljesen kigyógyulnom.

● Tudomány

Erre nem mondhatnám, hogy olyan borzasztó nagy kiábrándulást okozott volna: egyrészt valóban komoly dolgokra képes – ami meg a hátulütőket illeti, elég régóta látom már, hogy a valóság hol tér el az idealizált elképzelésektől. A még hozzám képest is kívülállóbbakat azért meglepheti, hogy a színfalak mögött azért itt is van a publikációs dömpingtől, a ködösítésen és az eredmények manipulálásán át a politikáig, az atyafiságig meg a tekintélyelvűségig minden. (Például feltűnt már, hogy az a szó, hogy „szaktekintély” mennyire fonák egy ilyen ars poeticával rendelkező területen?)

Meg hogy a tudomány azért távolról sem mindenható, illetve a vallási jellege neki. (Lásd a vonatkozó részt a könyvben.)

● Demokrácia

No comment.

Illúziórombolás… Hát, mit mondjak, az – viszont ez csak a valóság. De nem kötelező szembesülni vele, nem kötelező hinni se nekem. A csalódást lehet elkerülni, ha nem éljük bele magunkat túlságosan bizonytalan, hamis dolgokba – viszont a könyvben is úgy írom, hogy nem kell elvenni az emberek támaszát, illúzióit. (Csak a vezetőknek kellene minél inkább tisztában lenniük a valósággal.) Esetleg az, hogy hagyjuk meg némileg a lehetőséget, hogy esetleg mégse úgy van.

Lépcsőfokok

A következő alkalommal tervezek írni a könyvről meg az előmeneteléről, rég volt már szó róla, és azóta összegyűlt pár gondolat. Tulajdonképpen ez is oda tartozik, de ezt a mostani témát is érint, úgyhogy jó lesz összekötőnek.

Lépcsőfokok, szóval, hogy aki nem olyan szerencsés, hogy rögtön a csúcson kezdhesse, az hogyan tudja megmászni mégis a siker lépcsőjét? Fokonként.

Először is mi az, hogy egyesek a csúcson kezdhetik? Vannak ilyen szerencsések, például akiknek ismert, befutott emberek a szülei, akiktől nemcsak a szakmát tanulhatják meg, de a nevet is megöröklik és a társaságba is bevezetik őket. Mások nem oda születtek, de igyekeznek jó körökben forogni, hasonló előnyökért, és egyeseknek besikerül. Megint mások egy csapásra országos ismertségre tehetnek szert, például a TV-s tehetségkutatókban. (Utóbbiért azért tenni is kell, esetleg némi tehetség sem árt hozzá – de annyiból ők is szerencsések, hogy olyan műfajban utaznak, amelyben van tehetségkutató.)

Mit tehet azonban az, aki nem kezdheti a csúcson? Lépcsőfokonként kell haladnia: először egy kisebb színpadon, egy kisebb közösség előtt kell észrevetetnie magát. Ez adja meg a lehetőséget, hogy az eggyel nagyobb színpadra is felléphessen. (Meg arra is jó, hogy tapasztalatot szerezzen, ne a nagyközönség előtt égesse magát a, jó esetben átmeneti, hozzá nem értésével.) Aztán meg így tovább, több lépcsőfokon át, a végtelenbe és tovább… Vagy nem, mert ezen az úton is el lehet akadni, a legtöbben el is akadnak – a csúcson mindig kevés a hely.

Ami a könyvet meg engem illet, ez a lépcsőfokos módszer maradna, talán nem kell magyaráznom, hogy miért – azzal, hogy itt a színpadot is nekem kell összekalapálnom, mert a műfaj se létezik. (Az igaz, hogy ez egy könyv, de se nem regény, se nem tudomány, stb…) Amit csinálni lehetne, hogy előbb szűkebb körben ismert és elismert emberek segítenének, akiknek megvan a maguk kis közönsége, és akik így a könyv számára is tudnának kölcsönözni némi figyelmet. Aztán a közönség soraiban is lehetnének olyanok, akiknek szintén van egy kis közönségük – illetve, miután már elegen tudnak róla, megvan a kritikus tömeg hozzá, nagyobb közönséggel rendelkező emberek is figyelemre méltathatnák. Például a tanárok, és főleg ezek a jó tanárok, amit nem hízelgésből mondok, ők tudnának segíteni egy kicsit sínre tenni ezt, azért is, mert velük még a célunk is közös: a sötétség elleni küzdelem. (Ráadásul még a középiskola középfokú tudásszintje és átfogó tematikája is közös ezzel a könyvvel.) De egyébként nemcsak ők, más köztiszteletben álló személyek is lendíthetnének így rajta.

Aztán meg ki tudja… Elvileg, ha Magyarországot sikerülne bevenni, az is egy lépcsőfok lehetne a világ felé – hiszen az Egyvilág nagyban univerzális, a benne foglaltak ugyanúgy érvényesek itt, mint máshol, most, mint máskor. És szükség is volna rá: láthatjuk, hogy ül tort a hülyeség, fent is de lent is, kelettől nyugatig, ma, a kifinomult barbarizmus korában, továbbra is – ráadásul a tét nagyobb, mint valaha.

Megjegyzések:

● Próbáltam már direktben megcélozni ismertebb embereket is.

