Egyvilág

Egy könyv a világ működéséről és az ember életéről

 

Mi az, hogy Egyvilág?

(What is Egyvilág?)

Témák

Egyvideó beszélgetések

Információk, kérések

Segítők

Partnerek

Kiadók

Linkek

Jogi nyilatkozat

★ ✩ ★ ✩ ★

Támogass

Felhasznált támogatások

Youtube playlist ♪♪




114. poszt – 2022.11.11.

Az aktuális téma
Téma Tartalom Megjegyzés

A jóság elvárható mértéke

kép - doc - pdf - kérdőív - fórum - email

Mennyire legyünk jók másokkal? A saját boldogságunk nem baj, ha fontosabb a számunkra, de azért bizonyos fokig a máséra is legyünk tekintettel. A 10-20%-os szabály, a bizalom szerepe és a tisztességesség mibenléte. Mennyire és hogyan ösztönözzük a jót másokban? Jónak lenni nehéz, két értelemben is: a jó emberek szenvedései, és amik akadályozzák, hogy a jót tegyünk. 18 oldal, 5600 szó. Összességében meglehetősen filozofikus, elemző téma, de a kisbetűket kihagyva azoknak is tanulságos, akik kevésbé akarnak elmélyülni a kérdésben. Lásd hozzá a ‘Hogyan érdemes jónak lenni’ témát, mely a gyakorlatra koncentrál.

KÜLDJ 500 FORINTOT

Reklámra: mert ha neked tetszik a könyv, másnak is tetszene – ha el tudna jutni hozzájuk. Adományodat könnyen és gyorsan elküldheted a Támogatás lapon leírtak szerint.

Ez a könyv egy sajátos és független vállalkozás a világ és az emberek életének jobbá tételére. Függetlensége miatt tud pártatlan és őszinte lenni – azonban azzal is jár, hogy nincs mögötte olyan érdekcsoport, amely tolná, pénzelné. Pénz nélkül pedig nem könnyű eljuttatni az emberekhez. Ezért van szükség arra, hogy alulról támogassátok, ilyen kisösszegű adományokkal: sok kicsi sokra megy.

Minden bejövő forintot a könyvre költök tehát, és el is számolok vele. A korábbi adományok listáját megtaláljátok ezen a linken, beleértve, hogy pontosan mit hirdettem és mi lett az eredmény, hány emberhez jutott el a segítségetekkel, hányan kattintottak – minden adományhoz külön-külön.

Adományod mellé, ha szeretnéd, azt is megmondhatod, hogy pontosan mit, a könyv melyik részét, stb... hirdessem, illetve, szintén, ha szeretnéd, a nevedet és egy linkedet is elhelyezem az adományok listájában, köszönetképpen. Így magad is egy kis reklámhoz juthathasz, mégpedig tartósan. Részletesebb leírást találsz az Információk lapon, illetve emailben is kérdezhetsz: egyvilag@gmail.com

Ha ennél jobban is csatlakoznál a vállalkozáshoz, akkor ezt a linket ajánlom a figyelmedbe. Ha ennyire nem folynál bele, de azért szívesen besegítenél, akkor mutasd meg a könyvet másoknak magad körül.


Üzenet Korábbi üzenetek

Sziasztok!

 

Már megint nem bírtam magammal:

 

BELFÖLD

 

   Gazdaság, pl:

      Élelmiszerárak, forintárfolyam

      Energiaárak, rezsi

      Gazdaságpolitika, kilábalás?

 

   Az EU-s pénz

 

   Politika, pl:

      Brüsszel a hibás, az USA a hibás?

      Az árnyékkormány

      Nemzeti konzultáció

      Zalai Viktor (Avagy Orbán futása okt. 23-án)

 

   Iskola (Az oktatás helyzete)

   Egyebek (Pl. a Liu-k megpattanása)

 

KÜLFÖLD

 

   A háború

   A háború, mint egy sportmérkőzés

   Háborús kedvenceim

   A királynő halála repríz

 

KLÍMA

 

VALÓSÁGAINK

 

   A köznapi, a kozmikus és az alternatív valóságok

   Életünk és a valóságok

   A szakosodás és a valóságok

   Emberek a dobozban

   A Mátrix-analógia

 

EV

 

Melyben a téma a jóság elvárható mértéke.

 

Ha az előző pont, a „valóságaink” kissé elvontnak tűnik, az azért van, mert az is. A múltkorában előkerült, hogy van ez a köznapi valóság, amelyben a mindennapjainkat éljük – és rajta túl a tágabb, kozmikus valóság, amit nem mindig látunk a fától. Ezt magyarázom el rendesen. Szóval, akit nem érdekel, hogy valójában minek a közepében létezünk itt, hogyan torzítja a látásmódunkat a biológia és a társadalom, mi mindent értünk félre emiatt, az kihagyhatja.

 

 

BELFÖLD

 

(A YouTube-on is hallgatható.)

 

Gazdaság

 

● Élelmiszerárak, forintárfolyam

 

Kezdjük azzal, ami mindenkit érint, és ami pont a rendszer tömegbázisának, a szegényeknek és a nyugdíjasoknak, a legfájóbb: a több mint 50%-os élelmiszer inflációval, amivel az EU-ban az élen állunk. (Bár a törökök 90%-ának még így sem vagyunk a közelében.) Miért van ez? Miért pont nálunk a legrosszabb a helyzet, annak ellenére, hogy agrárország vagyunk? Ki a hibás? Orbán? Nem árt látnunk, hogy ennek is milyen sokrétűek az okai:

 

   A gyenge forint

 

Az import élelmiszerek miatt, (illetve exportálni is jobban megéri), és az energiaárakon keresztül.

 

   ○ Energia- és nyersanyagárak

 

Ami a gyártástól a szállításon keresztül a boltok világításáig mindent megdrágít. Az energiaárak pedig részben a gyenge forint, részben a háború miatt magasak.

 

   ○ A háború és a szankciók

 

Melyek kétségkívül nagyban benne vannak a gyenge forintban, az energiaárakban és az élelmiszerárakban közvetlenül is.

 

   Az elmérgesedett viszony az EU-val

 

Ami a forintot is gyengíti.

 

   A rossz termés

 

Emiatt a pokoli nyár miatt. (És nincs vége, várhatóan csak rosszabb lesz, ahogy tovább melegszünk.)

 

   Az árstop

 

Mert az üzletek a kenyéren szedik be, amit a szárnyvégen elvesztenek.

 

Valamint:

 

   ○ Az élelmiszerláncokra kivetett különadók

   ○ A fuvarozók, beszállítók és termelők fentiek folytán megemelkedett költségei és áremelése

 

Nálunk a viszonylag alacsony (energia- és munka-) termelékenység miatt fokozottan.

 

   ○ A beragadt áremelések kipattanása

 

Vagyis, hogy a sokévnyi stabil árkörnyezetben sokan akkor sem emeltek árat, ha indokolt lett volna – most meg látják, hogy lehet, behozzák a lemaradást.

 

   ○ A minimálbéremelés

   ○ A választási osztogatás

 

Ne feledjük továbbá:

 

   ○ Az ÁFA

 

Az áremelkedés ötöde ugyanis ebből jön.

 

Ez mind az árak növekedésének irányába hat. Ki akkor a hibás? Mindenki: Orbán, Putyin, az EU-s szankciók és az időjárás is. Hogy ki mennyire hibás, az már más kérdés: Orbán hibásságára nem rossz becslés az, hogy mennyivel nagyobb nálunk az infláció, mint a környező országokban. (10-15 százalékponttal, azaz kb. a duplája – ami azért nem kevés.)

 

Egyébként elég kellemetlen is neki, mármint Orbánnak a helyzet, részint merthogy pont az ő szavazóit sújtja leginkább az élelmiszerár-robbanás, részint meg, mert ennek a féken tartására nincs eszköze. (Ellentétben az energiával, amit a MOL meg az OTP profitjából, az oroszokhoz való dörgölőzéssel, illetve Matolcsy befenyítésével többé-kevésbé még féken tud még tartani. A lakosság irányába és egy ideig legalábbis.)

 

A másik fontos ár a forint árfolyama, euróban meg dollárban – és ez a másik indikátora annak, hogy mennyiben köszönhetjük magunknak, illetve Orbánnak a mostani helyzetünket – pontosabban az, hogy mennyivel romlott jobban a forint, mint mondjuk a zloty vagy a lej. Nos, sokkal, a forint, az euróhoz képest kb. a kétharmadát éri 2010 óta, míg a másik kettő nagyjából csak feleennyivel gyengült. (A cseh korona meg kb. semmit.)

 

Erre mi a magyarázat? Volt egy beszélgetés Surányi Györggyel, volt jegybankelnökkel, amelyet érdemes meghallgatni. Bár nem mondanám teljesen pártsemlegesnek, (főleg beszélgetőtársát, Friderikuszt), de azért elég informatív, a forintgyengülés számos okát felsorolja: azt, hogy az MNB már jó ideje hangoztatta, hogy nem érdekli a forint árfolyama; hogy a kormány nem a piacon, hanem az MNB-nél váltotta át az EU-s pénzeket forintra, (most meg ebből vesszük a gázt); továbbá a felelőtlen kormányzati költekezés, az államadósság megugrása, a külsőegyensúly-romlás – no és persze az EU-val elmérgesedő viszony is a forint ellen dolgozott. Illetve lásd még alább az amerikai kamatemelést is.

 

Tetejébe a spekulánsok is elkezdtek a forint ellen játszani, shortolni, ami tovább gyengítette azt. Ebbe besegített nekik az MNB is, azzal, hogy bejelentette a kamatemelés végét – ami azt üzente, hogy nem védi tovább a valutánkat. 440 körül aztán kénytelen volt egy újabb jó nagyot húzni a kamatokon – és egyelőre, úgy tűnik, ezzel sikerült is stabilizálni szegény forintot. (Meg azzal, hogy most már a tartalék valutából fizetjük a gázt. A shortolás egyébként azt jelenti, hogy most kölcsönveszek valamit, például forintot, és eladom, abban a reményben, hogy amikor majd vissza kell adnom, előtte olcsóbban tudom újra megvenni a piacon. Ezzel akkor jár jól a spekuláns, ha közben olcsóbb lesz a dolog.)

 

Kérdés a jövő: merre megy az árfolyam, meddig emelkednek még az árak. A két fő tényező ebből a szempontból a háború és az EU-s pénzek. Sajnos a háború nem úgy néz ki, hogy egyhamar véget akarna érni – és ha jövő télig is eltart, akkor lehetnek majd csak igazán gondok, mert kifogynak a tartalékok. Az EU-s pénzből szerintem valamennyi jön majd, de nem hinném, hogy az összes. Orbán is látja, hogy mekkora szüksége lenne rá, meg is tett egy-két dolgot fogcsikorgatva – de nem szűnt meg kötekedni velük, az EU-nak pedig ezen kívül is régen a bögyében van már a mi bölcs vezérünk. Arra talán elég lesz, hogy az államcsődöt elkerüljük. Lásd ezt is alább, bővebben.

 

 

● Energiaárak, rezsi

 

Néhány rövid kiegészítéssel a fentiekhez:

 

   ○ A gáz tőzsdei ára

 

Bár a nyári pánikhoz képest harmada, a régi szép időkhöz viszonyítva még mindig kb. 4-5-szörös, mi pedig ezt az árat fizetjük az oroszoknak, némi fáziskéséssel. Így sem olcsó tehát – ami viszont nekünk még ezen felül jól megdrágítja, az már megint a gyenge forint.

 

Kormányunk tehát gyakorlatilag a tőzsdei árban egyezett meg az oroszokkal, ahelyett, hogy valahogy fixálták volna az árat – így most ki vagyunk téve ezeknek a nagyon durva kilengéseknek. Korábban ez bejött, most viszont nagyon nem. Tanulság: komoly kérdésekben nem érdemes hazardírozni.

 

   ○ Merre megy majd az ár?

 

Ez nagyon bizonytalan, nagyban a háború alakulásától függ. Közben azért van két tényező, ami segíthet mérsékelni: a világgazdasági lassulás és a szállítás átszerveződése.

 

   ○ A magyar rezsicsökkentett ár

 

Hosszabb távon ez így is tarthatatlan. Már most nehezen bírja az ország: lásd, hogy a tartalékainkból fizetjük, meg hogy már most az oroszokhoz kell szaladgálnunk fizetési haladékért.

 

Nagyjából helyesen, többé-kevésbé szociális alapon, bár eléggé elnagyolva, meglépték azt, hogy a többet fogyasztók drágábban kapják az áramot és a gázt. Ez az ár azonban még mindig jóval a piaci alatt van – másrészt pedig, aki az átlag alatt fogyaszt, az egyáltalán nincs ösztönözve a takarékoskodásra. Ellenben, ha kapna inkább egy csekket az alacsonyabb ár helyett, akkor valószínűleg ő is lejjebb tekerné a termosztátot – az ország pedig kevésbé adósodna el. Csak épp nálunk a rezsicsökkentésen, a gáz árán van a hangsúly.

 

Akárhogy is, túlzott kivilágítás nem várható idén karácsonykor. (És nemcsak Karácsonytól.)

 

 

● Inflációs egyebek

 

   ○ Mitől tűnhet nagyobbnak most kb. ugyanaz az infláció, mint régebben?

 

Pl. a (boldog) 90-es években, amikor nem is emlékszünk már rá, de nagyjából ekkora inflációk voltak, hosszú éveken át, mint ami most van. Attól, hogy ha valaminek az ára 1000-ről 2000-re nő, az többnek tud hatni, mint amikor 1-ről 2-re nőtt. (Lassan ideje is volna már levágni 3 nullát a forintról.) Meg attól is, hogy most az élelmiszer húzza, amivel mindennap szembesülünk.

 

   ○ Átértelmezés

 

Sok minden szemlélet kérdése: az, hogy hogyan hat ránk valami, nem csak a dolgon magán múlik, hanem azon is, hogy mi miképp értelmezzük azt. Egyebek mellett az inflációt is tekinthetjük úgy, hogy nem most a drága – hanem eddig volt olcsó. Milyen szerencsések vagyunk, hogy olyan sokáig olcsóbban kaptuk, mennyit spóroltunk…

 

(Általában mindenféle jó dolog elmúltát lehet így nézni: próbáljunk meg annak örülni, hogy részünk volt benne – ahelyett, hogy azon sopánkodnánk, hogy elmúlt. Illetve, még általánosabban, sokat tud segíteni, ha az ember át tudja értelmezni a dolgokat. Ez nem is ezt jelenti, nem is ennek minősül, hanem annak. Megvan a jó oldala is, összességében nem is olyan rossz, stb… Valakinek könnyebben, valakinek nehezebben megy az ilyesmi, és mint sok jó tanács esetében, ezt is jóval könnyebb lehet mondani, mint megtenni.)