Hiába. Kiadókat is – hiába. Alapítványokat, hasonlókat – hiába. Ezeknek mindnek kell valami indok, hogy hajlandóak legyenek foglalkozni az emberrel, leginkább az, hogy kellően híres legyen eleve.

(Nem azért, mert én is biztos így volnék a helyükben – bár vannak olyan elképzeléseim, hogy ha egyszer benépszerűsödök, rendszeresen fenn fogok tartani időt arra, hogy megnézzek ilyeneket, mint amilyen én vagyok most. Alapvetően azonban intézményesíteni kellene a rendhagyó megoldások keresését, ahogy mondtam.)

● A könyv, hogy megérdemelné a figyelmet.

Énszerintem. Nos, persze sokan gondolják ezt magukról meg a produktumukról, meg még, aki nem gondolja, az is azt mondja. Lehet, hogy én is tévedésben vagyok, mindenesetre, szerintem én nem csak hiszem, hanem el is tudom magyarázni, hogy mi benne a jó.

Igen ám, de ha jó, akkor miért nem figyelnek rá? Hogy nem figyelnek rá, az nem azt bizonyítja, hogy nem jó? Nem, például mert: 1) Ameddig nem híres valami, addig nem figyelnek rá, azaz a hírnév 22-es csapdája; 2) Újszerű, nem láttak még ilyet, nem tudják hova tenni, inkább keresnek valami ismerősebbet, továbblapoznak; 3) Száraz, szürke és súlyos, amilyen a valóság, helyenként meg még fájdalmas is – sokan nem veszik a fáradságot, hogy beleássák magukat, főleg manapság, amikor minden tele van könnyed és csillogó szórakoztatással; nem utolsósorban pedig 4) Mert ebben a hatalmas zajban, az emberek figyelméért folyatott tülekedésben, az ipari méretekben gyártott, szépen mondom, nem túl jó dolgok áradásában az is elmerül, ami jó. És nem ám csak az új jó dolgok, hanem azok is, amik már bizonyítottak, egykoron ismertek és kedveltek voltak, és tényleg jók – most meg sehol sincsenek. Azokért is nagy kár.

(Még a 3-ashoz: az, hogy szórakoztató dolgokkal kell versenyeznem nem kifejezés, merthogy tőkeerős, légiókkal megerősített, tudományosan kimódolt, nátrium-glutamáttal átitatott ízesen szagos, színesen csillogó-villogó dolgok tömkelegével kell versenyeznem – amik nem mellesleg hatékonyan pusztítják az agysejteket. Mondjuk, azt azért el lehet mondani a valóság védelmében, hogy ha az ember túljut a kezdeti nehézségeken, akkor sok érdekes dolog van benne, és a megértés élménye is örömteli – well… a fájdalmas részektől eltekintve.)

Valamint gondoltam rá, hogy azért nem támogatják, azért nem állnak mellé annak, amit csinálok, mert nem veszik komolyan – mert ha valamiről úgy vélnék, hogy tud segíteni a világon, akkor ki ne tenné? De nem. Sokan úgy vannak vele ugyanis, hogy nem az ő dolguk megmenti a világot, még ha biztosan tudnák valamiről, hogy hatásos, akkor is mentse meg más. Talán ha kevésbé volnának leterheltek és frusztráltak…

(Meg még az lehet, hogy velem nem szimpatizálnak – nekik meg azt üzenem, hogy az én személyem mellékes, a könyv, hogy jó-e, az az egyetlen, ami számít – pontosabban az, hogy van-e 1% esélye, hogy ha használnák, akkor javítani tudna a dolgokon.)

● Nem csak ugródeszkának kellek?

Kérdezheti az, aki egy alacsonyabb lépcsőfok megugrásában segít. Nos, annyiban, amit elmondtam, lehet ezt így is nevezni – viszont: 1) Én mindenkire egyformán tekintek, akárhol is álljon a szamárlétrán, az embert nézem, nem a rangot, remélem, ez a korábbiakból már világos. 2) Én senkinek a segítségét nem felejtem el, bármelyik fázisban járuljon is hozzá, nem ám az én, hanem a könyv előmeneteléhez, és egyformán meg fogom becsülni azt. (Hát még az utókor. ;) 3) Mindenki segítsége egyformán fontos: a könyv ugyanúgy nem juthat el a csúcsra az alsóbb szinteken segédkezők nélkül, mint akik a felsőbb szinteken járulnának hozzá.

Szóval, aki úgy gondolja, hogy tud segíteni, ne habozzon. Nézzétek ezt úgy, mondom, hogy nem engem futtattok, hanem együtt futtatjuk ezt a könyvet – és remélhetőleg egy jobb világot, amihez nagy szükség volna arra, hogy végre rend legyen az emberek fejében.

● Nem nagy valamiről van szó.

Ami a segítséget illeti, azért is, mert sok kicsi sokra megy. Konkrétan, a videókban is lehet csak egy-egy alkalommal vendégszerepelni, de még, aki rendszeresen jönne, annak sem több, mint havi egy alkalom. Ezen kívül az ügy is nemes; nem utolsósorban pedig csinálni is érdekes, hasznos és szórakoztató, jó társaságban értelmes dolgokról beszélgetünk, közben egymástól is tanulunk.