 

(Lásd majd itt alább is, ahol az egész világot fogjuk átértelmezni.)

 

   ○ Zsugorítás

 

Vagyis, hogy kisebbek lesznek az árucikkek kiszerelései, 10 deka szalámi helyett csak 7-et tesznek egy pakkba. Ez egy jellemző marketing technika inflációs időkben, pontosabban, ahol és amikor az embereknek kevés a pénzük. Merthogy így a kevésből is meg tudják venni a dolgot – még ha kevesebbet is kapnak belőle. (Ráadásul fajlagosan még drágábban is, hiszen több csomagolóanyag kell hozzá, stb…) A fejlődő országokban is jellemző, hogy egészen kicsi porciókban árulják például a mosószert, hasonlókat.

 

(Kedvencem ez ügyben az volt, amikor még az előző válság utózöngéi közepette észrevettem, hogy a Magnum jégkrém is kisebb lett. A vicc az, hogy a magnum nagyot jelent.)

 

   ○ Menü költségek

 

Mely alatt most nem egy Big Mac-et értek kólával, hanem az inflációnak azt a költségét, hogy a vállalatoknak, eladóknak újra kell árazniuk a termékeiket – illetve a másik oldalról is, a vevőknek is szét kell nézniük, hogy mi mennyibe kerül újabban, hol az olcsóbb. Ez egy újabb plusz költség, magának az inflációnak a következtében.  (Hogy kihasználjuk ezt a kiváló alkalmat, hogy tanuljunk valamit.)

 

   ○ Olcsóbb és drágább termékek

 

Ezeknek az ára most közelebb kerülhet egymáshoz, azért, mert az előbbiek iránt megnő, az utóbbiak iránt viszont lecsökken a kereslet. Akinek tehát megvan a rávaló, annak relatíve kevesebbet kell, hogy ráfizessen, hogy megvehesse a márkásat.

 

   ○ Amikor majd munka sem lesz

 

Már hogy most az infláció mellé még megvan az emberek munkája. Majd ha nem lesz, akkor jön az igazi feketeleves.

 

 

● Gazdaságpolitika, kilábalás?

 

   ○ Az MNB erőlködése a kamatokkal

 

Közgazdasági alaptétel, hogy ha olcsón lehet hitelhez jutni, az növeli az inflációt, ha drágán, az csökkenti. (Hiszen utóbbi esetben kevesebb pénz tudnak elkölteni az emberek és a vállalatok – illetve megtakarítani is jobban megéri.) A kamatok ezenkívül a valutaárfolyamra is hatással vannak, a magas kamatok elvileg erősítenék a forintot, merthogy jobban megérné forintban tartani és kamatoztatni a pénzünket, mint más valutában.

 

Na ez az, ami most nemigen akar működni, az infláció meg a forint árfolyam is igencsak tesz arra, hogy mit akar a jegybank. Miért van ez?

 

Azért, mert ez az infláció nem az az infláció. Mint láthattuk, a fő okok költségoldalon jelentkeznek, legfőképp az energia és nyersanyagárak vonatkozásában, amihez képest a keresletoldali hatások, még a választási osztogatás is, jóval kisebbek. Elsősorban nem abból adódik tehát az áremelkedés, hogy az embereknek túl sok a pénzük, amit majd inkább betesznek a bankba. (A vállalatoknak meg aztán végképp nincs most pénzük – a kamatemelés miatt meg még kevésbé.)

 

Másfelől a lakosságot illetően az élelmiszer árak nőnek leginkább, amit akkor is meg kell venni, ha drága, ezen sem segít tehát, ha nagyobb a kamat. (Talán a lakásárak emelkedését majd fékezi – de ezek meg a romló forint miatt maradnak vonzók, befektetésnek.)

 

(Sőt, a magasabb kamatok még ronthatnak is a költségek által gerjesztett infláción, ha a vállalatoknak több kamatot kell megfizetniük, ami még további költségemelkedést jelent a számukra. Bár ez most valószínűleg meg lett beszélve Vargával, hogy ugyanis a vállalatokra is kiterjesztették a kamatstopot.)

 

A forint árfolyamát meg azért nem nagyon tudták megerősíteni, mert aki a tőkéjét félti, azt nem hatja meg néhány százaléknyi kamat. (Félti például, mert közel van a háború, mert az EU épp beint nekünk, illetve az államcsődtől. Plusz általában is kockázatkerülőbbek a befektetők az ilyen vészterhes időkben.) Valamint azt se felejtsük ki a képletből, hogy az MNB-nek az amerikai FED-del kell versenyeznie, ahol szintén infláció van, és elkezdték emelni a kamatokat. Az európai háborún kívül emiatt is olyan erős most a dollár.

 

(És emlékszünk, a forint árfolyama az inflációra is hatással van, ilyen indirekt módon is hatással tudnának lenni az árakra a kamatok.)

 

Aztán nagy nehezen, egy váratlanul nagy emeléssel sikerült megállítani a forint zuhanását, legalább a spekuláció vitorlájából kifogni a szelet. Ez viszont a hazai recessziót teszi majd még súlyosabbá.

 

Annyiból tanulságos ez az egész, hogy most élőben figyelhetjük meg, hogy mekkora befolyása van ténylegesen az MNB-nek a forintra – mert ugye egy dolog az elmélet, egy másik meg a való világ millió tényezőjével körbevett gyakorlati alkalmazás. Lefogadhatjátok, hogy az MNB-s szakemberek is nagyrészt csak tapogatóznak, hogy mi működik majd és mennyire.

 

(Ehhez két dolgot tudok ajánlani, az egyik egy meglehetősen szakmai podcast, ami jól elmagyarázza az alapkamatot, az irányadó kamatot, hogy mik ezek, amikkel az MNB játszik, és mit csinált velük. A másik meg a könyvben, hogy a közgazdaságtan félig mindig művészet marad.)

 

   ○ Az MNB és a fölös likviditás

 

És ahogy azt most igyekszik lekötni. (Feltehetőleg a bankoktól.) Ezt azért veszem külön, mert vicces, hogy épp ő pumpálta ki azt, nyakló nélkül, nem is olyan rég.

 

Tette ezt más országok központi bankjaival karöltve. Ennek ellenére akkor ez nem generált inflációt – főképp azért, mert az új pénz nagy része azokhoz vándorolt, akiknek már eleve volt, ők pedig ettől nem költöttek sokkal többet. (Illetve a kínálati oldal is működött rendesen, nem volt még COVID meg a háború.) A befektetési javak, részvények, ingatlanok árát, azért sikerült felnyomni vele. Már épp kezdett úgy kinézni, hogy, (az egyenlőtlenségek növekedésétől eltekintve), büntetlenül lehet pénzt nyomtatni. Most viszont megint lehet aggódni, hogy az infláció miatt megemelt kamatokat mikor nem tudják már fizetni az adósok – hogy aztán a bankokat is ki kelljen menteni.

 

Komolyan nem tudom, hányszor kell még eljátszani ezt.

 

(Apropó, a bankok: momentán az MNB-s betétjeik révén elég jól keresnek, mégpedig kockázatmentesen – de szerencsére csak addig, ameddig Orbán azt nem mondja, hogy az összeset vissza kell fizetniük.)

 

   ○ Kincstári optimizmus

 

Hogy ugyanis nem olyan rég még azt hallottam több helyen is, (pl. a hiperoptimista költségvetési törvényben, de kevésbé elrugaszkodott mértékben máshol is), hogy lehet, hogy még növekedés is lesz jövőre – ami nekem eléggé gyanús, merthogy kb. egy tényező sincs, ami ebbe az irányba mutatna. Varga még most legutóbb is 1%-os pluszt jósolt. Kérdés persze, hogy egy pénzügyminiszteri +1%, az a valóságban mennyi lesz. (Azért Orbánon látszik a türelmetlenség, hogy akárhogy is, de legyen már vége, valószínűleg, mert így egy télnél többet nem lehet kihúzni.)

 

Illetve, hogy távolabbra tekintve, jobb ötletünk nincs is, mint hogy majd hamarosan minden visszatér a régibe: 2024-re már kilábalást vár az MNB meg a Fitch is.

 

 

● Gazdasági egyebek

 

   ○ Extraprofitadó külföldön is

 

Hogy azóta az EU-ban is felmerült az ötlet – bár ott nem a légitársaságokat meg a bankokat pécézték ki, hanem az áramtermelőket; mert a gázár által meghatározott árképzés miatt azoknál, akik olcsóbb forrásból termelnek, tényleg jelentős profitok képződnek most. Nem árt az ilyet is észrevenni.

 

   ○ Napelemek

 

Azaz, hogy immár nem lehet szaldós elszámolásban háztartási naperőművet telepíteni, (és ezzel kiváltani a megdrágult hálózati áramot), ami elég nagy fölháborodást keltett. Én ehhez annyit tennék hozzá, hogy tudtommal ez a döntés most speciel nem hátsó szándékkal született, a hálózat tényleg nem bír el többet, illetve amikor kisüt a nap, hirtelen nincs hova tenni a sok áramot.

 

Ezt a cikket tudnám még ajánlani ehhez.

 

   ○ Spórolási tippek meleg vízzel

 

Aki a méltóságán (vagy az enyémen) alulinak érzi az ilyesmit, az ugorgyon nyugodtan. Három gyors tipp, amivel kicsit lehet spórolni: 1) Ahol a pára nem gond, benne lehet hagyni a fürdővizet a kádban, amíg kihűl, ami fűti a lakást. 2) A bojlert elég annyira feltekerni, amennyire meleg vízre szükségünk van. Nálam úgy van beállítva, hogy csak a meleget engedem fürdővíznek, ami ráadásul még praktikus is, nem kell minden alkalommal eltalálni a lábvíz hőmérsékletét. 3) Ha nem koszoljuk össze magunkat, elég kétnaponta fürdeni. (Az érzékenyebb területeket természetesen nem árt naponta megmosni.)

 

(Kis magyarázat a 2-eshez: az igaz, hogy a kádban landoló hőmennyiség ugyanannyi lenne a forrót keverve hideggel – viszont a bojlerből gyorsabban szökik az energia az utóbbi esetben.)

 

+ Nem tudom, hányan gondoltatok bele eddig, hogy milyen messziről jön az a gáz, ami a rántottát megsüti.

 

 

Az EU-s pénz

 

A várva várt, melyre hirtelen akkora szükség lett, hogy időnként még Orbánon is érződik, hogy erőt vesz magán, amikor Brüsszelről beszél, sőt megszavazták a Lex Becsicskulást is, természetesen csak „a Bizottsággal való megegyezés érdekében”. Hiába, a pénz nagy úr, az első, az utolsó és majdnem az egyetlen, amivel rá lehet bírni azt is, aki nem akarja. Mindezt az után, hogy a felajánlott helyreállítási ingyen pénzt nagy kegyesen elfogadtuk, a kedvezményes hitelt viszont nagymellénnyel visszautasítottuk. Csak aztán jött a háború, meg ez az egész – és most jó leckét kapunk abból, hogy melyik égtáj felől várhatunk segítséget, amikor ég a ház.

 

A nagy lendülettel megkezdett keleti nyitás is elhamarkodottnak és eltúlzottnak tűnik most már. Bár tény, hogy főképp a felemelkedő Kínával valóban tanácsos jóban lenni – viszont igencsak távol van tőlünk, és összehasonlíthatatlanul nagyobb is, ezért nem sokkal számítunk többet neki egy porszemnél – illetve, ha bírunk is némi jelentőséggel a számára, az azért van, mert EU-s tagok vagyunk. A Nyugattal is jóban kellene tehát maradni közben, már csak emiatt is.

 

Ami a Lex Becsicskulást illeti, (ahogy a 444 fogalmazott), nem vagyok biztos benne, hogy a név indokolt, mert amiket kérnek az EU részéről, attól tartok, azzal nem leszünk ki a korrupciós gödörből. (Új korrupcióellenes hatóságok, a vagyonnyilatkozati rendszer átalakítása.) Elég nehéz azt elképzelni, hogy egy kormány által létrehozott, működtetett, fizetett intézmény majd érdemi lépéseket tenne a kormány ellenében, hogy az utóbbi ne tudná megkörnyékezni a hatóság tisztviselőit, kikerülni az ellenőrzést, kimagyarázni a kifogásokat, stb… Majd egy pár kis halat lekapcsolnak, a bálnák meg úsznak tovább, ahogy az lenni szokott.

 

Ezzel kapcsolatban két javaslatom volna: az egyik, hogy ha valami, akkor az Európai Ügyészséghez való csatlakozás, az talán érne valamit, nem is értem, hogy ez miért nincs terítéken. A másik, hogy ha mégsem, akkor azokat a magányos ellenzéki harcosokat kellene érdemi pozícióhoz juttatni az új intézményekben, akik már bizonyítottak. (Pl. Hadházy, Jakab) Félő, hogy az EU megint hagyja magát palira venni, ezektől a minden hájjal megkent lókötőktől, mármint Orbántól & co.

 

Akárhogy is, nem az EU feladata lenne az, hogy nálunk kordában tartsa a korrupciót, a demokráciát meg éltben, és talán még a fideszesek egy része is egyetért velem abban, hogy hálásak lehetünk neki, hogy így töri magát értünk – amikor leginkább azt érdemelnénk meg, hogy kihajítsanak bennünket. Igaz, nekik is érdekük, mert tartanak tőle, hogy az egész szétesik, illetve, mert jórészt az ő pénzükből finanszírozza magát itt a kleptokrácia. De akkor is elég szomorú, hogy másnak kell megvédenie bennünket magunktól.

 

Mindenesetre vegyük észre, hogy kishazánk mennyire képes egymaga boldogulni, megállni a saját lábán, amikor kicsit rosszabbra fordulnak a dolgok, lássuk, hogy ki igyekszik segíteni kicsodán, milyen előzmények után – és becsüljük meg a jó dolgunkat. Hány ország van, mondjuk Afrikában, de sokfelé, aki összetenné a két kezét, ha beléphetne az Unióba. Hány migráns kockáztatja az életét, csak, hogy Európa kerítésein belül jusson. Nekünk mindez alapból megvan – ameddig Viktor el nem kekeckedi.

 

(És a kötelező kör: igen, Brüsszelben sem teljesen komplettek – de alapvetően jó szándékúak.)

 

Szintén fölháborító, ami az eddig hozzánk vágott milliárdokkal történt: a hülye stadionok, az elkorruptkodott pénzek, a látszatberuházások, stb… Most meg még egy stadion, az atlétikai, ami ezek között a körülmények között úgy kellett, mint egy falat kenyér. Illetve, hogy mindezt költhettük volna valami hasznosra, termelő beruházásokra és akkor talán most nem a covid pénzből kellene kifizetni a tanárokat. (Meg a gázszámlát – újabb kiváló termelő beruházás.)

 

De a mostani pénzek kérdése sem lefutott még. A kormány amellett, hogy a fogcsikorgatva becsicsuklt amennyire muszáj volt, több ügyben továbbra is köti az EU kerekét: ilyenek a svéd és finn NATO csatlakozás elhúzása, és az oroszokkal szembeni szankciók szankcionálása – nyilván azért, hogy az utóbbiak legalább azt megengedjék, hogy kicsit később fizethessük ki nekik az elképesztő pénzeket a gázért. (Meg hogy a Barátságot szíveskedjenek nem felrobbantani, mint az Északit.) Plusz a legújabb, bombás nemzeti konzultáció… Nem hiszem, hogy az összeset megkapjuk, én legalábbis oda nem adnám – de arra remélhetőleg elég lesz, hogy az államcsődöt meg az IMF-et elkerüljük. (Mert akkor lenne ám csak megemelve a gázár – bár azt azért megnézném, ahogy azoknak is lefekszenek.)

 

Még két megjegyzés:

 

   ○ Ha valaki elárulja a szövetségeseit, az annál is rontja a renomáját, akinek elárulja őket – hiszen megmutatja, hogy nem lehet megbízni benne.

 

   ○ A Lázár-analógia: hogy némileg hasonló taktika figyelhető meg nála, mint amit Orbán játszik az EU-val: kifelé húzogat, nem mindig követi szigorúan a pártvonalat.

 

 

Politika

 

Folytatva a belföldi ügyeket, némi kitekintéssel.

 

● Brüsszel a hibás?

 

Merthogy Orbán az ő nyakába akarja varrni mindazt a rosszat, ami itt most történik, főleg az inflációt. Érdemes ezt tisztázni – és a válasz már megint az, hogy nem egy felelős van. Fentebb láttuk, hogy miből lehet lemérni azt, hogy mennyiben tehet Orbán a bajokról: abból, hogy mennyivel magasabb nálunk az infláció, mint a környéken másoknál, mennyivel romlott jobban a forint, mint a zloty. Elég sokkal – de azért a maradék is jelentős: pl. az EU-ban átlagosan 14%-os az élelmiszer infláció, míg nálunk 50%. Ennyiben kívülről is jön az áldás, a háborúból meg annak a kezeléséből.

 

Merthogy: mint korábban kifejtettem, a háborút nem így kellett volna kezelnie Brüsszelnek meg a Nyugatnak, ez tény és való, és az ő hibájuk. Ugyanakkor ne feledjük, hogy miből ered ez az egész: Putyinnak abból az elképzeléséből, hogy neki joga van beleszólni Ukrajna belügyeibe – sőt, ha ezt nem akarják engedni, akkor ahhoz is, hogy odamenjen a tankjaival, és szétlője, amit kell. Bővebben alább.

 

● Az USA a hibás?

 

Ha már a felelősöknél tartunk, sokan meg az USA-t vádolják a háború miatt. Ebben is van valami: az USA (illetve a Nyugat) már a háború előtt mozgolódott az oroszok körül, bővítették a NATO-t, felfegyverezték Ukrajnát. Most pedig tovább támogatják, nem is kicsit, nagy értékű fegyverszállítmányokkal, hírszerzéssel, Musk internetével, az ukrán katonák kiképzésével, stb… – amik nélkül Ukrajnának esélye sem volna.

 

Amerika ráadásul elég rendesen profitál is a helyzetből: a dollár erősödésével, a gázszállításokból, az élelmiszerárak növekedéséből és vélhetően a fegyvereladásokból is. Illetve azzal, hogy tőle ez az egész távol történik, az indirekt hatásait is kevésbé szenvedi el, az infláció is jóval mérsékeltebb odaát, különösen, ami az energiát illeti. Úgyhogy neki kevésbé is sürgős véget vetni neki. (Vessük össze a helyzetet a világháborúkkal, amikor Európa szintén megtette azt a szívességet neki, hogy lebontotta magát, átadva a vezető szerepet Amerikának.)

 

Tetejében ott van még szerencsétlen Biden, meg a pártja, akik most a gonosz ellen meg a demokráciáért háborúzhatnak – ideológiai okokból sem siettetik tehát az ügy lezárását. Trump nekem sem a kedvencem, de tetszik – nem tetszik, könnyebben megtalálta volna a hangot Putyinnal, a háborúnak hamarabb vége lett volna. (Ha egyáltalán elkezdődött volna.) (Apropó, továbbra is hihetetlen, és a demokráciára nézve is degradáló, hogy ez a választék, már ami az elnököket illeti. Meg Liz Truss. Meg BoJo.)

 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az USA szándékosan provokálta volna ki a háborút, pláne nem azt, hogy ezt az egészet előre eltervezte volna – merthogy ilyeneket is hallani. Benne voltak az intrikában, könyékig – de azt ők sem gondolták volna, hogy Putyin háborút csinál belőle.

 

De most vissza a hazai vizekre:

 

● Az árnyékkormány

 

A DK féle – avagy: „álmodtam egy világot magamnak”. Ha már valódi választást nem tudunk nyerni, legalább játsszunk papás-mamást. Komolytalan. Talán emlékszünk még a Momentum hasonló próbálkozására az alternatív operatív törzzsel. De legalább pofozózsáknak ez is jó lesz, mint Márki-Zay, mert bármit mondanak, arra rá tud szállni a kormánypropaganda – márpedig tudnak jókat mondani. (És az is elég, ha csak az igazat mondják, a kellő diplomatikusság nélkül.)

 

1) Minden ellenzéki párt feloszlatása. 2) Egy darab új párt. 3) Egy új, épkézláb vezető előhalászása valahonnan: nem volna könnyű, de ez az egyetlen esély, hogy itt valaha változás legyen. Minden más csak bohóckodás. Ha addig nem lett volna az, az előző választás ezt teljesen nyilvánvalóvá tette. Ennek ellenére, ha valami, akkor csak nagyobb lett a széthúzás az ellenzék körében a választások óta – és csak bohóckodnak tovább, mindenki a maga kis szemétdombján, azért, mert azon legalább ők a kiskakasok, valahonnan még a pénzt is kapnak erre, elvannak a langyos vízben. Továbbra sem értem, hogy mit várnak ezek még az élettől…

 

● Alternatíva nélkül

 

Bár arról, hogy az ellenzék így néz ki, nézetem szerint, elsősorban ők maguk tehetnek – de azért a Fidesznek is jelentős szerepe volt ebben, az ellenzék szétzilálásában. Amit itt ki szeretnék emelni az az, hogy vegyük észre, hogy ezzel mit tettek még: megfosztották az országot az alternatívától: vagyis ha a Fidesz bármi miatt, pl. egy államcsőd miatt, mégis beleállna a földbe, akkor nincs B terv, nincs kire lecserélni őket – ami az egész országnak fájdalmas volna.

 

● Nemzeti konzultáció

 

Éééés igen, megérkezett, már épp hiányoltam. Először is, nem mintha egyébként is lehetnének kétségeink, de most már abból is látszik, hogy mennyire konzultáció ez, mennyire az a cél, hogy megtudják a zemberek véleményét, hogy rögtön mellékeltek is hozzá egy propagandakampányt. Azt igen, a bombásat. Hogy megmondják, hogy hova ikszeljél. A konzultációban. Röhej.

 

Szóval értjük, hogy valójában mit akarnak, tudatosítani a néppel, hogy ki a hibás: Brüsszel. De nem vagyok biztos benne, hogy ezt most nem csak térdreflexből nyomják – már hogy legalább addig, ameddig meg nem jönnek az EU-s pénzek, tanácsos volna mindent kerülni, amivel beárthatnak azoknak.

 

(Kedvenc kérdéseim egyébként, amikor Maris nénit megkérdik először is, hogy egyetért-e az élelmiszerdrágulással, utána meg a nukleáris fűtőelemekkel…)

 

Ja meg a másik apropó, hogy figyeljük meg, milyen az, amikor az autokraták megkérdezik a népet: vagy eleve úgy kérdeznek, hogy arra csak egyféleképpen lehet válaszolni – vagy megmondják, hogy mit válaszoljon. Viktor propagandával – Putyin meg puskával.

 

● Amikből látszik, hogy még nincs elég baj

 

Legújabban az aranybulla emléknap, kicsit korábban meg a főispán wármegyéje…

 

Szalay Miklós Zalai Viktor

 

Hogy elpucolt már Pestről 23-án a Nagy Harcos, azt figyeltük ugye? Ja persze, biztos a vidékiek kedvéért. Csak az a kár, hogy őket sem engedték oda.

 

De a legjobb: úgy látszik, nem csak vezérünk köhög mostanában, hanem a propagandagépezet is, mert mit hangsúlyozott a beszédében? Azt, hogy a Nyugat cserbenhagyta Magyarországot. De akkor most annak örülünk, ugye, hogy Ukrajnát nem hagyja cserben?

 

Hm? Zalai úr.

 

 

Iskola

 

A tanárok és a közoktatás szánalomra méltó helyzete. Tehát a lényeg: önökre a hatalomnak, de a nép nagy részének is, annyira van szüksége, amennyit fizetnek maguknak. Mint már elmondtam, ennek a hatalomnak az a jó, ha a nép szegény és megvásárolható, buta és befolyásolható. És a hatalom szavazóbázisának nagy része is jóval inkább a rezsicsökkentésben meg a közmunkában meg az összeszerelő üzemi munkában bízik, mint hogy majd egyetemre küldje a gyerekeit, olvasni meg majdcsak megtanulnak így is. (Az „elit” meg úgyis külföldre járatja a sajátjait.) Úgy is vehetjük, hogy most a tanárok fizetik a rezsicsökkentést.

 

Láthattuk, hogy akikre tényleg szükség van, azokat ki is fizették: a katonáktól a kukásokig mindenkit. Meg nyugdíjemelés is volt; valamint az orvosok sem jártak rosszul, merthogy a szavazóbázisnak jobban fáj a dereka, mint az unoka diplomája. De nem is, mert szükség van az iskolákra. Gyermekmegőrzőként. Hogy a szülők tudjanak menni a gyárba – lásd, hogy a tanárok most már úgy sztrájkolhatnak, hogy nem sztrájkolnak.

 

A kirúgott tanárok esete: melyen erőteljesen tetten érhető Pintér keze nyoma. Majd adok én nektek függelemsértést! (Meg, ami azt illeti, ennek az egész hatalomnak a hozzáállása is tetten érhető, a CEU és az SZFE esetétől kezdve, a hatósági árakon és az extraprofit-adón át az országgyűlési képviselők megabírságaiig, vagy épp a Budapesti közterületek kisajátításáig és az önkormányzatok kifektetéséig: ahogy sok mindent erőből próbálnak megoldani.) Bár azóta szólhattak neki, hogy fogja vissza a rendőrtempót, mert a végén még visszaüt. Az által kiváltott felháborodás ugyanis kiválóan alkalmas arra, hogy egységbe tömörítse az egyébként nem túl egységes tanárokat, melléjük állítsa a közvéleményt.

 

Azt egyébként jó nézni, ahogy a diákok produkálják a legélettelibb tüntetéseket hosszú idő óta. Sokra mondjuk nem mennek vele, de ezen legalább látszik, hogy őszinte és van benne hév. (A kormánymédia meg rendszerint agyonhallgatja ezeket is, mint általában a kényelmetlen ügyeket – valamint: „Gyurcsány”.) Mintha a tanároknál is ébredezne már valami komolyabb összefogás – mert mindenkit nem lehet kirúgni, bár az igazi egység még odébb van. Azonban, mivel a valóban fontos személyekre és ügyekre (Vodafone, atlétikai stadion, stb…) elköltötték, nincs már pénz a kasszában – szóval legfeljebb, ha Brüsszel nem veszi túlságosan a szívére a bombás plakátokat meg a többit, akkor juthat majd egy kevés a helyreállításiból önöknek is. Csak aztán nehogy önökből is külföldről fizetett ügynökök legyenek. ;)

 

Meg ez a traumatizált gyerekgeneráció…: a Covid, a háború, az iskolák helyzete és mindezek a klímakatasztrófa árnyékában… Lehet, hogy a hasznukra is válik a mostani kiképzés, amilyennek a jövő kinéz.

 

Bónusz, ha nem láttátok: Három és...:  ♫   Rohadjál meg Pintér Sándor… ♪♪

 

 

Egyebek

 

● Népesedés

 

Ez a legújabb rendőreszköz a születésszám megtámasztására, hogy az abortuszra készülő anyákkal meghallgattatják a magzat szívhangját… Az biztos, hogy a fogamzásgátlás sokkal jobb volna, mint az abortusz – így viszont az anyát traumatizálhatják, egy életre. Érti is ezt mindenki.

 

(A kérdés egyébként énszerintem az volna, hogy a magzat érez-e fájdalmat, érző lény-e már – alapvetően ehhez kellene igazítani a határidőt. Mert egy sejt még minden bizonnyal nem érez semmit, de még kettő se. De biztos ezt nem könnyű megmondani. Ráadásul, nem emberek, az igaz, de vélhetőleg érző lények például azok a csirkék is, akiket naponta eszünk meg egy gondolat nélkül.)

 

Meg általában is, ahogy az állam mindent bevet, hogy belebeszéljen abba, ami elvileg magánügy volna: a másik meg a pénz természetesen, a CSOK és társai. (Ami azt illeti egyébként, mára ez nem lehet magánügy – de más okból, és pont fordított előjellel: a túlnépesedés miatt, ami a kettő közül az egyik, ami kinyírja a bolygót.)

 

Mindennek ellenére a születésszám, itt nálunk, megint zuhant egyet, amin nincs sok csodálkoznivaló. Ebbe a világba…

 

● A bejelentés bejelentése

 

Mint műfaj, a kormány és a sajtó részéről. Talán a HVG hívta fel rá a figyelmemet, és tényleg gyakran jelennek meg olyan egysorosok, hogy „Ma fontos dolgot fog bejelenteni Orbán Viktor”.

 

● A Liu fivérek megpattanása

 

Ó, pedig a magyar szív meg a himnusz… Nekem egyébként nem fáj, mert eleve nem érdekel, hogy ki mekkorát tud ugrani, meg a hasonlók, illetve az se, hogy nemzetileg magasabbra tudunk-e ugrani, mint a kínaiak – úgyhogy én csak mosolygok ezen az egészen. Aki nem olvasta, annak itt van korábbi írásom az élsportról, annak valódi mivoltáról.

 

Meg nem mintha az (igazán gólerős) Fradi is ne lenne tele olyanokkal, akik nem az idén barnultak le. Természetesen engem ez sem zavar, a bőrszín mellékes, csak jól passzol a szóban forgó esethez, meg vicces, hogy ez a TC elvileg Ferencvárosi. Az irdatlan pénz ellenben, amit általában a bőrpöckölőkre költünk, a sápadtarcúakra is, na, az már zavar.

 

(Illetve csendben hozzáteszem, hogy amennyi megbecsülést én is kapok ettől az országtól, lehet, hogy kénytelen leszek hagyni, hogy megvegyenek a kínaiak.)

 

* * *

 

Kommentelés itt.

 

Facebook megosztás ezzel a linkkel.

 

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

 

https://egyvilag.hu/index.shtml#PT114_belfold

 

Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat. Aki még valami érthetetlen okból nincs benne, az az első 700-ból sajnos már kimaradt. Szerencse, hogy az első ezresben még benne lehet.  Én nem hagynám ki. ;)

 

 

LFÖLD

 

(A YouTube-on is hallgatható.)

 

A háború

 

Továbbra is úgy gondolom, ahogy az elején mondtam: Putyin ezt nem hagyhatja abba, ameddig azt nem tudja rá mondani, hogy győzött. Mi mást tehetne? A nagy oroszlándzsás medvevadász? Mondja azt a népének, hogy minden a tervek szerint halad, megadjuk magunkat? Már az elején rárakta magát erre sínre, és azóta nem szállhat le róla, sőt, most még meg is erősítette azzal, hogy deklarálta az elfoglalt megyék elcsatolását. A másik oldalon meg az ukránok, akik azt deklarálták, hogy semmit nem hajlandóak engedni, a Nyugat pedig támogatja őket ebben. Patt.

 

(Vegyük észre, hogy egy demokráciában nincs ez a presztízs probléma, azért, mert ott néhány évente lecserélik a vezetőt, az új vezető pedig könnyen szakíthat az elődje politikájával. Illetve, most, hogy itt a tél, az infláció meg a félidős választások, az amcsik azért finoman bepróbálkoztak Zelenszkíjnél, hogy hátha engedne valamit.)

 

A másik, ami történhetne, hogy a háborúnak Putyinnal együtt lesz vége. Ez sokak számára megkönnyebbülést hozna, az oroszok nagy részének is most már – kérdés, hogy mennyire lehet erre számítani. Innen nézve sem forradalom nincs készülőben, és a kedves egészségével sincsenek, úgy tűnik, nagy bajok. Esetleg egy puccs – de egy ilyen régi és ennyire kézben tartott rezsim esetén nagy esélye ennek sincs. Így pedig akár évtizedes jövője lehet még ennek a háborúnak. (Meg a mellette kibontakozó hidegháborúnak is.) Lásd a szovjetek afganisztáni háborúját, az is tíz évig tartott, ameddig csak a rendszer össze nem rogyott. (És ez a mostani konfliktus sokkal jobban hasonlít Afganisztánra, mint a nagy honvédőre, bármennyire is tolja Putyin a náci narratívát.)

 

(Egyébként tudok adni egy ötletet a kivonulás esetére, amivel esetleg meg tudná győzni magát, meg akik hinni akarnak neki: hogy tulajdonképpen mégis győzött, hiszen sikerült „kimenekítenie” az elnyomott ukrajnai oroszokat.)

 

Akárhogy is, az biztos, hogy Putyin ezt most alaposan benézte. Elbizakodott volt, gyors és tiszta győzelemre számított, innentől kezdve viszont legfeljebb egy gyenge és ingatag hódítással számolhat – miközben mindenki rosszul van tőle, a saját népe is egyre inkább, de még azt is nehéz elképzelni, hogy az ukrajnai oroszok boldogabbak lennének most. (Bár az igaz, hogy Ukrajna szorongatta őket, lásd alább az eszkalálódásról írtakat.) Ami pedig Putyint illeti, egyre inkább úgy néz ki, hogy ezzel sokkal inkább ki- mintsem beírta magát a történelembe, eljátszotta az korábbi tekintélyének javarészét is. (Mint Napóleontól Hitlerig mások is, akik túl nagyot akartak markolni, nem álltak meg időben.)

 

Bizonyos mértékig még én elismertem, mint valakit, aki határozott kézzel rendet tart egy ekkora országban, főleg az után a káosz és szabadrablás után, ami előtte volt. Na igen, néhány embert eltett láb alól – de hát ki tudja, lehet hogy ezt ott másképp nem is lehet. Amit azonban most művelt, azzal világosan megmutatta a gyengeségeit: az elbizakodottsága, a nagyhatalmi görcse, hogy olyan helyzetbe hozta magát, amiből nem tud kihátrálni, és hogy nem rest ezrek életével fizetni a saját hibáiért, mind arra mutatnak, hogy nincs meg a kellő bölcsessége. (Vagy most az, hogy jattot ajánlgat többek között nekünk is az ukrán koncból… Bár ettől még nem ő az egyedüli felelős, a Nyugatnak meg az ukránoknak is megvan a maguk sara ebben a történetben.)

 

Mi több, sokan idehaza is kimondottan oroszpártiak, az ukránokat, a Nyugatot és különösen az USA-t hibáztatják a háborúért, mondván Putyint „belekényszerítették” a háborúba. Igen, mint mondtam, van benne felelősségük – de azért álljon már meg a békemenet. Az egésznek a kiindulópontja ugyanis mégiscsak az oroszoknak (Putyinnak) az az igénye, hogy ők egy nagyhatalom, és ezért joguk van belebeszélni más országok dolgaiba. Ennyi erővel mi is nekimehetnénk a románoknak, meg még mennyi mindenki megtámadhatná a szomszédait…

 

Aztán ebből az igényből kiindulva eszkalálódott a helyzet odáig, ahol most tart. Nagyjából ezt is elmondtam már, de ha ismétlés, akkor sem árt: mik voltak ennek a folyamatnak a főbb állomásai?

 

   ○ Orosz lakta területek Ukrajnához csatolása a Szovjetunió idején, hogy Oroszország számára biztosítsák a befolyást – majd Ukrajna önálló országgá válása

   ○ A Majdan téri forradalom, amikor az ukránok megbuktatták az oroszbarát vezetőt

   ○ A Krím elcsatolása és az oroszbarát szakadárok mozgolódása Ukrajna keleti megyéiben

   ○ Az ukrán nyelvtörvény szigorítása

   ○ Putyin támad

 

Lehet, hogy nem teljes a lista – azt azonban mutatja, hogy hogyan lett lépésről-lépésre egyre súlyosabb az adok-kapok. De nem lett volna szükségszerű, hogy eljussunk idáig. Bármelyik lépcsőfoknál lehetett volna mondani, hogy állj, beszéljük ezt meg, nézzük meg, kinek mi fáj, milyen békés eszközök vannak még, amiket nem próbáltunk, milyen kompromisszumot tudnánk kötni. Énszerintem, beletörődve abba, hogy Putyin olyan amilyen, azzal, hogy Ukrajnát mintegy semleges zónának minősítették volna, akiből jó, rendben, nem lesz NATO tag, és engedi a nemzetiségeket az anyanyelvükön tanulni, ennyivel, meg immár, hogy elfoglalták azt, a Krím átengedésével, ezt az egészet meg lehetett volna előzni. (A legjobb persze az volna, ha Putyinból ki lehetne műteni a nagyhatalmi görcsöt – de ez nem életszerű.)

 

A félő az, hogy ez a mostani helyzet is csak egy közbülső lépcsőfok, mert nem sok képzelőerő kell hozzá, hogy tudjuk, van még hova eszkalálódnia a konfliktusnak. Ugye, az atombomba, abból is vannak kisebbek és nagyobbak, taktikaiak és stratégiaiak. (Vagy, hogy előbb valamilyen lakatlan területen mutatja meg egy „kísérletivel”, hogy mekkorát tud pukkantani.) Ennek akkor nőne meg a veszélye, ha Putyin elkezdene vesztésre állni. (Vagy ha már annyira elege lenne az egészből, vagy ha szimplán bekattan – és akkor aztán senki nem tudja, hogy hány millió halottnál állna meg a számláló. Az ilyet megkockáztatni sem lenne szabad.) De atom nélkül is bőven tud ez még durvulni, nem volt még például a nagyvárosok stratégiai bombázása, kiéheztetése, vegyi fegyverek bevetése, stb…: a II. vh-ban sem kellett atom a terror magasiskolájához. És most sem volna még késő leállni – bár az igaz, hogy most már Putyin nem elégedne meg annyival, amennyivel az elején.

 

De inkább folytatódik a pofozkodás: hídrobbantás – rakéták Kijevre – Oroszország terrorista állammá minősítése – az Ukrán energia infrastruktúra szétlövése… (Ami a lakosság terrorizálásának egy finomabb módja is.) Illetve az orosz mozgósítás is jól illeszkedik ebbe, és nem egy jó hír, ha elkezdenek átállni a hadiállapotra, berendezkedni egy elhúzódó konfliktusra. Mondjuk, Putyin otthoni népszerűségének nem használ – nem is véletlen nem akarta eddig háborúnak nevezni a háborút – viszont minél kényelmetlenebbül érzi magát, annál fogékonyabbá válhat az egyszerű megoldásokra.

 

(Hozzá tartozik még a történethez, hogy Ukrajnának is volt ám atomfegyvere, csak az oroszok megígérték, hogy nem támadnak, ezért önként lemondott róla. Ahogy mondtam: az oroszok most épp megmutatják, hogy miért volt igaza azoknak, akik eleve nem akartak barátkozni velük.)

 

Felmerült még közben Ukrajna NATO tagsága, beadták a jelentkezésüket – ez azonban szintén esélytelen, reméljük legalábbis: nem azért, hogy ne kívánnánk a legjobbat az ukránoknak, hanem azért, mert akkor jönne el csak a világégés igazi veszélye. A legfontosabb továbbra is az, hogy nehogy világháború legyen belőle. (A maradék Ukrajna EU tagsága valamivel esélyesebb volna, de az is csak akkor, ha Putyin is megkapná, amit akar, egy üzlet részeként.)

 

Akkor most mit kellene tenni? Nézetem szerint fegyverszünetet kellene kötni – anélkül azonban, hogy elismernénk az oroszok hódításait. Valószínűleg Putyin is unja már az ügyet, látja, hogy ez nem jött be, ezért elképzelhető, hogy belemenne egy ilyen alkuba. Aztán meg kivárni, amíg Putyin már nem lesz, talán nem is olyan sokára, amikor az utódja tekintélyveszteség nélkül visszakozhat majd – ha akar, az igaz. (Lehet, hogy ez a „szakács” lesz az?) Az könnyen lehet, hogy ingyen akkor sem adnának vissza mindent, de talán az eredeti ajánlat akkor újra számításba jöhet. Nem, ez sem volna teljesen igazságos az ukránokkal. Viszont rengeteg szenvedést megspórolhatnánk vele, és mindenekelőtt őnekik.

 

Meg hát közben egész Európa is szenved – és az nem tesz jót az idealista elveket valló, baloldali pártok és az egész EU népszerűségének sem. A legutóbbi levelem óta is tanúi lehettünk pl. a svédek és az olaszok jobbratolódásának. Másfelől az orosz fenyegetés azért most arra is rávilágít, hogy Európa országainak szükségük van egymásra, az összefogásra. (Azon kívül az ukrán nacionalizmust is megerősíti az oroszok támadása – csakúgy, ahogyan az oroszt meg Hitler támadása erősítette meg. Mikre jó egy ellenség, ugye…)

 

* * *

 

Kicsit távolabbról nézve, amit most az oroszok csinálnak, az volt a sztenderd hosszú időn keresztül, gyakorlatilag egészen 1945-ig: szinte folyamatos háborúzás a területekért. Hál istennek ez azóta már sokkal kevésbé jellemző. A másik, amit vegyünk észre, hogy amikor megszűnt a tusakodás, akkor sok igazságtalanság és logikátlanság belefagyott a status quo-ba. Ki tudná ezt jobban Trianon elszenvedőinél… (Bár rögtön mellérakhatjuk, akkor sem volt üres az ország, amikor mi idejöttünk.) Akárhogy is, akik birtokon belül maradtak, azok szerencséseknek mondhatják magukat, akik meg nem, azoknak, a béke érdekében, tanácsos elfogadniuk, hogy így jártak. Mint korábban kifejtettem, a nemzetközi integráció az, ami oldani tudná majd ezeket a betokozódott feszültségeket. (Illetve pont a mostani részben fejtegetem ezt a felállást a könyvben, etikai szempontból.)

 

(A mostani haddelhadd sem lenne, ha a ruszkik, nagyhatalmi görcsükben, ne irtóznának attól, hogy maguk is csatlakozzanak mondjuk az EU-hoz vagy a NATO-hoz. Ilyenről, tudtommal, lényegében szó se volt soha – de miért kell ennek ennyire elképzelhetetlennek lennie?)

 

Meg hogy a mostani felfordulásról is kb. másfél liternyi kocsonya tehet: az vetül ki ugyanis az egész világra, ami egy ember, Putyin agyában van. (Azért „megint”, mert Orbán agyának kapcsán már elmondtam ezt, amit itt az országgal művelt az utóbbi években.) No és persze az Egyvilág, ami az emberek agyában igyekszik rendet tenni – azon keresztül pedig a saját életükben és a világban is.

 

(Egy-egy ember is tud tehát nagy problémákat okozni. Másfelől viszont ott a klíma, a bolygó élhetőségének felszámolása, amelyen mindannyian együtt dolgozunk. Az előbbi esetben a túlzott hatalom okozza a problémát – az utóbbiban pedig a rendszer, amelyben élünk.)

 

* * *

 

Még néhány rövidebb meglátás a háború kapcsán:

 

● A háború, mint egy sportmérkőzés

 

Elég sok közös van abban, ahogyan ezt a kettőt szemléljük. Hány katonát gólt lőttek az oroszok a mai mérkőzésen? Mi az állás? 40-15 (ezer). Hazafut-e Putyin? Mi lehet az öreg spori taktikája? Beveti-e az atomot? Az azért elég sportszerűtlen lenne, kedves nézők, nagyon sportszerűtlen, igazi mélyütés Zelenszkíjnek a kék-sárga sarokban. És akkor még a magyar légiósokról nem is beszéltünk.

 

Borzasztó, de majd pont egy háborúnak ne lenne meg a szórakoztató funkciója. (Mint minden fájdalomnak és szenvedésnek egyébként, lásd bármelyik híradót, hogy a fele mindnek arról szól, hogy milyen balesetek történtek aznap, kiket gyilkoltak meg, ki halt meg magától.)

 

● A béke Nobel

 

Melyet ismét célzatosan ítéltek oda, orosz, ukrán és belorusz emberjogi aktivistáknak. Nem azt mondom, hogy rosszul tették, a bizottság kifejezte általa a támogatását a béke ügyét illetően – csak, hogy a díjazottak nem kizárólag a személyes teljesítményüknek köszönhetik azt. Hanem annak is, hogy jókor voltak jó helyen. (Hát ugye, más szempontból kevésbé jó helyek most ezek.)

 

Eléggé analóg módon egyébként Karikó Katalin összes díjaival – aki szintén jól dolgozott, csak nem biztos, hogy ezt mind a nyakába aggatták volna, ha történetesen nem tör ki a Covid. (Biztos, hogy nem.) Illetve, hogy hány olyan biokémikus és békeaktivista van a világon, akiknek nem jön el a saját járványuk és háborújuk. (És ezt nem (csak) féltékenységből mondom. ;)

 

● Háborús kedvenceim

 

   ○ Hogy Orbán plakátjain Brüsszel dobálja a bombákat, nem Putyin.

 

   ○ Lenin él!

 

Legalábbis a szobrait újra felállítják az oroszok Ukrajnában. A minap volt hír, hogy egy ukrán városban felállítottak egy korábban ledöntött szobrot, de most látom, hogy ez már régebb óta folyik. Szóval a vicc, hogy Lenin, az őskomcsi, most az orosz nacionalisták hőse lett…

 

   ○  „Jó hírt kapott Vlagyimir Putyin.”

 

Egy cikknek volt ez a címe, a jó hír pedig az volt, hogy az orosz alkotmánybíróság jóváhagyta az ukrán megyék elcsatolását. Hát igen. Hogy izgulhatott…

 

   ○ Atomháborús bulvár

 

Ahogy a Fókusztól az Indexig mindenütt téma, hogy milyen messze kell lenni a villanástól, mennyi időre válna lakhatatlanná a környék, meddig nem szabadna salátát enni, mit tegyünk, hogy ne ijedjen meg tőle a kutyánk, stb…

 

A Robotzsaru film jut eszembe, azt hiszem abban voltak ilyen rövid ironikus betétek, hogy milyen az élet a világvége előestéjén. (Pl. hogy csak 3 centi vastag napvédő zselében lehet napozni – mert akkor még az ózon ment.)

 

   ○ A Századvég felmérése: „A magyarok nem támogatják, hogy magyar adófizetők finanszírozzák Ukrajnát.”

 

Tényleg?

 

 

A királynő halála repríz

 

A múltkori üzenet előtt nem sokkal halálozott el, akkor írtam is róla, nagyon röviden azt, hogy bár arisztokrata volt, és az arisztokrácia intézményéért én magam nem vagyok odáig – a kötelességtudata, a példamutatása, az összetartó ereje, hogy egy nép anyja majd nagyija tudott lenni, az mindenképpen elismerést érdemel, és bárcsak több ilyen ember lenne pozícióban. Most csak egy rövid kiegészítés a temetés kapcsán is.

 

Mi kell az embereknek? Ahogy most is kitűnt, királynő, herceg és hercegnő, tündérkék és Harry Potter – ahogy még mindig oly sokan bámulták a királyi temetést. Ez sem baj, sőt tulajdonképpen aranyos, nekem egyébként is szimpatikus mindenki, aki legalább egy kicsit gyermekien naiv tud maradni.

 

Csak hát, szóval, a királynő is ugyanolyan ember volt, mint bármelyikünk, és ha valami csodálandó volt benne, az nem a királynői mivolta, hanem az emberi erényei, a jó szándéka – melyek azonban jóval kevésbé híres emberekben is megvannak, jóval közelebb hozzánk, a közvetlen környezetünkben is. Jó volna őket is észrevenni. (Illetve, ahogy a könyvben is írom, jó pozícióból jót tenni is jóval könnyebb – és ráadásul elismerést is sokkal többet lehet így kapni érte. Megérdemlik tehát az elismerést – csak amennyit rájuk zúdítanak, annyit nem.)

 

Máskülönben játéknak nem rossz az ilyesmi. Nekem is volt szerencsém személyesen részt venni angol hagyományőrzésben, mégpedig Oxfordban, ahol szintén be kellett öltözni talárba a vacsorához. Imádtam, és oda nem adnám – de csak játék volt. Őfelsége… Hagyjatok már az ilyenekkel, komolyan.

 

Ha még nem ajánlottam (elégszer), a könyvben meg lehet nézni a „Címkék, szerepek, identitások” részt, hogy mennyit számít, hogy minek tartunk, miként tekintünk emberekre, dolgokra. Sokat, nem ritkán többet, mint a dolgok maguk.

 

* * *

 

Kommentelés itt.

 

Facebook megosztás ezzel a linkkel.

 

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

 

https://egyvilag.hu/index.shtml#PT114_kulfold

 

Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat. De ha már benne vagy, nyomhatnál a Facebook lapra is egy lájkot. Ott könnyedebb, látványosabb posztokat találtok, illetve a könyv híreit.

 

 

KLÍMA

 

(A YouTube-on is hallgatható.)

 

Erről most csak röviden, részben, mert a lényeget már elmondtam az előző részekben, részben pedig mert ilyenkor, amikor hűvösebb van, átmenetileg kevésbé érdekli az embereket a téma. (Bár annyira hűvös azért nincs, amikor még november elején is meg lehet lenni fűtés nélkül – szóval én is azt mondom, nézzük a világvége kellemes oldalát.)

 

Lényeg a lényeg: azt, hogy le kell lassítani a világot, a múltkoriban már igyekeztem kihangsúlyozni – merthogy ez volna a kulcsa a megoldásnak. Ezt most csak az időközben felmerült tudományos eredmények tükrében szeretném röviden kiegészíteni azzal, hogy:

 

LE KELL LASSÍTANI A KURVA VILÁGOT!

 

Mert így nyilvánvalóan nagyobb foganatja lesz. Csak hát a tehetetlenség, ugye… De akkor is ez a helyzet: mérsékelni kell az emberi mértéktelenséget, úgy a mértéktelen fogyasztást, mint a mértéktelen szaporodást. Nem, nem a még újabb iparcikkek, az elektromos autó meg a műanyag evő műanyag hal fog megmenteni minket, de még csak nem is a – lehet, hogy megvalósíthatatlan – fúziós energia. Hanem az, ha képesek lennénk alábbadni, szerényebben, bölcsebben és lassabban élni.

 

A tehetetlenség, a legújabb klímaőrület résztvevőié is, akik azzal próbálnak feltűnést kelteni, hogy világhírű festményeket mázolnak össze főzelékkel. Sajnos a 15 perc hírnéven kívül ők sem mennek többre, mint akár Greta, akár a klímasztrájkolók. Önmagukban ezek a partizánakciók, de a felülről jövő, nagy nehezen tető alá hozott egyezmények is hatástalanok – azért mert ez a hatalmas robogó lokomotív, a világgazdaság, a fogyasztói társadalom, benne nemcsak a gazdagok, hanem a kisemberek is, megállíthatatlan, átgázol mindenen, amit kívülről az útjába raknak. Mit szoktam mondani? Hogy a benne utazók fejében kell megalapozni az ilyen mérvű változásokat – hogy aztán segítsenek meghúzni a vészféket.

 

* * *

 

Klimatikus kedvenceim:

 

   ○ Ahogy az atomenergia hirtelen mégis zöld lett.

 

Nyilvánvalóan azért, mert fejlődött a tudomány. (Nem pedig a gáz lett drágább.) Jó, rövidtávon lehet, hogy tényleg „zöldebb”, mint a fosszilisek, de már a nem túl távoli jövőre nézve is igencsak problematikusak. (Persze kit érdekel a jövő, amikor konyul a GDP és nincs mivel fűteni.) Tudom ajánlani ezt a kiadványt, amely jól elmagyarázza az atomenergiát és a problémáit. Különösen: egy csomó költség csak akkor merül majd fel, amikor szét kell szedni az atomerőművet – másrészt pedig az atomhulladék hosszú távú elhelyezése nincs megoldva. (Márpedig azt százezer évekre biztonságban kellene tudni.)

 

Nem, nem lehet megúszni, hogy alább kelljen adnunk. (Illetve meg lehet, csak akkor végünk.) Speciel én örömmel nézem most Budapesten a lekapcsolt díszkivilágításokat, bár ez nyilván csak jelkép értékű: az egész világnak erőt kellene vennie a mértéktelenségén.

 

   ○ „Ne mosogass kézzel!”

 

Szólít fel egy mosogatógép reklám. Azért, mert azzal mennyi vizet spórolhatsz, állítólag. Greenwashing (up), amitől a falra mászom: nem tudom ugyanis, azt beleszámolták-e, hogy ha kézzel csináljuk, akkor nem kell folyóvízben mosogatni, a mosogatógép anyagát kibányászni, kiolvasztani, elszállítani, megformálni, összerakni, működtetni, szervizelni, majd még a hulladékot is kezelni…

 

Egy másik reklámban meg, azt hiszem, a K&H azzal igyekszik eladni a számlacsomagját, fiatalos lazasággal, hogy 10 forintot ad faültetésre vásárlásonként. És így mindenen is pöröghetsz, vágod? Hát ugye, valóban, inkább adjon, mint ne adjon – viszont azzal, hogy vásárlásra, fogyasztásra bíztat, alkalmat ad a lelkiismeretünk zöldmosására – amivel könnyen lehet, hogy többet árt a környezetnek 10 forintnál.

 

   ○ Ahogy az olajtársaságok meg vannak téve főbűnösnek

 

Merthogy ők valójában csak a társadalom kinyújtott keze, amivel lenyúl a föld alá az olajért, ami neki, a társadalomnak, mindannyiunknak kell. Az egész rendszeren kell változtatni, mondtam már?

 

* * *

 

Kommentelés itt.

 

Facebook megosztás ezzel a linkkel.

 

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

 

https://egyvilag.hu/index.shtml#PT114_klima

 

Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat. Ha már benne vagy, ajánlom a közösségi csoportot is, melyben egymásnak mutathattok érdekes dolgokat.

 

* * *

 

Eddig tartott tehát a mostani üzenet evilági része. Ami itt következik, az tartok tőle, elég messze van a tojás árától – de akit érdekelne a tágabb valóság, hogy mi ez az egész, minek a közepében vagyunk itt vég nélkül elfoglalva a rezsicsökkentéssel, a hülye celebekkel, azzal, hogy ki milyen magasra tud ugrani, valamint egymás hajának szálanként való kitépésével, az jöjjön velem. Mutatok valamit, ami segít majd ezt az egészet új fényben látni. Megérteni nem lesz nehéz – elfogadni, hát abban már kevésbé vagyok biztos… Főleg ebben a mostani helyzetben messzebbre látni a pénztárcánknál. Próbáljuk meg azért, hátha sikerül egy kicsit (sokkal) tágabban nézni a dolgokat.

 

 

VALÓSÁGAINK

 

Nemrégiben előkerült már a köznapi és a kozmikus valóság fogalma, és hogy az Egyvilág mindkettőben segít eligazodni. Most ezt fogom kibontani.

 

(A YouTube-on is hallgatható.)

 

A köznapi, a kozmikus és az alternatív valóságok

 

Van tehát egyrészt a köznapi valóság, amelyben élünk, eszünk, párt keresünk, iskolába megyünk vagy a munkahelyünkre, megtanítják nekünk mi a helyes és mi a siker, helyezkedünk, üzletelünk, miközben zuborog a politika, zakatol a gazdaság, zúgolódik a társadalom. Ez a mindennapi környezetünk, amelybe beleszülettünk, beleillesztettünk, amelyben a boldogulást keressük. Nagyon hasznos, ha ismerjünk a csínja-bínját, hogy el tudjunk igazodni benne.

 

Ez azonban nem minden, sőt nem is ez az alapvető valóság, hanem az úgynevezett kozmikus valóság. A kozmikus valóságot akkor pillanthatjuk meg, ha felismerjük a látásmódunkat torzító két hatást: a biológiai és a társadalmi forma hatását. Mi „elmék” ugyanis ebbe a két formába beágyazva létezünk – és mindkettő nagyban befolyásol bennünket, az érzékelésünket, a gondolkozásunkat – és különösen: olyan motivációkat ültetnek belénk, hogy a nekik kedvező viselkedést tanúsítsuk. Csak az olyan formák tudnak ugyanis stabilan létezni, amelyek gondoskodnak róla, hogy a tagjaik fenntartsák őket.

 

Magyarul: az emberi formának rá kell vennie bennünket, hogy fenntartsuk önmagunkat, a testünket és hogy szaporodjunk – enélkül ugyanis vége volna az emberi fajnak. Emiatt vannak bennünk az ezekre irányuló vágyak, motivációk. (Valamint végső soron ebből a célból látott el bennünket a forma a környezetből érkező információ erősen interpretált érzékleteivel is. Emlékszünk, például a színekkel, amiknek semmi közük az adott hullámhosszhoz, csak az agyunkban léteznek – de így is hasznosak, mert ránézésre tudjuk, hogy melyik gyümölcs az érett.) Ez a biológiai forma hatása.

 

A másik a társadalmi forma – például a mai specializációra épülő, iparizált piacgazdaság, a maga sajátos felépítésével, értékrendjével és sikerkritériumaival, ahol az anyagi siker a siker, és a szakember az ember. Akárcsak a színekről, ezekről is azt gondolhatjuk, hogy az objektív valóság részei, eredendően így vannak, máshogy nem is lehetnének. Csakhogy ezek is relatívak, az aktuális társadalmi formától függenek, máshol és máskor más lehet az érték és a siker, és volt is már más. Például a reneszánsz idején többre becsülték a sokoldalúságot, a római korban a rabszolgaság nem számított szitokszónak, az amishok között nem a vagyonával mérik az embert. Azon el lehet vitatkozni, hogy ezek közül melyik jó és melyik rossz – a lényeg azonban most nem ez, hanem hogy különböznek, és hogy az egyes társadalmak polgáraiba annyira belenevelik a fennálló rendet, értékrendet, társadalmi elképzeléseket, hogy hajlamosak arra abszolútként tekinteni, mintha az volna a világ természet adta rendje.

 

Összegezve, az embert sem biológiailag, sem társadalmilag nem a kozmikus valóság felfogására tervezték, és könnyen azt hihetjük, hogy a bennünket magába foglaló, a speciális biológiai és társadalmi forma által meghatározott köznapi valóság „a” valóság. Pedig nem, hanem a kozmikus valóság az – amely eltekint ezektől a konkrétumoktól, lehántja ezt a kettős hályogot a szemünkről, tisztában van vele, hogy az emberi forma csak az egyik az elme lehetséges megtestesülései közül, és hogy a valódi sikert és értékeket is valami alapvetőbben kell keresnünk, mint az éppen regnáló társadalmi forma masinériájában.

 

Az embert az öntudata teszi képessé a formán túli valóság megragadására – amely egy önálló minőség, nem a forma terméke, a forma csak befolyásolni igyekszik őt az említett motivációk által. Az öntudatunknak köszönhetően tudok most én is mesélni nektek ezekről a dolgokról. A legtöbb állatnak viszont nincs öntudata, ezért egyáltalán nem képesek felülemelkedni a forma megszabta korlátokon.

 

(Továbbá, azon kívül, hogy „cogito ergo sum”, vagyis önnön létünkön kívül, az égvilágon semmiben nem lehetünk teljesen biztosak, hogy úgy van, ahogy azt az érzékszerveinkkel vagy a műszereinkkel tapasztaljuk; akármennyire élethűnek tűnjön is a külvilág, lehet, hogy mindent csak elénk vetítenek, kb., mint a Mátrixban. Ez pedig egyebek mellett azt is jelenti, hogy az sincs 100%-osan kizárva, hogy csodák történjenek, merthogy a világ törvényeiről is elképzelhető, hogy csak az illúzió részei. Ráadásul egy csoda mindenképpen történt is már, lásd a könyvben. Jó, ennyi azért kevés ahhoz, hogy bízhassunk a csodákban.)

 

Ezt is elmondtam már, de ismét hangsúlyozom, hogy félre ne értsük: a „kozmikus” elnevezés nem valamiféle ezoterikus lila ködöt takar: láthatjuk, hogy éppen hogy a köznapi realitásérzékelésünk a torzított, a kozmikus realitással pont hogy az objektív realitáshoz kerülünk közelebb. Csak ennek a szónak van egy ilyen komolytalannak ható mellékzöngéje, ne hagyjuk, hogy megtévesszen.

 

Nincs viszont vége a történetnek, merthogy vannak még alternatív „valóságok” is.

 

Ezek olyan „valóságok”, melyek nem valóságosak, az emberek csak képzelik őket. Mindenekelőtt természetesen a vallások, vallásos világképek. (Melyek attól még, hogy nem valóságosak, hegyeket képesek megmozgatni. A minap is ott ültem a pesti Bazilika előtt, nem kis épület – és ez csak az egyik kisebb alkotás, amit egy jó eséllyel alternatív valóságnak köszönhetünk. Nem kell tehát lebecsülni őket, és nem is csak a fizikai erejük miatt – sokaknak ugyanis erős lelki támaszt is nyújtanak: attól hogy nem igaz valami, hasznos még lehet.) De a vallásos világképeken kívül is vannak még alternatív valóságok: gondoljunk csak a politikai ideológiákra, a bal- és jobboldaliak sokat emlegetett alternatív valóságaira. (És nyilván, a hátulütőik is megvannak annak, ha az emberek képzelt világokban élnek.)

 

De miért vannak alternatív valóságok? Miért hitegetjük magunkat? Két okból. Egyrészt a támasz, amit mondtam, hogy az boldogabbá tudja tenni azokat, akik bennük élnek. Többféleképpen is egyébként: reményt ad, magyarázatot ad, megerősítést ad, hitközösséget, és egy álomvilágot, amibe el lehet menekülni. Másrészt ott vannak azok, az egyház tisztviselői, a politikusok, akiknek az érdekét szolgálja, hogy az emberek hisznek ezekben: „A vallást a közemberek igaznak tartják, a bölcsek hamisnak, az uralkodók pedig hasznosnak”.

 

Megfigyelhető itt általában is a gondolatok ereje, hogy megfelelően alkalmazva azokat, a világot képesek megmozgatni, például a vallások is. (Meg az Egyvilág is a gondolatok között, az emberek fejében igyekszik rendet rakni, megalapozni egy jobb világot – a vallásokkal ellentétben ezúttal a valódi valóság talaján maradva.)

 

Összefoglalva: a kozmikus valóság „a” valóság; a köznapi valóság is valóságos, de annak csak egy igen speciális szelete; míg az alternatív „valóságok” nem valóságosak, csak képzelgések.

 

 

Életünk és a valóságok

 

Az élethez nem szükséges a kozmikus valóság ismerete, a nagy többség életében nem jut el idáig, boldog is lehet az ember nélküle, sőt… Akkor meg minek? Hát azért, mert ez a valóság. Mint amikor a filmben megkérdik, hogy a kék vagy a piros kapszulát választod-e. Igen, egyéni szinten nagyjából ennyi – társadalmi szinten viszont, ott, ahol a világ sorsáról döntenek, már sokkal nagyobb jelentősége van, hogy annak lássuk a dolgokat, amik valójában, tudni mik a valódi értékek, felismerni, amikor alternatív valóságok kísértenek – mégpedig azért, hogy jó irányba kormányozzuk a világot. (Sőt, ami azt illeti, főleg a döntéshozók idealista fajtájánál, a köznapi valóság jobb ismeretére is szükség volna. Az EV mindkettővel kapcsolatban képbe hoz.)

 

(Hozzáteszem, a köznapi valóságból való kitekintés azt is segít elképzelni, hogy a megszokott körülményeink megváltozhatnak, például a klímaváltozás következtében, akár jelentősen is, elmúlhat a világ, amit ismerünk. Máskülönben könnyű úgy képzelni, hogy amit rövidke életünk során megszoktunk, az örök.)

 

Ennek ellenére meg szoktam kapni, hogy maradjak már a földön, a köznapi valóságban, merthogy mégiscsak abban élünk, az lát el, a többi csak akadémikus szédelgés. Érdemes tisztázni, hogy mennyiben érvelek én a kozmikus világszemlélet mellett.

 

Nos, tehát én sem azt mondom, hogy mindenki dobja el, ami a kezében van, menjünk el hippinek, feküdjünk ki a mezőre, és csak bámuljuk a Tejutat. Nem, kozmikus valóság ide vagy oda, az nyilvánvaló, hogy mi ebben a speciális köznapi szeletében létezünk neki, ebben kell boldogulnunk, a testünket etetnünk, az agyunkat energiával ellátnunk, azoknak is, akik magasabb röptű valóságokról szeretnének filozofálni vele: nem lehet elszakadni a mindennapoktól. És tény, a számunkra szükséges dolgokat úgy tudjuk a leghatékonyabban megszerezni, ha megalkuszunk a társadalommal, részt veszünk annak működésében, kiszolgálunk másokat, hogy aztán cserébe ők is ellássanak bennünket.

 

Módunkban áll azonban az ambícióinkat és a szemléletmódunkat a kozmikus valóságból meríteni. A legtöbb, köznapi valóságban leledző, ember ugyanis nem maga találja ki ezeket, hanem kívülről, más emberektől, az aktuális társadalmi formától kapja őket, nem a sajátjai azok a vágyak, amelyeket hajszol. Láttuk, manapság mik az értékek, mi a siker: az anyagiak meg a többi, ezeket oltják bele az emberekbe kiskoruktól fogva – és a legtöbben simán be is fogadják ezeket.

 

(Hasonlóan, a szerepeinket, melyeket a mindennapokban eljátszunk, azokat is kívülről kapjuk: hogy viselkedik egy férfi? Milyen egy jó anya? Mit nem illik felnőtt korban? Ezeket sem magunk találjuk ki, mégis sokat megteszünk, hogy megfeleljünk az efféle elvárásoknak – nem is csak mások szemében, hanem a sajátunkban is. Valamint általánosabban, azt is belénk oltják, hogy mi az élet rendje, menete, hogyan kell élni. Mindezeket aztán továbbadni is segítünk, mi magunk is.)

 

Az is igaz azonban, hogy a biológiai sikerhez is anyagiak kellettek, ennivaló, illetve a hordán belüli pozíció, mások fölé kerekedés, ezek tehát nemcsak társadalmilag, hanem biológiailag is bennünk vannak – és való igaz, egy anyagi testnek mindenképpen szüksége van az anyagiakra. Csak az a túlzás, hogy szinte a teljes életünk azok körül forog, még mindig, és az nem mindegy, hogy a tényleges szükségleteinken felül mennyit habzsolunk, mit adnak még el nekünk – mert nemcsak az emberek idejét, hanem a világot is az emészti fel. Valamint, a fölös anyagiakon kívüli más köznapi ambíciók, a rang, a pozíció is jórészt szükségtelenek a kozmikus ambíciók kiteljesítéséhez.

 

Mik lehetnek ilyen kozmikus ambíciók? Lényegében minden, ami a lényegünkből fakad, (nem pedig valamelyik formánkból): a kíváncsiság, az esztétika, az etikusság, az alkotás vágya, stb…: csupa olyasmi, amit ebben az anyagias világban nem sokra becsülnek – viszont, ha belegondolunk, szintén olyasmik, amikkel egy valóban szabad elme, akár maga Isten, elfoglalná magát; és ráadásul túl sok minden nem is kell hozzájuk, olcsók, és még ember- és környezetbarátok is. (Illetve hasonló elfoglaltság még a játék is.) Így, ha valaki az anyagiakat illetően kevesebbel is beéri, olyan sok nem is kell hozzá, hogy az ilyesféle ambícióknak, tevékenységeknek szentelhesse magát. Felismerve aztán, hogy az efféle törekvések sem alsóbbrendűek, az értékítéletünk is megváltozik, másokban sem nézzük le az ilyen irányú indíttatásokat.

 

(Illetve, ha ezt a szemléletet sikerülne tömegessé tenni, az a környezeti problémák megoldásához is nagyban hozzá tudna járulni, lévén így a gyökerénél ragadnánk meg azokat. Nem utolsósorban pedig ez a kozmikus valóság – köznapi valóság kettősség akkor is igaz volna, ha a fennálló köznapi rend történetesen nem azon volna, hogy szétcsessze a világot – így viszont talán még inkább át lehet érezni, hogy amiben élünk, az nem az igazi. Még ennél is jobban át lehet majd, ha, de inkább amikor, már szétcseszte. Mondjuk valószínűleg akkor is inkább az alternatív valóságok jönnek még inkább divatba… Megjegyzem, a katasztrofálisnál kisebb tökéletlenségek is elegendőek ahhoz, hogy egy rendszer ne legyen az igazi, például a társadalmi igazságtalanságok, vagy ha pazarlóan, feleslegesen köti le az emberek idejének és energiájának nagy részét.)

 

Az ambíciókhoz kapcsolódva aztán az önértékelésünk alapja is áthelyezhető, nem attól kell, hogy függjön, hogy mennyire érezzük magunkat sikeresnek mások definíciója szerint, hogy a többi ember, a társadalom szerint mi az érték, mi a siker, milyen címeket aggatnak ránk, minek neveznek bennünket. Például engem se izgatnak sem a diplomáim, sem az, hogy nem vagyok semminek se a CEO-ja, se a minisztere. Aki pedig lebecsül emiatt, az azért van, mert nem lát elég messzire. (Vagy, ahogy Nietzsche mondta: „És azokat, akiket táncolni láttak, őrültnek nézték azok, akik nem hallották a zenét”.)

 

(Mellesleg, ha ilyesmi volnék, pénzügyileg biztos nem ártana meg – de a könyv írását ellehetetlenítené. Megjegyzem, szerintem az igazgatók nagy része sem tekinti sajátjának a vállalat ügyét, hiszen csak felbérelték, hogy vezesse, de ettől még az nem lett az övé. Ezzel egyébként a munkavállalók többsége is így lehet: a közvetlen feladat esetleg érdekes lehet, de ehhez is szerencsésnek kell lenni – az meg, hogy a végső célért lelkesedhessenek, amit a munkájukkal elősegítenek, még annál is kevesebbeknek adatik meg. Talán a vállalkozóknak, akik a saját vállalkozásukat építik, illetve azoknak, akiknek a foglalkozására azt lehet mondani, hogy az egy hivatás.)

 

Valamint mások rangja és hírneve sem izgat: az embert nézzük mindenkiben, ne a ruháját és a plecsnijeit. Egyszersmind fölébük kerekednünk sem kell. Komolyan, ha csak arról le tudnám szoktatni az embereket, hogy a hírnévtől hanyatt, a tekintély meg a rang előtt pedig hasra vágják magukat, már azt mondanám, hogy megérte. Az állatok meg a gyerekek még tudják ezt – de aztán gyorsan elfelejttetik velük. A kozmikus szemlélet újra felszabadíthat bennünket – vigyázzunk azonban, mert „úgy tenni, mintha” természetesen nem szabad elfelejteni ebben a világban. Igenis, Igazgató Úr!

 

Az ambícióinkon és az önértékelésünkön túl az identitásunkat is alapozhatjuk a kozmikus szemléletre, azt, amiképp magunkra tekintünk, most kapaszkodjatok meg: az univerzum polgáraiként. Igen, ez megint eléggé emelkedetten hangzik, de próbáljunk meg eltekinteni a negatív konnotációktól, melyeket egy olyan világ aggatott ezekre a kifejezésekre, amely nem lát túl a saját szűk keretein. Koncentráljunk arra, amit ki akarok fejezni vele: a tág világszemléletre, a megtapasztalt kozmikus realitásra, hogy ennek köszönhetően annak láthatjuk a dolgokat, amik valójában, ambícióink szabad megválasztására – nem utolsósorban pedig a közösségre, amit a többi hasonló szemléletű emberrel, lénnyel, elmével érezhetünk általa.

 

(Jól mondjátok, de borzasztó messze is van ez a meggazdagodástól, a karriertől, az inflációtól, a Győzike-showtól, a nemzet szentségétől, de még a gender-felszabadulástól is… De emberek: ez az igazi valóság. Ha érdekel valakit.)

 

Az univerzum polgáraiként aztán a köznapi valóságra puszta körülményként tekinthetünk, amelybe belecsöppentünk, és amelynek közepette meg kell szereznünk azt, amire a saját ambícióinkhoz szükségünk van. Körülmény tehát, amelyhez alkalmazkodnunk kell – de nem tartozunk hozzá, nem kell átvennünk az értékrendjét, a gondolkodásmódját, a helyi krédót. Mintha csak űrhajótörést szenvedtünk volna az (önpusztító) orionhangyák bolygóján: nem akarunk mi lenni a főhangya – csak egy pár alkatrész kell tőlük, hogy továbbrepülhessünk.

 

 

A szakosodás és a valóságok

 

(A szakosodás régi vesszőparipám, azért, mert én alapvetően egy generalista típus vagyok, akit sok minden érdekel, és mert a világ mindent megtett, hogy belegyömöszöljön egy dobozba.)

 

A jelenlegi, specializációra épülő társadalmi rendszerben tehát az embereknek foglalkozásuknak kell, hogy legyen – és ez úgy van előadva, mintha ez volna a „természetes”, az univerzum törvénye. (Illetve ez az első két dolog egyike, amit mindenki tudni akar a másikról. A másik meg, hogy hány éves. Pl. ahogy a TV-ben, újságokban gyakran alapból odaírják az emberek neve mellé a korukat. Figyeljük meg, hogy az életkor a biológiai, a foglalkozás pedig a társadalmi formából ered: egyik sem tartozik a lényegünkhöz.)

 

Pedig a dolog nem így indult, hosszú időn keresztül sokkal kevésbé volt jellemző a szakosodás: az ősember mindenes volt, a középkori paraszt is sok mindent maga végzett el, meg ugye ott van a reneszánsz ember is. (Kicsit pontosabban: az embernek mostanra bizonyos fokig már természete is lehet a szakosodás, mert ha elég ideig él úgy, hogy az előnyt jelentett, akkor az ebbe az irányba ható gének elterjedhettek a populációban – akkor sem sajátja azonban az elvont, univerzális elmének, amelynek az emberi formában történő megjelenés csak az egyik lehetőség.)

 

Aha! De ki akar visszamenni ősembernek? A civilizáció volt az, ami magával hozta a nagyobb fokú specializációt, és ezeknek köszönhetően van meg most mindenünk. Abszolút így van. Mint jeleztem, én sem az őskorba akarok visszatérni, és szerintem is nagyon hasznos dolog, hogy vannak szakembereink, akik tudják, hogyan kell élelmet termeszteni, szép zenéket játszani, hidakat építeni, számítógépeket gyártani, és mRNS vakcinát készíteni. Figyelembe véve az ember korlátozott képességeit csak így lehetünk képesek hatékonyan bánni a világgal. Mint általában, itt sem végletekben gondolkozom, hanem a hangsúlyok bizonyos fokú eltolásában, a szakterületünk mellett valamivel több idő és energia fenntartásával a szélesebb körű szemlélődésre. (Amihez az EV egy ideális eszköz. Tömeges méretekben legalábbis ebben gondolkozom: egy kevesen, akik olyan szerencsések, hogy megtehetik, hogy jobban kiteljesítsék a generalistaságukat, ők sem ártanak.) Már csak azért sem, mert a széleskörű rálátás hasznainak elismerése is hasznos volna, a világ számára is, különös tekintettel az összetett problémák kezelésére. (Mint amilyen többek között a klímaváltozás is.)

 

(Vagy, ami azt illeti, egy világnézet összeállításához is, mint ez az írás, ahhoz is az kell.)

 

De azért nem árt látnunk, hogy akármennyire hasznos is, a szakosodás akkor is lemondást jelent, a világ egészét illetően fontosabb dolgokról, egy bizonyos részterület apró részleteiért cserébe. Na most, az emberek különbözőek, egy részüknek ez valószínűleg eleve fekszik, ők a specialista típusok, és semmi baj sincs ezzel se. Egy másik részükkel meg elhitetik, hogy ez a tuti, és ez a tudat felülírja eredendő berzenkedésüket. Vélhetőleg van egy harmadik részük is, bár eléggé láthatatlanok, akik tudatosan szűknek érzik a kalitkát, akiket a rendszer terel bele egy szellemi karámba és rájuk tolja a reteszt. Ők, velem együtt, a személyiségük megcsonkításaként élik meg a szakosodást. Kíváncsi volnék, hogy mennyi ilyen van.

 

Ámulok is, amikor a zenész elmeséli, hogy őt már kiskorában is csak a dobok érdekelték, vagy a tudós, hogy őt meg most az uránium-hexafluorid, a közeli infravörösben, a -270 és -258 közötti hőmérséklet tartományban, vagy épp az akkád rovásírás morfológiájának Babilóniai változatai a késői bronzkor első harmadában – melyekhez szeretve tisztelt témavezetőjük mutatta meg az utat. Jó, biztos nem kizárólag ezek érdeklik őket, de így szokták mondani – a közönség pedig az elvárt csodálattal adózik.

 

Természetesen isten ments, hogy leszóljam az ilyesmit, a szakemberek és az ilyen jellegű kutatások szerintem is hasznosak (is tudnak lenni), a kutatómunka túlnyomó részét az efféle vizsgálódások teszik ki, és szükség is van (lehet) rájuk. Csak kívülről nézve, úgy, hogy még a szavakat sem értjük, nagyobb dolgoknak tűnhetnek, mint belülről, illetve többnyire zseninek sem kell lenni hozzájuk.

 

Meg az is mennyire jellemző, hogy az emberek a foglalkozásukkal határozzák meg magukat, „én egy tanár vagyok”, „én meg egy orvos”, az identitásuk részévé válik a hivatásuk. Ami engem illet, én nemhogy közgazdásznak vagy magyarnak nem tartom magamat elsősorban, de még embernek se – hanem egy független elmének. Szalay Miklósnak, az univerzum polgárának. (Ami nem rang, nem helyez mások fölé, csak egy szemlélete a létünknek és a lényünknek a fent bemutatott módon.) Mert így is lehet, nem kötelező magunkra húznunk ezeket a formából fakadó kategóriákat. (Nem kis részben a formából fakadó vágyunk miatt, hogy tartozzunk valahová, befogadjon egy törzs.) Ezért is szoktam úgy mondani, hogy közgazdaságot tanultam, meg még foglalkoztam is vele – de nem vagyok az. (Még filozófus sem vagyok, pedig az közelebb áll hozzám – hanem valaki olyan, aki szeret filozofálni.)

 

(Apropó, van egy ilyen rajzolt kis szárnyas ektoplazma, amivel a jobberek szokták cukkolni a genderfluid ballereket, hogy azok azt sem tudják, hogy fiúk vagy lányok. Na most, ez meg, amit én mondok, ennek a kimaxolt változata, azzal, hogy énszerintem, a lényegünket tekintve, tényleg ilyesmik vagyunk: elvont elmék – a többibe csak becsomagoltak minket.)

 

(Konkrétabban semmi sem tartozik a lényegünkhöz, amit valamelyik speciális forma határoz meg bennünk, akár a biológiai akár a társadalmi, mindenekelőtt abból a célból, hogy fenntartsuk őket, kiszolgáljuk az érdekeiket. Sokan úgy vannak vele például, hogy család és gyerek nélkül nem volna teljes az életük – ezt azonban nagyrészt a biológiai forma gondoltatja velünk. Sokan úgy vannak vele, hogy karrier nélkül is egy csőd volna az egész – ezt meg javarészt a társadalom ülteti a fejükbe. Nem az ilyenek a létezés értelme. Az emberi életé, a piacgazdaságban már inkább – ez azonban a létezésnek csak az egyik lehetséges formája a sok közül. De természetesen az sem baj, ha valaki azt mondja, hogy neki ennyi is elég.)

 

(Valamivel bonyolultabb ez egyébként, mert a társadalom is rásegít a gyerektémára, és a biológia sem független az anyagiaktól – de ebbe itt nem mennék bele, a könyvben lehet még olvasni róla. Más szempontokból is sok mindent hozzá lehet még tenni ahhoz a néhány mondathoz, ami itt elhangzott, például azt illetően, hogy amit a forma tétet meg velünk, az gyakran nekünk is jó, egyéni és közösségi szinten, mondjuk az, hogy kerüljük a fájdalmat, biztosítjuk az utánpótlást, betartjuk a törvényeket. Ezek is ki vannak tárgyalva a könyvben.)

 

Azt lássuk tehát, hogy a szakosodás mind egyéni, mint társadalmi szinten egy hatékony eszköz. Társadalmilag így tudunk bánni a világ sokféleségével, egyénileg pedig általa tudjuk megszerezni, amire szükségünk van: úgy, hogy a saját szakértelmünk gyümölcsét elcseréljük másokéra. Ez vitán felül egy hatékony gazdasági módszer, és ha én találtam volna ki, büszke volnék magamra. A világnak azonban nem abszolút törvénye, hanem a körülményekből és a (biológiai) formából, korlátos képességeinkből fakad a hasznossága. Akinek fekszik, az szerencsés, örüljön neki, a társadalomnak így van szüksége rá, és meg is kapja a jutalmát. Akinek nem, annak viszont nem kell elhinnie, hogy ez az igazi, az ambícióit nyugodtan merítheti máshonnan – bár együttműködnie azért érdemes, a szükséges mértékig.

 

 

Emberek a dobozban

 

Vagyis, hogy sokan elvannak a maguk kis világában, és nem is nagyon kíváncsiak többre, arra, hogy mi ez az egész. (Nemcsak a szakosodás miatt.) Miért van ez?

 

Az jönne a számra, hogy nem értem. Nem értem az embereket, hogy mondhatnak le az egész világról önként. Hogy adhatják fel a lehetőséget, hogy az univerzum polgáraiként megismerhessék ezt a csodát maguk körül – helyette benne ragadnak a szakmaiban, a köznapiban, és beérik a forma nyújtotta jutalomfalatokkal. De nagyjából értem én – inkább csak csodálkozok, hogy mennyire ez a jellemző:

 

● Először is, az emberek különböznek, vannak, akiket tényleg jobban érdekel egy kavics, mint a kozmosz, jobban kedvelik az ismert terepet.

 

● Másodszor, az igazságot sem mindenki akarja megtudni, mert az kellemetlen lehet; mert kutakodni fárasztó, az igazság pedig gyakran bonyolult; és mert a kíváncsiság messze nem az egyedüli motivációja az embernek, sokakat nem is az mozgat elsősorban – vagy másképp: az ember nem egy igazságkereső gép, hanem alapvetően csak jól akarja érezni magát. (És nem is maga dönti el, hogy őt mi teszi boldoggá – és már csak ezért sem bűn, ha valakit nem a megismerés hajt.)

 

Illetve, hogy a szerényebb képességűek nagyon nem is tudnák kibogozni a szálakat, ez is érthető. Ám egészen okos emberek is elvannak egy-egy szakterületen belül egész életükben – de ez is rendben van, kinek mi fekszik. Ami viszont a legcsodálatraméltóbb a számomra, hogy sok csúcsintelligens ember is megveszik a rangért, a pozícióért meg a címekért… Sok evilági hívságért, amiket én nem sokra becsülök.

 

● Harmadszor a társadalom, a társadalmi körülmények is erőteljesen besegítenek, hogy az emberek maradjanak a dobozukban:

 

   ○ A szakosodásra épülő rendszer

 

   Ahogy a mindennapi teendők lefoglalják az idejüket, kimerítik az energiájukat, folyamatosan köznapi kihívásokkal szembesülnek, egyfolytában ott a munka, a karrier, a család… Való igaz, kiváltságos az, akinek megadatik egyáltalán a lehetőség, hogy felülemelkedjen a földi gondokon.

 

   ○ Hogy eleve a köznapi valóságba nőnek bele, kiskoruktól fogva annak az értékrendjét, ambícióit táplálják beléjük, azt sem tudják, hogy ezen kívül van más is; aztán meg ott a pénz, a karrier, a presztízs, minden, ami a rendszerhez köti őket. A legtöbb olyan ember is, aki már megtehetné, azok sem fordulnak a nagyobb dolgok, a szellemi szabadság felé.

 

   Nem utolsósorban pedig egymást is visszahúzzák, ha valaki kilóg, arra ferdén néznek – valójában azonban többnyire még erre sincs szükség, mert eleve olyanok akarnak lenni, mint a többi.

 

Szóval nagyjából értem én, csak csodálom az embereket, meg, hogy ilyen sokan ennyire egyformák tudnak lenni ebből a szempontból.

 

(Jut eszembe, egyszer beszéltem valakivel, aki azt mondta, hogy neki van öt darab könyve otthon a polcán, és abban minden benne van, ami szerinte fontos. Úgy, hogy nemhogy az EV nem volt köztük, de még az Encyclopedia Britannica sem.) ;)

 

És még azok is, akik keresik a kiutat a köznapi valóságból, leginkább azok is valamelyik homályos és bódító alternatív valóságban kötnek ki. Mert nem annyira az igazságra vágynak ők sem, hanem a mindennapok nyomorától való menekülésre. Ezért is hangzik rosszul az, hogy „kozmikus realitás” meg „az univerzum polgára”, mert rögtön ezekre a valóban lila ködbe burkolózó okkultságokra asszociál az ember.

 

Vegyük észre továbbá, hogy olyan intézmények, tanítók, művek sem nagyon vannak, akik a kozmikus valósággal megismertetnék az embert – miközben az alternatív valóságokat propagáló egyházakkal és politikai ideológusokkal Dunát lehet rekeszteni; illetve a köznapi valóságot is vannak, akik ismerik, főképp azok, akik, józan ésszel, benne vannak az élet sűrűjében. Gondolhatnánk, hogy a tudomány, az egyetemek a kozmikus valóságról szólnak – de leginkább ott is csak egy-egy szeletét kaphatja meg az ember – jórészt a többi rovására, túl alaposan ahhoz, hogy ne szorítsa ki a nagy egész fontosabb elemeit. Aki a kozmikus valóságra vágyik, annak, eddig, egyedül kellett boldogulnia. Enters Egyvilág…

 

Meg még az is idevág, hogy a legtöbben különösebbet alkotni sem akarnak, nagy ambícióik sincsenek, alapjában véve csak szép békésen el akarnak ketyegni együtt a többi fogaskerékkel, ameddig bírja a rugó. A családja, a gyerekei, meg a kis pályafutása a legtöbb ember fő projektje. Ez sem baj, természetesen, a könyvben is írom, hogy kisembernek lenni jó, és a középszerűség sem rossz dolog – csak megint egy, ami nekem kicsit furcsa. Mert így nem sok nyoma marad annak, hogy éltek, teljesítményeik feloldódnak a társadalom kavalkádjában. Viszont az ilyen teljesítményekre is szükség van, sőt: mint mondani szoktam, kétféle munka van: a szekér tolása és irányítása. Az előbbi nélkül is megállna az élet, még hamarabb.

 

Apropó fogaskerék, korábban előkerült már, hogy „valami nagyobb részének lenni”, azt milyen áhítattal mondogatják, és milyen felemelő sokak számára, a mostani rendszer tagjainak apoteózisaként. Lássuk azonban, hogy van ennek alternatívája, amikor valaki képességei korlátainak tudatában, ám az univerzum polgáraként azt mondhatja, hogy igen, kicsi vagyok – de egész.

 

(Angolul még jobb: small but whole.)

 

Figyeljük meg, hogy ez a „nagyobb részének lenni” mindenféle társadalomban ott van: a kollektivizmusban, a nacionalizmusban, de még a (mai) kapitalizmusban is, ahol a vállalat, egy vállalkozás részévé válik a legtöbb ember – meg persze a nemzet részévé is, hiszen ma gyakorlatilag minden ember nemzeti keretek között él. (Ami szintén nem volna szükségszerű.) Persze, hogy ott van ez mindenhol, hiszen mindenfajta közösség igényli azt, hogy a tagjai lelkesen szolgálják. A „kicsi vagyok, de egész” pedig lényegében az individualizmus, azzal, hogy utóbbi általában inkább a különállást, mint az egésznek levést hangsúlyozza. (Annak ellenére, hogy a név az utóbbiból származik: „oszthatatlan”.) Manapság nem sok mindenkire jellemző úgy igazán. (Apropó: Isten, a keresztény. Na, ő a tökéletes individuum.)

 

 

A Mátrix-analógia

 

Mert ezzel a rendszeren kívüli szemlélettel olyan az emberek között, nézni ezt az áramló tömeget, a rendszert alkotó légiókat, mintha egyedül te ébredtél volna fel a mátrixból. És a filmnek is ez a mélyebb mondanivalója, egy társadalomkritika, ahogy ott az a hatalmas gépezet, a társadalom gépezete, ami megszüli és beilleszti magába az emberi alkatrészeket, akik a részét képezik és működtetik, és hogy csak a kevesek látják meg egyáltalán ezt az egészet kívülről. Meg ahogy a mátrix részeként sokkal jobbakat ehetsz, mert a rendszer ellát, ott a karriered is – ha viszont kilépsz, akkor azzal az íztelen kásával meg a szakadt ruhákkal kell beérned – bár az igazság meg a szabadság, az a tiéd. Örülhetsz nekik, ha tudsz. (Nem csoda, hogy Cypher is vissza akart bújni.) Valamint a harc reménytelensége, ha ellent mersz mondani a mindennel bőségesen ellátott hatalmas gépezetnek.

 

Ez a lényege neki, és ezért is kiváló az a film, merthogy többszintű mondanivalóval rendelkezik, több szinten lehetett befogadni is. Ezt a társadalomkritikát például először én sem fogtam fel teljesen, mondtam is, mi ez a hülyeség, hogy egy elemhez hasonlítja az embereket, miért energiaforrásként van szüksége rájuk a rendszernek, miért nem építenek inkább egy atomerőművet? Miért nem, mondjuk, a képzelőerejüket hasznosítja? Hát pont azért, mert egy gépnek – a társadalomnak – nem eredetiség kell, hanem alkatrészek. Pont ezzel az elem hasonlattal árulja el, hogy többről van szó a gépek és az emberek háborújánál.

 

(Ez egyébként, hogy alkatrészek kellenek, kicsiben is igaz: a vállalatok is munkaerőt keresnek, specializált és standardizált, csereszabatos kis fogaskerekeket, nem egyéniségeket, és pláne nem forradalmárokat. Esetleg, ha majd 30 év múlva nagyfőnök leszel, akkor valamennyire megvalósíthatod a nagyszerű ötleteidet – vagy, ha ennél korábban szeretnéd, akkor, kvázi a rendszeren kívül, vállalkozóként, egyedül próbálkozhatsz. Vagy, még rosszabb, megpróbálhatsz írni egy könyvet.)

 

De az eggyel fentebbi szint, a gépek elleni háború, a kibervilág felülkerekedése az emberen, az ember elveszése a virtuális valóságban, ez szintén kurrens téma manapság, szóval, aki csak ilyen mélységig fogta fel, azt is elgondolkodtathatta. No és persze az akció, a látvány és a stílusos látványvilág, mindezen felül…

 

(Mi több, hogy nem a látvány a lényeg, nem a csomagolás. Emlékeztek a lefelé csordogáló zöld Mátrix-kódra, meg hogy az operátor inkább azt nézte, mint a 3D környezetet? Azért mondom, mert az Egyvilágot is nehéz volna azzal vádolni, hogy külsőségekkel próbálja meg eladni magát…)

 

És ahogy a mátrixot is csak kevesen pillantják meg kívülről, úgy a köznapi valóságon is kevesen látnak túl, a kozmikus szemlélettel is meglehetősen egyedül van az ember. A különbség is hasonlóan nagy a filmbéli két világ között, mint a köznapi és a kozmikus szemléletek között, mondhatni ez egy másik dimenzió – nem csoda, hogy nem könnyű felnyitni azoknak a szemét, akik eddig csak a köznapit látták, megértetni, hogy melyik az igazi világ, hogy a belőle merített ambíciók legalábbis nem alsóbbrendűek, hogy mit jelent az univerzum polgárának lenni.

 

Tágabban tekintve, a létezést sok szinten lehet megélni. Kezdve a tudattalan lényektől a növényektől, az egysejtűektől – az öntudattal nem rendelkező állatokon át – az öntudattal bírókig és az emberig. Az embereken belül vannak aztán, akik a közvetlen, térbeli és szellemi környezetükből sem mozdulnak ki, akár egy faluban élik le az egész életüket, a szakmájukon kívül nem gondolkodnak. Mások ennél azért tágabb térben mozognak, de mondjuk az országukon, a saját kultúrájukon kívül már nemigen érintkeznek, illetve akiknek szélesebb a rálátásuk a dolgokra, de a kozmikus valóságot már nem ismerik fel, stb… És minden szinten el lehet lenni, mondom, az, hogy a kozmikus valóságot befogadjuk, nem feltétele a boldogságnak. A boldogságra eredendően azért vagyunk képesek, mert a forma azzal jutalmaz meg bennünket, ha a neki tetsző módon cselekszünk – erre pedig a gilisztától fölfelé mindenki képes. Az öntudattal rendelkezők azok, akikben már ott a lehetőség, hogy a formán kívülről is meríthessenek boldogságot, például az igazi valóság ismeretének tudatából.

 

Meg még azon csodálkozom, hogy nem igazán találkoztam még ezzel az egész filozófiával így, ahogy itt kifejtettem – annak ellenére, hogy kicsit belegondolva, eléggé adja magát. Mondjuk, nem a tömegek filozófiája, az biztos. (Vagy lehet, hogy mégis én látom rosszul és mindenki más jól…)

 

(Azért, mondjuk, Diogenész lehet, hogy errefelé kapizsgált. Megvan az anekdota Nagy Sándor és Diogenész találkozásáról? Amikor Nagy Sándor így szólt a filozófushoz: „Kérj tőlem, amit csak akarsz”. Diogenész így válaszolt: „Ne álld el előlem a napot.” Mire Nagy Sándor csak ennyit mondott: „Ha nem lennék Nagy Sándor, akkor leginkább Diogenész szeretnék lenni.”)

 

(Bár az is igaz, hogy nem minden filozófus hordós csöves, és nem minden csöves filozófus. Apropó, Istennek, annak van karrierje? Hát fizetése? No, ennyi közös benne is van a csövesekkel.)

 

Akit még érdekelne, a könyvben megtalálja a forma és a boldogság teljes elméletét. A Mátrix filmet is megnézhetitek ezen a linken; illetve tudnám még ajánlani a mesterséges intelligencia beszélgetésünket a YouTube-on.

 

Végül néhány praktika a kozmikus valóság megtapasztalásához: 1) Sci-fi olvasás, nézés, inkább a filozofikusabbak, amelyek nem a lövöldözésről szólnak: ezek elgondolkodtatnak arról, hogy milyen más világok lehetnek, lehetnének, illetve, hogy az, amelyben a mindennapjainkat éljük, nem az abszolút, nem a teljes valóság. 2) Az Egyvilág, mely körbevezet mindkét valóságban. 3) A rendszeren, a megszokott kereteken kívüli élmények, amikért nem kell fizetni, és nekünk sem fizetnek érte, érintkezés másfajta emberekkel, séta a vadonban, biciklizés a csillagok alatt, stb… Vagy egyszerűen csak felnézni az éjszakai égboltra, ott ahol látszanak a csillagok, belegondolni, hogy mik ezek, mekkora a kozmosz a mi kis dobozunkhoz képest, a saját szemünkkel megpillantani ezt az elképesztő perspektívát, perspektívába helyezni a köznapi ügyeinket, valóságunkat, hogy ezek hogyan törpülnek el a kozmosz valódi dimenziói mellett.

 

(Valamint ezt az egész fortyogó nemzeti és nemzetközi pöcegödröt is perspektívába helyezni, meg a sok úrhatnám, törtető, telhetetlen és tehetségtelen, elvakult és eszetlen fődebilt is jól perspektívába helyezni, az egybites ideológusaikkal együtt, akik folyamatosan kavarják benne a majdnemmegmondtammit. Szerencsére van kiút, és annál jobban, mint amennyire muszáj, nektek sem kell állandóan azt szagolnotok.)

 

Gyertek velem a csillagok alá.

 

 

Fastball – The Way

 

* * *

 

Na, és tudjátok: segítsetek terjeszteni egy kicsit, úgy, ahogy nektek a legkönnyebb: mutassátok meg embereknek, linkeljetek be a kedvenc fészes csoportotokba, vagy küldjetek egy kis pénzt reklámra. (Tudjátok, mind egy szálig a könyvre fogom költeni, és el is számolok vele. Nézzétek meg, mire mentek az eddigi támogatások.) Okés? És ezt teneked mondom, nem a többieknek, mert ők nem mindig veszik a lapot. ;) Köszi.

 

* * *

 

Kommentelés itt.

 

Facebook megosztás ezzel a linkkel.

 

Vagy ezt a linket is kimásolhatjátok, továbbküldhetitek:

 

https://egyvilag.hu/index.shtml#PT114_valosagaink

 

Valamint továbbra is ajánlom kiváló Facebook-csoportunkat. Sok érdekes és értelmes dolog (és ember) van benne máris.

 

 

EV

 

A mostani téma a „Jóság elvárható mértéke”, hogy mennyi jót lehet elvárni az emberektől. Ahogy az előző témákban elhangzott, emberként, etikai érzékünkkel egyedülálló eszköz van a kezünkben a világ jobbá tételére – amit jó volna jobban kihasználni. Nem mindegy azonban, hogy hogyan és mennyire próbáljuk rávenni az embereket a jóra:

 

●  A jó elvárásának elvei

   ○ Például: nem az kell, hogy az emberek szeressék egymást, hanem hogy jól bánjanak egymással.

   ○ Nem kell túl sokat elvárni.

 

A jóság elvárható mértéke

   ○ A saját boldogságunk nem baj, ha fontosabb számunkra, de bizonyos fokig a másét is vegyük figyelembe.

   ○ A tapintat és az előzékenység

 

● A bizalom

   ○ Aki bízik bennünk, annak irányában több is elvárható.

 

Tisztességesség

   ○ Miket foglal ez magába? Többek között azt, hogy vállaljuk a felelősséget a tetteinkért.

 

Az igazságtalanság kezelése

   ○ Az ember feladata, hogy enyhítsen a természet és az élet által generált igazságtalanságokon.

   ○ 10-20%: Legalább ennyit adjunk másnak abból, amiből nekünk több jutott. Miért pont ennyit?

   ○ Mikor lehet elvenni másoktól?

 

A jó ösztönzése másokban

   ○ Méltánylás

   ○ Ösztökélés

 

További megfontolások

   ○ Amikor jobban tesszük, ha nem teszünk jót.

   ○ Kivel legyünk jók?

   ○ A jog és az elvárható jóság

 

Jónak lenni nehéz

   ○ A jó emberek szenvedései: pl. „Elég jó vagyok-e?”, és a jók erősebb bűntudata

   ○ A jó akadályai: amik megnehezíti, hogy jót tegyünk, például, hogy a jóság erőfeszítést igényel, áldozatot követel; hogy nehéz úgy jónak lenni, hogy hozzánk nem azok; a saját boldogságunk elérésének nehézsége – és még sok minden más. Hogy ezeket ne használjuk kifogásként, arra, hogy ne kelljen megtennünk az elvárhatót.

 

(Ez az utóbbi pont eléggé belemegy a részletekbe. Tudjátok, apró betű --> kihagyhatja, akinek kevesebb is elég.)

 

Illetve, később lesz majd egy „Hogyan érdemes jónak lenni?” című téma, gyakorlati útmutatással erre nézve. Ez itt most eléggé elméleti.

 

Kenny Rogers – Ruby, Don't Take Your Love to Town

Pink Floyd - On the Turning Away

Phil Collins - Another Day in Paradise

 

Where we go from here is a choice I leave to you,

 

oNe (world)

Partnerek

Ruffnet.hu

A honlap webszolgáltatója. Kiváló. Ajánlom.

egyvilag@gmail.com  (Szalay Miklós)   •   Hírlevél   •   Facebook lap   •   Facebook-csoport   •  
Facebook megosztás
  (1325)   •   Letöltések: 200.000+   •   Látogatások: