Egyvilág

Sziasztok!

Most egy olyan jön, ami még nem volt:

PONTOZZUK AZ ORBÁN-RENDSZERT

Mégpedig ésszel.

És ilyen nemcsak itt nálam nem volt még, hanem máshol se láttam hasonlót – annak ellenére, hogy ez egy fontos kérdés, mindenkit érint, és mi más módja volna annak, hogy reális választ adjunk rá.

MIÉRT JÓ ez nektek magatoknak és mindannyiunknak:

● Megfontolhatjátok a saját ítéleteteket.

● Az összegyűjtött véleményekből kiviláglik, hogy mit gondol a rendszerről a nép, hogyan oszlanak meg a vélemények.

● Megláthatjátok, hogy hol helyezkedik el a saját véleményetek a közvéleményhez képest.

● Általában is láthattok egy példát arra, hogy hogyan lehet racionálisan ítéletet alkotni, más dolgokról is.

Merthogy az emberek általában nem így, hanem gyomorból és benyomások alapján ítélkeznek, véleményeik meglehetősen átgondolatlanok, egyoldalúak és polarizáltak, a legtöbben vagy utálják, vagy imádják a rendszert és annak vezetőjét – és ennek megfelelően két táborra szakadt a nép. És a sajtó se más, ott is vagy az egyik vagy a másik oldalra beszélnek, és el nem ismernék, hogy nem teljesen fekete vagy fehér a kép.

Nem is beszélve a gyakorlatilag nyílt propagandáról. Ilyen körülmények között érthető is, ha az emberek mindent annak néznek, félő, hogy elsőre ezt is. Fontos hangsúlyozni, hogy ez nem az – hanem pont, hogy az ellentéte: valami, ami megpróbál önálló gondolkozásra késztetni, ahelyett, hogy a megmondaná, hogy hogy van, és mit gondolj.

A pontozást egy kérdőív segítségével tudjátok megtenni, itt a neten, mindjárt mutatom. A válaszaitok természetesen anonimok.

NÉHÁNY TÁMPONT a kérdőív kitöltéséhez:

● Ez nem arról szól, hogy ki tud nagyobb számot mondani, meg hogy legyőzzük egymást.

Arra ott az egész internet. Ez más. Arról szól, hogy megpróbáljunk tisztább képet kapni. Ti magatok is.

● Valamennyire fontoljátok meg a válaszaitokat.

Túlzottan nem muszáj, de úgy egy jó tipp erejéig. Mert ez most arról is szól, hogy hogyan ítélkezzünk ésszel, más ügyekben is.

● Próbáljátok külön-külön megítélni a szempontokat, ne ugyanazt a pontot adjátok mindenre. A pontok összege fogja megadni az összesített véleményeteket.

● Egyik kérdésre sem kötelező válaszolni. (Ekkor az 0-nak számít.)

Aki szeretné, már kezdheti is:

IRÁNY A KÉRDŐÍV

Aki viszont hajlandó kicsit jobban belegondolni, annak még némi segítség:

● A kérdés mindegyiknél az, hogy mekkora jó vagy rossz az, amiket abból a szempontból tettek.

Vagyis vedd figyelembe az egyes szempontok fontosságát is. Például, lehet, hogy a propagandát csúcsra járatták – mégis kisebb negatív pontok adok rá (–5), mint a demokrácia helyzetére (–8), azért, mert az utóbbi szempont fontosabb, tehát nagyobb rosszat tettek vele. A rossz vagy jó nagysága, amit tettek az adott szempont körében, mindenhol az a kérdés. Így lehet összeadni őket, és az összeg így mutatja azt, hogy összességében mekkora jót vagy rosszat tettek az országgal.

● 10 = amit egy nem extrém kormány tehet.

Vannak a világban mindent felülmúló gonoszságok, amik mellett minden eltörpül, amit Orbán tett. Az ilyeneket most hagyjuk ki a képből, a plusz és mínusz tíz jelentse a legnagyobb jót és rosszat, amit egy nem extrém kormány tehet.

● Nem árt, ha először átfutod az összes kérdést, és azt írod be először, amivel a legnagyobb jót vagy rosszat tették. A többit pedig majd ehhez képest.

● A kérdőíven 10 + 1 szempont szerepel. És igen, ez így némileg munkásabb, mint rávágni, hogy imádom vagy utálom őket – jutalmunk viszont egy racionális ítélet, meg amiket az elején elmondtam.

● Az eredményeket bármikor megnézhetitek a következő linken: EREDMÉNYEK. De, ha lehet, előbb töltsétek ki az ívet. Köszi!

Kész is, kezdhetitek:

IRÁNY A KÉRDŐÍV

Alább pedig, akit érdekel, elolvashatja az én elemzésemet, ugyanazon szempontok szerint, melyek a kérdőívben is szerepelnek – illetve a pontszámaimat is láthatjátok, amit az elemzés alapján adtam. Nem kell velem egyetérteni, ti nyugodtan adjatok más pontokat, illetve jobb is volna, ha még azelőtt kitöltenétek a kérdőívet, mielőtt engem elolvastok. És ennyire átgondolnotok sem szükséges – csak úgy egy jó tipp erejéig, ahogy mondtam. (Aki szeretné, kitöltheti előtte és utána is, és akkor azt is megláthatjuk, hogy milyen hatással vagyok rátok. Ezt lehet jelezni a kérdőívben.)

A saját elemzésem

(2024 közepe táján.)

● Kormányzóképesség

Ennek alapkövetelménynek kellene lennie, bárkivel szemben, akire rábíznak egy országot – tény azonban, hogy például a Gyurcsány érához képest érzékelhetően határozottabb kezekben van az ország, ahhoz képest meg, ami a mostani ellenzékből kinéz, arról a választási eredmények beszélnek. (Most a Tiszából talán esetleg lehet még valami.)

Hogy rend legyen egy országban, az alapvető. Nem azt mondom, hogy ha az ellenzék kerülne hatalomra, akkor megállna az élet, mert a dolgok akár maguktól is elmennek, mint ahogy egy zenekar is eljátssza a szimfóniát akár karmester nélkül is – de csak így-úgy. A kormányzóképesség, a dolgok kézben tartása és valamiféle koncepció arról, hogy merre menjünk, nagyban segíti az ország működését, a gazdasági befektetéseket, támogatja az emberek biztonságérzetét. A kormányzóképességet pedig az egység és a szervezettség, ami sehol máshol nincs meg a magyar politikában, mint a Fidesznél: a szervezet, a vezetés, az ideológia és a kommunikáció egysége.

A renden felül fontos még a kiszámíthatóság is – amelynek azonban az önkény hasonló ellenfele tud lenni, mint a demokráciák széljárás-változásai. (Lásd a gazdaságba való minduntalan belenyúlkálást, és az alkotmány állandó módosítgatását.)

Továbbá, a gyakorlatiasságuk sincs meg másban, beleértve a tettrekészséget, hogy nem ülnek úgy a langyos vízben, ahogy Gyurcsány tette, és ahogy az ellenzéki pártgyülekezet teszi azóta is – másrészt pedig, hogy tudják, mi kell a népnek. És mi is kéne más, mint a cirkusz és a kenyér – és ebből is látszik, hogy nem olyan nagy tudomány gyakorlatiasnak lenni, egy kicsit le kell szállni a nép közé, beleélni magunkat a helyükbe. Amikor meg a valóság nincs összhangban a nép kívánságaival, olyankor tudni kell diplomatikusan fogalmazni, és kimagyarázni, amit muszáj. Az ellenzék, főleg annak az értelmiségi része elég gyenge ezen a téren.

Más kérdés, hogy mire használják a gyakorlatiasságukat, a szorgalmukat: merthogy nemcsak a nép hasznára, hanem a saját önös érdekeik előmozdítására is. Ahogy lehajolnak az apróért is, ahogy, mint látni fogjuk, sokféle módszerrel tesznek azért, hogy megőrizhessék a hatalmukat, például ahogy Orbán rögtön úgy csinált, mintha tüsténkedne az ukrán határon, például amilyen buzgalommal vetik bele magukat az aktuális politikai ellenfelek lejáratásába, és a különféle hibák kiköszörülésébe is, lásd Szájer, Novák Katalin és Varga Judit gyors legombolását a rendszerről, illetve, ahogyan a választási vereségük után anno belefogtak a hálózatépítésbe.

Hogy Orbánék tagadhatatlanul hatékonyabb kormányzóképességével mire mentünk, az mit szolgál, mennyire az ország és mennyire a saját érdeküket, nos, ez a mostani írás ennek a mérlegét igyekszik felállítani.

(Mindezek fényében erre a szempontra, a kormányzóképességre én plusz három pontot adok az Orbán kormánynak. Ezzel nem kell egyetértenetek, ti nyugodtan adhattok mást, és ha még nem tettétek, küldjétek be a pontjaitokat a kérdőívvel. Vegyétek figyelembe, hogy több minden, például a korrupció, külön pontban kerül majd lepontozásra alább, azok nincsenek benne ebben itt.)

(+3)

● Migráció (bevándorlás és kivándorlás)

A kormányzóképesség egyik megnyilvánulása volt, ahogy a kerítést felhúzták a 2015-ös migránsáradatra válaszul. (Ami, hogy szögesdrót várja, aki erre téved, bevallom elsőre nekem sem volt szimpatikus. Aztán meggondoltam magamat.) Igen, mert az nem lehet, hogy kénye-kedvére járkáljon ki-be boldog-boldogtalan. Emberi jogok meg humanizmus ide va gyoda.

Illetve az is rendben van, hogy vonakodnak a migránsok tömeges befogadásától. (Bár a nagy csinnadratta ellenére túl sokan nem is akarnak ide jönni. Érdemes megnézni a statisztikákat: volt év, 2017, amikor több mint ezer embert befogadtunk. Az utóbbi időben viszont már alig valakit.) Az viszont tény, hogy Nyugat-Európában jelentős gondokat okoznak a bevándorlók – és jobb megelőzni, hogy itt is odáig fajuljon a helyzet.

Hozzáteszem, akik tényleg bajban vannak, azokon természetesen segíteni kell – annyira, amennyire tőlünk telik. (Valamint az EU-s államokkal szemben is jó volna mutatni az elvárható szolidaritást.) A mérték az, ami nem mindegy, azért sem, mert ha túl sokat várunk el az emberektől, a saját népünktől, akkor meg fogják unni a jókodást, és még annyit sem tesznek majd a bajban lévőkért, bennünket pedig elzavarnak, és jönnek a populisták. Részletesebben lásd ezt az előző írásomat.

Ne feledjük továbbá, hogy a nagy szigorral tandemben azért több mint 1000 embercsempészt el is engedett a magyar kormány, csak úgy, hogy a határőröknek legyen kivel fogócskáznia: ha a kapukon keresztül is be lehet jönni, akkor a kerítésnek is kevesebb értelme van…

És apropó, hasonlóan rendben van az is, hogy nem rohan fegyvereket küldeni Ukrajnába. Az ilyesmiből is a legjobb kimaradni, kis országként főleg, lásd Svájcot például – meg Trianont. Ami azonban, megint csak nem jelenti azt, hogy, amennyire tőlünk telik, ne kellene segíteni, a menekülők befogadásával, humanitárius segítségnyújtással, azzal, hogy elítéljük az agressziót, nem ismerjük el a hódításokat, valamint, nem utolsósorban azzal, hogy nem akadályozunk másokat abban, hogy segítsenek.

Viszont a kormányzati propagandában alaposan föl van fújva a helyzet, a migráció meg a háború is – ez pedig már nem az országról szól, hanem Orbán hatalmának a bebiztosításáról. (Meg mi még a harmadik jelszó a csokorban? Ja igen, a gender. Az még jobban.)

Ami még a migrációt illeti, nemcsak a bevándorlás van, hanem a kivándorlás is, ami igencsak megnövekedett az utóbbi években, sok magyar távozott Nyugatra – ráadásul, mondhatni, „a java”, akik tudnak és akarnak dolgozni, pénzt keresni. Az igaz, hogy ezeknek egy jelentős része vissza is jött, de a mérleg így is jócskán negatív.

(+3)

● Gazdaság

  ○ Munka

Nemrégiben olvastam ezt a cikket, hogy Borsodban egész kikúpálódtak egyes vidékek, mióta az emberek dolgoznak, és pénzt keresnek. Kezdettől szlogen volt az egymillió új munkahely, amit a (régi) Index egy darabig röhögött, amíg tényleg meg nem látszott a foglalkoztatási statisztikákon a jelentős javulás, úgyhogy aztán szép csendben elfelejtették az egymilliómunkahely-számlálót. Tény, hogy a 2010-es évek egy kifejezetten kedvező időszak volt ehhez a mutatványhoz, az alacsony kamatokkal, az EU-s támogatásokkal, meg a megelőző válsággal is – de az is kellett hozzá, hogy kormány kihasználja a lehetőséget, és igyekezzen rávenni az embereket, hogy dolgozzanak. Ma 4.723.000-en dolgoznak, szemben a 2010-es 3.789.000-rel. Ez mindenképpen elismerésre érdemes teljesítmény.

Ami már kevésbé az, hogy mennyit kapnak az emberek a munkájukért: Magyarország ugyanis továbbra is az olcsó munkaerejével hódít, ami kb. harmadannyiba kerül, mint nyugaton. Úgy is mondják, hogy a gazdasági növekedésünk extenzív volt, a kihasználatlan munkaerő bevonásának volt köszönhető, miközben a munkaerő minősége, termelékenysége nem emelkedett. (Miközben Lengyelország és főleg Románia elhúzott mellettünk.) És nem is látszik, hogy innen hogyan tovább, mert arról továbbra sincs szó, hogy megpróbáljuk fejleszteni a munkaerőt, lásd az oktatásról mondottakat alább. Amiről továbbra is szó van, az a még több képzetlen munkaerő, csak most már külföldről importálva. (Meg hát igen, a több dolgozó, a több adó az uralkodó osztálynak sem hátrányos.)

Nézzétek meg továbbá ezt az ábrát az EU-s országok bérszínvonaláról, a Facebook-csoportban. (És ha már ott vagytok, csatlakozzatok.)

  ○ Adózás

Adózni persze senki sem szeret, Magyarország meg, mint tudjuk, egyébként is a 10 millió szabadságharcos országa, ezért az adózási fegyelem javítása, pl. a pénztárgépek bekötésével a NAV-hoz nem volt hiábavaló. Nyilván, akinek emiatt most többet kell befizetnie, azt ez nem feltétlen teszi boldoggá – az állam pénzügyi helyzetén viszont javít. (Meg ne feledjük azokat se, akik kevésbé voltak kiaknázható helyzetben a dolgok okosba és zsebbe történő megoldásához, hogy nekik aránytalanul többet kellett viselniük a közterhekből.)

A másik, ami a nép szempontjából értékelendő, hogy egyes multikat, illetve a bankokat is megfejte a kormány. Bár túl sok mozgástér nincs ezen a téren, pont azért, mert multik, és hogy ha nem tetszik nekik valami, akkor odébb állnak. Úgyhogy leginkább azoktól tud kasszírozni, akik valamiért, valamennyire ide vannak kötve, és azoktól sem akármennyit. Látni kell azonban, hogy ennek egy részét valójában mégiscsak a nép fizeti meg, mert a vállalatok hajlamosak áthárítani az új terheket a fogyasztókra, így fordítva át a profitadót indirekt népadóvá.

Meg egyébként is fizet a nép is, rendesen, nem kis részét így, indirekten, ahogy kevésbé feltűnő. A 27 %-os ÁFA, a benzin árának a fele, a fuvarozók útdíja, stb… mind beépül az árakba, és nem a gombák, hanem az emberek fizetik meg – csak így kevésbé tűnik fel ahhoz képest, mint amikor az ember fizetési lapján ott van, hogy amúgy ennyit nyúltunk le belőle direktben, köszi. A másik az egykulcsos adó, aminek a magasabb keresetűek nyilván örülnek, meg munkára is ösztönzi őket – a társadalmi igazságosság szempontjából viszont megkérdőjelezhető. (Részemről nem is annyira a magasabb összjövedelmet adóztatnám jobban, hanem a tőkejövedelmet, azért, mert az hogy a pénz pénzt fial, alapból növeli az egyenlőtlenséget, munkára sem ösztönöz, illetve a pénzt örökölni is lehet. Ez is biztos segít majd abban, hogy akinek pénze van, segítsen a könyvben. ;))

* * *

No meg az infláció mostanában, aminek számos oka volt, és távolról sem csak a háború, ahogy azt kormányoldalról sulykolták, és ebből jó párról szintén Orbán tehet: az EU-val megromlott viszony, a boltok sarcolása, az árstopok, a választási osztogatás mind olyan tényezők, amelyek nem kívülről jöttek. Illetve a különféle árszabályozások, a rezsicsökkentés, a hatósági árak, a benzinár stop – melyek összességében inkább növelték az inflációt, nem is beszélve egyéb hátrányos következményeikről, a benzin hiányról, a piac megzavarásáról és a lepusztuló infrastruktúráról. (Bár azt azért meg kell hagyni, hogy most az egyszer, hogy a háború kitörése miatt nehéz volt, betartotta a rezsicsökkentéses ígéretét – amennyire lehetett. És hogy ezt részben a gazdagabbak fizették. A másik az inflációkövető állampapír, ami megmentette a benne tartott vagyonokat – bár nyilván ennek az árát is meg kell fizetnie valakinek, köztük olyanoknak is, akiknek nincs állampapírja.)

Valamint, hogy nálunk nincs euro, ami jelentősen visszafogta volna az inflációt, és még sincs még kilátásban sem, és az sem véletlen: biztos majd ez a kormány, aki mindent uralni akar, kiad a kezéből egy olyan eszközt, mint a pénznyomtatás.

Azokban a méretekben, amelyekben folynak, nem függetleníthetőek a gazdaságtól a szisztematikus lenyúlások, az állami pénzek pártcélokra történő felhasználása, és a korrupció sem, nem is csak, amit ellopnak, hanem lásd alább a hatékonytalanságot, amelyhez vezet. Hasonlóan az EU-s pénzek elkótyavetyélése is költségvetési méretekben is jelentős, részben az ellopásuk, részben a haszontalanságok, amikre el lettek szórva. Meg, hogy mostanra sikerült úgy lejáratni magunkat Brüsszelben, hogy már küldeni sem akarják őket.

Nézzétek is meg ezt az összehasonlítást arról, hogy mennyit profitáltak a kelet-európai országok 20 évnyi EU tagságból. Magyarország is 44%-ot nőtt gazdaságilag – viszont ezzel majdnem az utolsók vagyunk. (Románia pl. 80%-ot, Szlovákia 78-at, Lengyelország meg 100-at.) Nem véletlen, hogy a románok épp most kerülnek el bennünket a fizetések értékét illetően. Körbe vagyunk véve olyanokkal, akik sokkal többre mentek azonos feltételek mellett – és ennél nem kell jobb bizonyíték arra, hogy milyen rosszul sáfárkodtuk ezzel a történelmi lehetőséggel a felzárkózásra. (Amiben azért benne voltak a szocik is.)

Varga Mihályt alapjában véve jó szakembernek tartom, de őt sem dicsérhetem egy az egyben, mert egyfelől utat enged az előbb mondottaknak, másfelől a politikai megnyilvánulásai is lohasztják a renoméját a szememben.

Viszont volt még egy mindenképpen elismerésre érdemes húzásuk, hogy a korábbi, baloldali kormányok által felelőtlenül szabadjára engedett devizahitelektől megszabadították az országot és a hiteleseket.

Illetve lásd majd még alább a keleti nyitást, az újabban érkező keleti beruházásokat.

(+1)

● Családpolitika és egészségügy

(Az egészségügy 2024.07.04-ig nem volt itt benne, ameddig 280 válasz érkezett.)

A családok helyzete manapság meglehetősen problémás. Egyrészt az elszállt árak, különösen az ingatlanárak nehezítik a családalapításon gondolkozók dolgát. Másrészt a demográfia, a gyerekszám csökkenése, ami nemcsak a nemzet lélekszámán aggódók számára szomorú, hanem kemény gazdasági következményei is vannak, lesznek. Harmadrészt az egészséges család az egészséges társadalom alapköve, a gyerekeket normálisan felnevelni normális családban lehet, ami manapság már kivételszámba megy – és a mai gyerekekből lesz a jövő társadalma.

Ez ügyben a kormány igyekezett lépéseket tenni, ami alapvetően pénzt jelent. A pénz azonban csak az egyik tényezője annak, hogy a mai családok miért úgy néznek ki, ahogy – és attól tartok, hogy nem is a legfontosabb. Fontosabb a kulturális háttér, a kor szava, az emberek közötti kötelékek és a társadalmi elvárások meglazulása, az elanyagiasodás, a sok kütyü, az életmód, a gondolkozásmód. Pénzt osztogatni viszont lényegesen egyszerűbb, mint rendet tenni az emberek fejében, megreformálni a társadalmat. (S ha ez irányban próbálnak is valamit tenni, az leginkább kimerül abban, hogy hozzuk vissza a kereszténységet. Jó, erre a világon sincs megoldás.)

Sok foganatja mindenesetre nem lett a dolognak, sokkal több gyerek nem született – az ingatlanárak meg emiatt is még jobban elszálltak. (Illetve, amit még szoktak mondani, hogy persze hogy, hiszen kell az alattvaló, a munkás, a szolga. Én nem hiszem, hogy ez volna az indíték, az autokraták sem gondolkoznak 20 évre előre.)

Ezek alapján a családpolitikára plusz két pontot adok. (Akit érdekel, lásd még ehhez az ‘Ember, társadalom és család a modern világban’ témát a könyvben.)

Ami az egészségügyet illeti, az sokak szemében botránykő, és szerintem sincs rendben persze – de én azért olyan rettenetesen negatívnak sem látom a helyzetet. Részben azért is, mert az egészségügy szinte mindig és mindenhol szenved, Amerikától Angliáig, más, szerencsétlenebb helyekről nem is szólva – és itt Magyarországon is, kb. amióta az eszemet tudom. Mondjuk, az igaz, hogy a helyzet inkább romlott, mint javult, sorban hallani az orvoshiányról meg a várólistákról szóló híreket, a kórházak soha nem szűnő adósságát taglaló tudósításokat, stb…

Voltak ugyanakkor bizonyos pozitív fejlemények is, béremelések – amiket, ugye alaposan megtépázott az infláció, valamint a másik kérdés alatt beszámított hálapénz elleni fellépésre is lehet utalni. Így-úgy a rendszer továbbra is elpöfög, bár sok kilátás nincs rá, hogy jobbra fordulnának a dolgok. Ezeken kívül, a nem túl negatív pontszám, amit erre adok, mínusz egy, lehet, hogy a jó szerencsémnek is köszönhető, merthogy hála istennek túl sok közömnek eddig nem kellet, hogy legyen az egészségügyhöz.

Együtt a kettő:

(+1)

● Nemzet, kultúra

A „nemzet” a jobboldali rezsimek alapköve, az az eszme, ideológiai kapocs, amely összeköti, egységessé teszi a szavazóbázist, amire lehet hivatkozni, hangoztatni, hogy „aki magyar, velünk van”. (És ami a baloldalnak nincs: az egyik fontos oka a jelenlegi szétforgácsoltságuknak.) Nem csoda, hogy kormányoldalon igyekeznek is fűteni, ápolni, költenek rá, zászlókat állítanak, szobrokat faragnak, emléktáblát avatnak, megkoszorúznak, és amit csak lehet, nemzetivé tesznek a trafikoktól a sporthíradón át a Gellért-hegyig. Vannak, akiknek ez tetszik, vannak, akiknek nem, a nagy bal-jobb választóvonal, ha valamit, ezt aztán igazán kijelöli. A magam részéről egyrészt azt mondhatom, hogy még a baloldal mérsékelt régiójából szemlélve is émelyítő ennyi piros-fehér-zöld – másrészt meg azt, hogy nem nehéz felismerni a nemzetieskedés mögött a politikai haszonszerzés szándékát, a nép manipulálását. (Illetve nem azt mondom, hogy nincsenek a belső körökben olyanok, akik ezt komolyan veszik – de aki a KISZ-ből meg az MSZMP-ből jön, arról nem hiszem el, hogy neki a haza minden előtt.)

Ennek a vonulatnak része a nemzeti kultúra ápolása is, gondolok itt elsősorban a nagyjainkról, a magyar történelemről készült filmekre. (Petőfi, Semmelweis…) A baloldal, meg a baloldali sajtó ezeket reflexből lehúzza, és biztos, hogy drágák voltak, lehettek volna jobbak is, szerintem viszont egy országnak nem árt meg, ha készülnek ilyen filmek. Illetve általában, ha jut pénz a nemzeti kultúrára, törődnek vele, igyekeznek megőrizni azt ebben a globalizálódó, uniformizálódó világban: mert a nemzeti kultúra érték. Mondjuk, olyan nagyon sok minden más konkrétum nem jut eszembe ezen a vonalon, csak olyanok, mint a Magyarságkutató Intézet (miért ne), a Petőfi Irodalmi Múzeum (Demeter Szilárddal :/), a wármegyézés meg a főispánozás (röhej), meg még a nemzeti rockereknek lökött kis apró, (amiből sok érték nem született, de segítettek pár szavazatot összeszedni még).

Másfelől azonban a nem nemzeti kultúrának eléggé alávágtak, emlékszünk az SZFE esetére, láttuk a Nemzeti irányváltását, látjuk a független színházak finanszírozásának megnyirbálását, vagy épp az Eurovízióról való kivonulásunkat. Úgyhogy:

(+1)

● A demokrácia helyzete

Nekem ez a demokrácia meggyengítését, a hatalom bebetonozását jelenti. Mivel az emberek mindenekelőtt jólétet és biztonságot akarnak, lehet, hogy ez nem annyira zavarja őket a mindennapokban – azon túl azonban, hogy a mostani urak biztosították általa a jólétüket és pozícióikat, hosszú távon is súlyos következményei lehetnek. Miért?

Azért, mert egy rendszer könnyen függetlenedhet a létrehozóitól. Ha most kiépítenek egy effektív autokratikus, a hatalom megtartására tervezett, önfenntartó gépezetet, az túlélheti Orbánt, de még a Fidelitaszt is. Jó, nem a Kim rezsimről van szó – de a magunk kulturáltabb, európaibb, félbalkáni módján ez történt és történik itt is: az alkotmány első adandó alkalommal történő átírásával, az állami eszközök a pártérdekek szolgálatába történő állításával, a sajtó felvásárlásával, az új arisztokrácia felhizlalásával – akik és a rendszer kölcsönösen védelmezi és támogatja egymást.

Nem utolsósorban, ahogy az egyetemeket is átvették, különös tekintettel az MCC-re, a rendszer elitképzőjére és ideológiai főhadiszállására, illetve kiépítettek egy egész hálózatot a rendszert támogató ideológiát gyártó „kutatóintézetekből”: mint az Alapjogokért Központ, a Századvég, a XXI. Század Intézet, stb… (Meg ezeknek a vezető főokosai, mint Szánthó Miklós, és az alájuk beosztott naiv kis kutatócskák, ó istenem.) Meg ahogy a saját embereiket ültették a rendes állami intézmények vezető pozícióiba: az ügyészség, a kúria, az alkotmánybíróság, az MNB – no és persze a köztársasági elnök, egy csomó olyan, aminek függetleneknek kellene lennie, pont azért, hogy a hatalom ellenpontját képezze. Meg úgy általában, ahogy mindent elfoglalnak, központosítanak, maguk alá gyűrnek, amit csak meg tudnak kaparintani.

Hozzá szoktam tenni, hogy most még vannak bizonyos alrendszerek, amelyeket nem sikerült mélységében behálózniuk, elsősorban a bíróságok és a rendőrség, ahol még leginkább csak a felső irányítást vették a kezükbe – de ahogy telik az idő, kinevelik a tisztségviselők új generációit, lecserélik a régi embereket, úgy egyre inkább fennáll a veszélye, hogy ezeket is jobban áthathatja majd a párt befolyása, belül is. (Azt nem tudom, hogy a nemrégiben történt honvédségi és hírszerzési elbocsátásoknak volt-e politikai indíttatása.)

Mindezt azáltal sikerült elérniük, hogy kezükben vannak az állami eszközök, nemcsak az állami vagyon, hanem a törvényhozó és a végrehajtó hatalom is, melyeket nem voltak restek pártcélokra, a saját érdekeik előmozdítására használni – ez pedig egy igen súlyos probléma. Továbbá helyezzük ezt mérlegre az ellenzék külföldi finanszírozásával szemben, mely utóbbi a kormányoldal egyik kedvenc szólama: mindkettő jogtalan, de vajon melyik esetében van szó több pénzről, szerintem sokkal többről? (Vegyük észre továbbá az iróniát a dologban: a dollárbaloldalt emlegetik, a nemzeti érdek ilyetén megsértését sérelmezik felháborodottan – miközben ő maguk, a kormány, a nemzet pénzét sikkasztja közvetlenül.)

Vegyük észre aztán, hogy sokféle eszközt használtak párhuzamosan a hatalmon maradás érdekében: a közmédia leuralása, a közpénzből fizetett pártpropaganda, a külföldi magyarok választójoga, a választási osztogatás, a kisebb választási csalások, stb…, és hogy önmagában ezek egyike sem éri el a tarthatatlanul botrányos szintet – összességükben viszont bőven elegendőek a győzelemhez. Itt mutatkozik meg a szorgalmuk a saját érdekükben, ahogy lehajolnak az apróért is, ahogy a sok kis eszközt mind a kezükbe veszik, és serényen pörgetik.

Csak addig nyújtják tehát a gumiszabályokat, ameddig azok el nem szakadnak. Illetve más szempontból is jellemző, hogy elmennek a falig: a benzin ára, a forint árfolyama, az ÁFA nagysága mind ott áll, amit még éppen elbírunk. Az EU-val meg a NATO-val való kötekedéssel is az volt megcélozva, hogy komolyabb következményei azért ne legyenek ránk nézve. Néha azért van, hogy valamelyest elszámítják magukat.

A másik, hogy lehet, hogy Orbán nem maga az ördög – de ki tudja, hogy ki jön utána? Ezért is kockázatos dolog réseket ütni a pajzson, meggyengíteni a demokráciát, a demokratikus intézményeket. Mert jöhet valaki, aki majd átveszi a hatalmat, aki még ambiciózusabb, még kevésbé vannak skrupulusai, aki nem akar megállni itt – és a meggyengített rendszer nem lesz képes ellenállni neki. (Bár nekem már az is elég hátborzongató, ahogy a tömeg viktorozott neki a legutóbbi Békemeneten.)

Megjegyzem továbbá, hogy a demokrácia alapvetően nem is a jó kormányzásról szól – hanem pont hogy a zsarnokság megelőzéséről, ahogyan a könyvben is írom. Csábító tud lenni az erős kéz, a határozott vezető a demokrácia totojázásával szemben. Nagyon nehéz azonban azt biztosítani, hogy akár egy eredetileg jó szándékú egyeduralom is ne fajuljon rövid úton zsarnoksággá. Mert onnantól kezdve nincs választás, nincs szabályozva, hogy ki kerül hatalomra. A hatalom pedig mindenekelőtt a hataloméheseket vonzza, a hatalomért folytatott versenyben pedig rendszerint a gátlástalanok győznek. Kellenek nektek gátlástalan, hataloméhes vezetők?

Még az ellenzék eltiprásáról, ami megint csak, olyan erővel történik, ami demokráciában nem szokás: minden szóba jöhető politikai ellenfél személyeskedő (és nem ritkán hazug) lejáratása, a CEU elüldözése, az ellenzéki pártok és a civilek vegzálása – tudjátok, láttátok.

A demokrácia viszont kimondottan igényli, hogy legyenek alternatívák, sokszínűség, pluralizmus. Ezeknek a versenye ösztönözi ugyanis a politikusokat a jobb teljesítményre a köz érdekében, a versenytársak jelenléte tartja vissza az éppen hatalmon levőket a korrupciótól. (Meg hát kulturált ember egyébként is hagyja élni a többieket is.) Ezért van az alkotmány, ezért vannak a demokratikus kisebbséget védő intézmények. Aki ezeket meggyengíti, az ország egészének az érdekeit áldozza be a saját pénzéért, hatalmáért.

(–8)

● Propaganda, közhangulat, közbeszéd

(Nyilván ez is a hatalom megtartását célozza, de külön pontot érdemel, mert annyira kiemelkedő.)

Az utóbbi években olyan intenzitással mentek ezek, amire a kommunista pártállam óta nem volt példa Magyarországon. (Eredetileg benne volt a címben az is, hogy „néphülyítés”.) Aki itt élt az elmúlt tizen évben annak bizonyára nem kell bemutatnom: a sorosozás, a brüsszelezés, a migránsozás, a genderezés, a háborús propaganda az óriásplakátokon, a TV-ben, a rádióban, az interneten, minden elképzelhető csatornán, megállás nélkül.

Ezzel a kisebbik gond az, hogy értelmes embernek elmegy tőle a kedve az élettől. A nagyobbik, hogy ez is a hatalmuk megtartását célozza, és hogy akikre a kívánt hatást gyakorolja, azokat elhülyíti, éppen a saját hívet, pont őket leginkább. A legnagyobb pedig, hogy egymás ellen fordítja a népet.

Ráadásul, hogy mindez a pártpropaganda állami pénzből megy; valamint a sajtó leuralása, a független és az ellenzéki hírcsatornák visszaszorítása. Megjegyzendő azonban, hogy ebben azoknak is szerepe volt, akik eladták nekik az újságokat; és azt sem lehet azért mondani, hogy ne volna sajtószabadság.

Hát arra emlékeztek még, hogy hogy indult itt a demokrácia? 90-re, amikor még ez az egész olyan naivan derűs volt, amikor úgy tűnt, végre megvan a recept egy boldogabb életre, egy boldogabb jövőre, és a politikai ellenfelek is legfeljebb évődő partnerei voltak egymásnak a demokráciában. És ezzel szemben, hogy mi megy most, a parlamentben és kint az országban, ez az acsarkodás, meg minden, amit leírtam. És lehet, hogy migránsok nincsenek, de azért a negatív közhangulat is rányomja a bélyegét az ország élhetőségére.

Pedig ez nem volna szükségszerű. Ami énszerintem eldurvítja a hangnemet, az először is a hatalomvágy, mindenekelőtt Orbán hatalomvágya, hogy semmi sem drága a megszerzéséért. Másodszor az, hogy könnyebb a másikat besározni, mint közérdekű, jó ötletek kitalálásában versenyezni, esetleg azzal fárasztani magukat, hogy meg is valósítsuk őket. Az utóbbi külföldön is így van, és a hangnem ott sem finomodott az utóbbi időben – amiben Magyarország egyedi, az Orbán hatalomvágya. Enélkül az egy ember nélkül itt se volna nagyon más a helyzet, mint mondjuk Szlovákiában vagy Lengyelországban, nem lennénk ennyire a szamárpadban, mi egyedül. Alavju. (Természetesen közben nem feledjük a többi pontban olvasható pozitívumokat se, az összeg majd megmutatja, mi jön ki.)

Tegyük hozzá, nemcsak direkt politikai alapon utáljuk egymást. Ezzel az apa az anya a nő az férfi szöveggel az egyébként ártatlan szexuális kisebbségek is megkapták a magukét. (Bár a baloldalon sem kéne túlzásba vinni a genderezést, az is igaz.)

És amikor valaki azt mondja, hogy nem érdekel, hogy tízmillió ember utálja egymást, csak én legyek a király: az baj.

(–5)

(Még egyszer: miért mínusz öt ez csak? Azért, mert bár a néphülyítés valóban csúcsra volt járatva, a szempont maga kisebb jelentőségű, mint a demokrácia helyzete, amire, emlékeztek, mínusz nyolcat adtam. Összességében ez itt kisebb rossz, mint az. Értitek a módszert.)

● Korrupció

A korrupció alapból egy igen tág fogalom, a kormány viszonylatában a hatalommal való mindenféle visszaélés beletartozik, a fentebb elmondottak is, pl. a hatalom bebetonozása.

Ebben a pontban arról beszélek, amiről másutt nem volt szó, közelebbről a lopásról, az állami és uniós pénzek kijátszásáról a baráti körnek, a különféle jövedelmező tevékenységek ellenőrzésük alá vonásáról, (autópályák, telekommunikáció, hulladékkezelés, meg a MOL úgy általában, mellyel szintén igen közeli viszonyt ápol a kormány és annak alapítványai). Illetve a párthűség jutalmazása állami megbízásokkal, állásokkal, trafikkal. És ennek is több szintje van, a legnagyobbaktól, Lölőtől, le a helytartókig és a közkatonákig.

Mi a gond ezzel? Először is nyilván a közösségtől ellopott pénz – de ez messze nem az egyetlen, talán nem is a legfontosabb. Másik, hogy a hűség számít, nem a hozzáértés és a szorgalom, ami pedig nemcsak a hoppon maradt szorgalmasoknak rossz, hanem, megint csak, az országnak is, mert helyettük a hűségesek félmunkájával kell beérnünk. Továbbá, hogy az sugárzik föntről, hogy így is lehet, a példa, amit ez elé az egyébként is ügyeskedésre hajlamos nép elé állítanak ezzel – erre mondják, hogy a fejétől bűzlik. Valamint, hogy ha a Holdról nem is, de Brüsszelből biztosan látszanak az értelmetlen lombkoronasétányok… (Illetve, hogy az Európai Ügyészséghez, hogy nem csatlakoztunk – nem tudom, van-e valaki, aki nem tudja, miért nem.)

Gyakori érv a közpénzek kisajátítása mellett, hogy a nemzeti tőkésosztályt igyekszenek megteremteni vele. Ehhez röviden annyit, hogy az igaz, hogy ha a miénk volna az itt működő tőke, ha itthon maradnának a profitok, az jó volna – föltéve, hogy az a népet (is) gazdagítaná. Mert az egyetlen, ami számít az, hogy a nép hogy él. Hogy a tőkés magyar vagy külföldi, annak annyiból van jelentősége, ha a magyar tőkés jobban bánik a népével, többet juttat neki a profitból, többet törődik az országgal. Mert ha nem, ha csak maga és a helyi arisztokrata barátai érzik jól magukat belőle, ha csak az ő státuszuk megerősítésére szolgál a vagyon, akkor igencsak egyre megy, hogy annak, aki zsebre vágja, mi az állampolgársága. (És nem hiszem, hogy akár a legfanatikusabb fideszes is arra volna büszke, hogy de jó, hogy mi is el tudunk küldeni pár embert luxusjachtozgatni.)

(Megjegyzem továbbá, hogy a nemzeti tőke megteremtése, akár állami segítséggel is, védhető – úgy, hogy nemzetközi viszonylatban is versenyképes iparágakat igyekszünk létrehozni, és ennek érdekében támogatjuk, védjük őket addig, amíg meg nem erősödnek, valahogy úgy, ahogy a Távol-Keleten csinálják. Nem pedig úgy, hogy fogjuk az állam pénzét, és egyszerűen átpakoljuk magánzsebekbe.)

Szokás kormányoldalon a nemzeti tőkéseket a nemzetközi, internacionalista, globalista tőkésekkel szembe állítani, hogy utóbbiak az egész világot uralják, és nekünk is csak a pénzünket akarják. Van is ebben valami. (Viszont Brüsszellel összemosni őket már erősen megtévesztő, ahogyan ebben az írásomban kifejtettem: minőségi különbség van a kettő között, annak ellenére, hogy mindkettő nyugatra van tőlünk.) És idehaza sokan, főleg a kommunista múlt után nem is nagyon tudnak elképzelni mást, mint hogy kívülről érkezzen az elnyomás – pedig a történelem jelentős részében az uralkodó rétegek a saját népüket nyomták el, zsákmányolták ki, és manapság sincs hiány nemzeti diktátorokból. Mind a kettő fajta létezik, mindkettőről tudni kell, mindkettőnek ellen kell állni.

Orbán maga egyébként, amennyire látom, abban az értelemben nem különösebben korrupt, hogy ő maga pénzéhes volna. Neki a hatalom kell, és hogy ő legyen a győző – viszont a sleppet, azt ki kell fizetni, pénzzel. (A slepp természetesen nem az egyszeri Fidesz szavazó, hanem a hatalmi felépítmény tagjai, a NER.) Ők szerves részei a rendszernek, ők segítenek fenntartani azt – cserébe pedig a rendszer honorálja a szolgálataikat – a mi pénzünkből.

Akadt azért némi példa pozitívumokra is, gondolok itt a hálapénz elleni fellépésre, mely egy elvileg ingyenes egészségügyi rendszerben mégiscsak a korrupció egyik formája. Pozitívum volt ezzel kapcsolatban az orvosok bérének rendezése is. (De itt is megvan az érme másik oldala, a kórházak adóssága, a kisegítő személyzet alulfizetettsége, a továbbra is fennálló orvoshiány, nem is beszélve arról, hogy ha már így benne vannak a fehérítésben, a kormánykörök kezdhették volna, de akár folytathatnák is magukkal.)

(–5)

● Az ország jövője és az oktatás

A népet mindenekelőtt az itt és most érdekli – aki pedig azt akarja, hogy a nép rá szavazzon, nem fog szembe menni ezzel, és annál kevésbé, minél jobban félti a hatalmát. Pedig a jövőt is szem előtt kellene tartani, különben nem lesz, de legalábbis az unokáknak kell majd megfizetniük a nagyszülők jólétének az igazi árát.

Az Orbán-rendszer tipikus módszere a jövő kiárusítása, kezdték ezt a nyugdíjak államosításával, aztán folytatták a rezsicsökkentéssel és a miatta leamortizálódó közművekkel. (Azonkívül az akkugyáraknak is lehet, hogy később kell majd meginni a levét, valamint a paksi olcsó áramnak is, majd amikor szét kell szedni az erőműveket. Meg hát a felvett orosz és kínai hitelek…)

(Itt jegyzem meg, hogy, ha normálisan bánnak velük, akkor híve vagyok annak, hogy állami tulajdonban legyenek a közműcégek: az alapvető igények kielégítése stratégiai és szociális kérdés is, ráadásul monopolhelyzetben van az, aki a hálózatok felett rendelkezik – ez pedig túl nagy hatalom a kapitalistáknak. Ugyanakkor az állam sincs a legjobb gazda hírében – és még rosszabb lehet, ha nemcsak nemtörődöm, hanem tudatosan árusítja ki a jövőt. Még, ami itt említhető a reptér visszavásárlása, amit szintén helyeslek – föltéve, hogy állami kézben marad, a nép hasznára. Eladni sem lett volna szabad, ami meg még Gyurcsány sara.)

A legfájóbb azonban az, amit az oktatással művelnek Orbánék, amely szintén egy befektetés a jövőbe – és ami két okból sem prioritása a rendszernek, finoman fogalmazva. Az egyik, hogy pénzbe kerül, ami majd csak igen sokára térülne meg – a másik meg természetesen az, hogy a művelt emberrel csak a baj van, nem veszi be a propagandát, nem akar szót fogadni, saját ötletei vannak arról, hogy kire szavaz. Értjük a hatalom logikáját – és ebben mutatkoznak meg legtisztábban a rezsim preferenciái, hogy ha választani kell az ország és a saját érdeke között, akkor melyiket részesíti előnyben. Ez az egyik fő oka egyébként annak is, hogy megragadunk az összeszerelő üzemek szintjén.

Egy másik, eddig hanyagolt, de egyre érzékelhetőbb tendencia az oktatási rendszerben az indoktrináció. Az alaptantervben mondhatni nincs, legalábbis amennyi benyomásom van róla, illetve nincs több annál, mint amennyi egyébként is volt benne a nemzettudat irányába. Az irányítás alá vont egyetemek viszont kezdenek már pluszpontokat osztogatni az MCC-s kurzusokért. Azt nem tudom, a Közszolgálati Egyetemen mi van, de el tudom képzelni, hogy azt a lehetőséget sem hagyják kihasználatlanul némi átnevelésre. Meg a honvédelmi oktatásban. Meg a hittanórákon. Szükségük is volna rá, mert a fiatalság nem valami rendszerkonform, a nyugdíjasok meg előbb-utóbb kihalnak. Általánosságban szólva ez, a fiatalság agymosása, talán a legalattomosabb eleme a hatalmi eszköztárnak – bár itthon még csak nyomokban érzékelhető, és könnyű dolguk sincs velük, láttuk a diáktüntetéseket.

(S bár egy forradalmat nem néznék ki belőlük, azt azért tudjuk, hogy sok forradalom meg zavargás indult már egyetemekről. Általános úrhatnámságuk mellett talán emiatt is telepedtek rá az egyetemekre is odafentről. Illetve itt tenném hozzá a szintén nem rendszerkonform CEU elzavarását, amely az ország egyik legszínvonalasabb egyeteme volt, és amely, ha minden mástól el is tekintünk, sok barátot szerzett az országnak.)

A jövő elhanyagolása egyébként a demokráciának is az egyik beépített gyengesége: mert a népet a demokráciában is az itt és most érdekli – és ha a hatalmon lévők meg is próbálnak kicsit messzebbre tekinteni, mindig akad egy populista, aki örömmel kiárusítja a jövőt, csak, hogy megválasszák. De a diktatúra se jobb, olyan diktátorból is kevés van, akit a jövő, pláne a nép jövője érdekelne. (Kivételek azért akadnak, lásd Szingapúr esetét.) Az viszont nem igaz, hogy semmit nem lehet tenni: a nép kulturálása és viszonylagos jóléte segíthet benne, hogy a jövő is érdekelje őket – némileg.

(–5)

● Az ország nemzetközi pozíciója

Ha hallgatjátok a híreket, akkor tudjátok, mi megy ellenünk az Európai Parlamentben. Pontosabban, reméljük, hogy az ottaniak képesek különbséget tenni egy ország népe meg a kormánya között, és nem az országot utálják. (Ahogy Orbán igyekszik beállítani, „hungarofóbnak” bélyegezve az őt támadókat.)

Milyen hátrányai vannak ennek? Sokáig szinte nem is voltak neki, kellett vagy tíz év, mire Európa felocsúdott és kitalálta, hogyan reagáljon erre a hozzáállásra, amilyenhez korábban még nem volt szerencséje – és hát… a pénz. Az EU-s források, amik elkezdtek akadozni, és most eléggé úgy tűnik, hogy ez így is marad, legalábbis addig, ameddig ez a rendszer tart. (Bár ez azoknak fáj jobban, akik eddig lenyúlták őket.) Továbbá, azok után, amit itt a NATO-val is műveltünk, vélhetőleg kétszer is meggondolja magát mindenki (és nem csak a jelenlegi szövetségeseink), hogy befogadjanak-e bárhova. (És nem is beszélve arról a fejfájásról, amit a szövetségeseinknek kell elszenvednie ezek miatt.)

A másik, amit mindig igyekszek hangsúlyozni, hogy nehogy odáig fajuljon a dolog, hogy Orbán kiléptessen bennünket az EU-ból. Ennek komoly jelei nem látszanak egyelőre – de most, hogy kevesebb a haszna belőle, a baja meg egyre több vele – meg nekik is velünk, nem árt észnél lenni. Három dolog, ami a bennmaradás irányába hat: 1) Hogy Orbán barátainak, Kínának, is azért érünk valamit, mert uniós tagok vagyunk; 2) A magyar nép uniópártisága, a jó isten őrizze meg; valamint 3) Az uniónak se hiányzik még egy Brexit.

Mellesleg mások, Amerika is húzza a száját arra, ami itt folyik – de ők kevesebb vizet zavarnak errefelé.

A másik égtáj, kelet felé tekintve azonban már sokkal barátságosabbak vagyunk. Kínával szerintem sem árt jóban lenni, lévén eléggé úgy néz ki, mint a világ következő nagyhatalma, akármekkora diktatúra is. (De hogy a kommunista mi benne, arra kíváncsi lennék.) Akár úgy is, hogy valamelyest szembe megyünk az EU-val. (És nemcsak ideológiailag: mondjuk azzal, hogy most idejön a BYD, azzal az európai autógyártókat nem tesszük éppen boldoggá.) De kis országként ez a mi pályánk: a nagyhatalmak közötti egyensúlyozás, rendben van.

Azonban: nem véletlen mondom úgy, hogy egyensúlyozás – ennek ugyanis egy igen finom, gondosan menedzselt műveletnek kellene lennie, hogy közben a Nyugatot, a sokkal közelebbi szövetségeseinket se idegenítsük el magunktól. Már csak azért se, mert az igazi hasznot abból lehetne húzni, ha ezek ketten itt nálunk találkoznának, üzletelnének egymással – meg velünk. (Például én a Fudan ellen sem lettem volna alapból – úgy, hogy a CEU is marad.)

No meg, hogy a többi keletiekkel viszont, a türkménekkel, Erdogannal de még Putyinnal se megyünk túl sokra, legalábbis mi, a nép. Leginkább arra jók, hogy Orbán kielégíthesse az illiberális apakomplexusát, lelki cimborákra találjon a Nyugat megvetésében – és támogatókra a saját kis királysága fenntartásához.

(–4)

● Egyebek

Nekem ezek az alábbiak jutottak még eszembe, de ti bármit figyelembe vehettek. Ezekre tehát egy összevont pontot adok majd, amit a „Egyebek” mezőben viszek be.

  ○ Élsport, világversenyek, stadionok

Ebben benne vannak a stadionépítések (a korrupciójuk itt nem, csak hogy kellenek-e), az élsportba, nem valami fényes sikerrel beletolt TAO pénzek és az abból igen bőkezűen megfizetett, és túl sok mindenre nem jó focisták. (Plusz az a sok spori körülöttük.) De benne vannak a drágán megrendezett, de azért az országimázs szempontjából meg turisztikailag némi hasznot is hajtó világversenyek, meg az, hogy rendben, itthon is vannak azért, akik szeretik a focit, meg ami még az élsport többi társadalmi hasznait illeti.

A magam részéről ezt összességében ezzel együtt is negatívra értékelem, még úgy is, hogy megpróbálom kivonni belőle a saját személyes érdektelenségemet az élsport iránt. Meg, ha már sport, akkor sokkal inkább tömegsport, szerintem. Bizonyos támogatást az élsport is megérdemel, az előbb hivatkozott társadalmi hasznai miatt – de nem ennyit, és jó volna, ha valamennyire arányban állna a finanszírozása a rá mutatkozó piaci igényekkel.

(–1)

  ○ Vidékfejlesztés, haderőfejlesztés

Erről a véleményem eléggé szubjektív, és mondjátok is meg, ha ti máshol máshogy látjátok. Én mindenesetre a Dél-Alföldön, Lázárföldjén, azután, hogy évtizedekig alig mozdult valami, újabban szemmel látható fejlődést tapasztalok: új utak, felújított középületek, csatornák, stb… (Lombkoronasétány is van egy, Makón, de az komoly. Mondjuk, pénzt az se hoz. Meg a fürdő se, ami szintén gigantikus már egy vidéki városnak.)

Meg, hogy uniós pénzből vannak, aminek a felét ellopják, az ellenzéki települések kimaradnak, az akkugyárak meg elszennyeznek, és ami vidékre jött, az a várostól lett elvéve… Nem egyértelmű tehát ez se.

Másik a haderőfejlesztés, amit a magam részéről szükséges rossznak tekintek: bármennyire is az az első gondolatom, hogy egy ideális világban milyen csúnya dolog, sőt, mekkora pénzkidobás a tank meg a katona – ennek ellenére tudom, mennyire nem ideális ez a világ, és kénytelen vagyok aláírni, hogy szükség van rájuk. Nem kevésbé a NATO kötelezettségeink miatt. Szóval a Leopardok meg a Lynxek is inkább egy kis plusz a részemről. (Meg a Rheinmetal részéről is, persze.)

(+1)

  ○ Ügyintézés

Inkább az idők, mint a kormány szava, de az ügyintézés, legalábbis azok számára, akik értenek a számítógéphez meg a mobilhoz, jelentősen modernizálódott az utóbbi időben, nem mindenütt a legpraktikusabban, de összességében pozitív tapasztalataim vannak ezen a téren.

(+1)

  ○ Fellépés a káros szenvedélyek ellen

A nyerőgépek betiltása, amivel egyetértettem, mert az emberek nem urai önmaguknak, főleg, ha még be is isznak. Illetve számomra hasonlóan pozitívum a dohányzás elleni fellépés is a vendéglátóhelyeken, buszmegállókban, vonatokon. (Nem mondom, a kocsmák hangulatából visszavesz, és ott lehet, hogy elfért volna.)

(+1)

  ○ A konzervatív eszmék besározása

Hangsúlyozni szoktam, hogy a gazemberség egy külön dimenzió, nem kötődik pártálláshoz, mindkét oldalon vannak jó és rossz emberek. Ami azonban most a jobboldalon történik, egyfelől az itt is bemutatott disznóságok, másfelől pedig a nemzeti eszmék erőteljes hangsúlyozása, az összekapcsolja e kettőt, az emberek szemében legalábbis – ami elég baj a jobboldal tisztességes felének.

Ne feledjük továbbá, hogy Orbánék, nem csak maga Orbán, hanem a fideszes vezérkar számos tagja is honnan indult: a KISZ-ből és az MSZMP-ből. Utána lettek liberálisok. Utána nemzetiek. Ennél semmi sem mutatja ékesebben, hogy alapvetően a hatalom érdekli őket, a karrier – és hogy milyen eszme mentén tudták ezt elérni, az minimum másodlagos. Hogy épp a nemzeti oldalon kötöttek ki, az ennek fényében minden bizonnyal nem a magyarságtudatuknak, eredendő konzervativizmusuknak köszönhető, hanem annak, hogy erre tudták felépíteni a saját karrierjüket.

És hogyha mostanra, úgy tűnik, maguk is elhiszik azt, hogy ők a konzervativizmus zászlóvivői, az alapvetően abból ered, hogy miután úgy alakult, hogy a jobboldalon csináltak karriert, az ellenfeleik, ennél fogva, a baloldaliak lettek. Onnantól nyilván ellenük kellett küzdeniük, sérelmeket szenvedtek el tőlük, és ezek a személyes sérelmek és ellenszenv kisugároznak az eszméikre is. Magyarul, ha egy liberális ember pofon vág, akkor a liberalizmust is utálni fogom.

Plusz mindkét oldalon vannak extremitások, a nemváltó óvodások balról, kb. mint a Hitlerjugend jobbról, ezt mindkét oldal mérsékeltjei, józanul gondolkodói tudják, a saját oldalukon is látják, hogy ezek elszállt gondolatok, és nem értenek egyet velük. Az ellenoldal propagandistái viszont igyekeznek a másik oldal egészét a szélsőségekkel azonosítani. Ahogy Orbán és propagandistái is felhasználnak mindent a nemváltástól a háborúpártiságig. Valójában azonban még csak konzervatívnak sem kell lenni ahhoz, hogy lássuk ezek képtelenségét. Csak józannak.

S ha már konzervativizmus, itt érdemes szót ejteni az államnak az egyházakkal történő összefonódásáról. Ezt nem biztos, hogy mindenki rossz szemmel nézi, az én szekuláris mentalitásomat mindenesetre a középkorra emlékezteti, amikor az egyházak arra bíztatták a népet, hogy adják meg a császárnak, ami az övé. És nyilván, cserében ők sem jártak rosszul. Nemrégiben mi is tanúi lehettünk Balogh befolyásának egyenesen az államfőnél, a református egyház ingatlan juttatásainak, aztán ott van még a katolikusok stadionja, csak amik így hirtelen eszembe jutnak. No meg maga a pápa, személyesen.

(–2)

(Az Egyebek összesen: –1 + 1 + 1 + 1 – 2 = 0)

(Mindösszesen pedig:… Adjátok össze.) ;)

* * *

Végezetül, Orbánnál természetesen sokkal rosszabbak is vannak a világban – és még azt is el tudom képzelni, hogy bizonyos jó szándék is van benne, (bennük), mondjuk, ami a családtámogatásokat illeti. A hataloméhsége és a végtelen győzni akarása a legnagyobb gond vele, és hogy ez túl sok mindent szentesít a számára. A slepp meg, hát… ilyenek az emberek: mindig, mindenre lehetett embert találni, ennél jóval csúnyább dolgokra is.

Továbbá, ez továbbra is egy élhető ország, még azt is megkockáztatom, hogy élhetőbb, mint néhány nyugat-európai. Az viszont kell hozzá, hogy az ember befogja a fülét, és becsukja a szemét. Szólni is szabad – feltéve, hogy az embernek nem kell az államtól semmi. (Illetve, ha úgy ítélik, veszélyezteted a hatalmukat, a karakteredet azért legyilkolják.) A demokráciát meggyengítették, a sajtó féloldalas, de szintén szabadnak mondható, (kivéve az állami médiát), a vezetők korruptak, de nem szörnyetegek, a rendszer romlott, de elviselhető. A pontok majd megmutatják, mennyire.

Szerencsénk, hogy ez egy olyan ország, ahol a romlott rendszerek is viszonylag kulturáltak szoktak lenni. (Lásd Hitlertől Kambodzsáig a számtalan ellenpéldát.) Itt nálunk a kommunizmus is viszonylag bársonyos volt, és fasizmusból is volt rosszabb, (a nyilasokat leszámítva). Szerencsénk, hogy ilyen kultúrnép vagyunk. Jó volna, ha azok is maradnánk – de az is, ha képesek volnánk kulturáltan elküldeni az úri bitangokat melegebb, vagy akár hidegebb vidékekre. Utána pedig, ha végre akadna valaki, aki tisztességes, de a kulturáltsága nem akadályozza a gyakorlatiasságát, és egy olyan néppel összefogva, aki átlát a szitán, végre helyre tennénk azt, ami elromlott.

Megjegyzések

Néhány tanulsága a fentieknek:

● A dolgok nem fehérek és feketék

Ezt annyiszor leírták már, hogy az ember szégyelli megismételni. De az alapján, ahogyan az emberek ítélkeznek, viselkednek, véleményt nyilvánítanak, szükség van rá.

Az is fontos azonban, hogy sötétszürkék és világosszürkék azért lehetnek a dolgok, és gyakran azok is – nem arról van tehát szó, hogy az igazság pont középen van. Épp ahhoz kell gondolkozni, hogy megtaláljuk, hogy a skálán hol vagyunk – ahogy itt fent is tettük.

● Az emberek leegyszerűsítő gondolkozása

Emiatt kellett elmondani az előbbit. Mert az emberek két dologra vágynak: egyszerűségre, hogy ne kelljen gondolkozni – meg arra, hogy megerősítsék őket abban, amit eleve gondolnak, hogy ne kelljen szembesülni a tévedésükkel, ne kelljen újragondolniuk az egészet. Ez azonban láthatjátok, hogy mit tesz az országgal és a világgal.

Az igaz, hogy az átlagembernek, de gyakorlatilag senkinek sincs se ideje se képessége mindent egyedül megítélni. Amit lehet tenni, hogy törekszünk rá, hogy legyen egy reális világképünk, ami, nagy vonalakban, sok mindenben eligazít, sok mindent segít reálisan látni, sok hazugságon keresztüllátni – és egyebek mellett segít megítélni, hogy kik azok, akiknek a véleményére érdemes adni, akik nem akarnak átvágni, akik elég értelmesek, ahhoz, hogy megbízhassunk az ítéletükben.

A könyv is ezek szellemében készül: igyekszik számba venni, rávilágítani a dolgok egyik és másik oldalára is, megmutatni, hogy a dolgok nem fehérek és feketék – illetve nem egyszerűsíti túl a dolgokat, bemutat minden tényezőt, amire azok reális szemléletéhez szükség van. Túl sok minden van, ami egyszerűen kiszolgálja az emberek egyszerűség utáni vágyát, a vallások, az ideológiák, a populista politikusok – miközben a tudományos, szakmai anyagok meg túl részletesek, így, aki nem akar mindenben szakértő lenni, de szeretne egy reális világképet, annak nincs hová nyúlnia. Ebből a szempontból is a szélsőségek között állok. Viszont, aki szembe megy a kényelmes igényekkel, aki sem könnyen fogyasztható magyarázatokat, sem olcsó megerősítést nem kínál, aki nem kiszolgálni, hanem megváltoztatni, megjavítani akarja az embereket, annak nincs könnyű dolga.

● A jó és rossz szubjektivitása

Magyarul, hogy mennyire „attól függ” az, hogy valaki szerint jó vagy rossz ez a rendszer. (Meg minden más.) Hogy egyesek utálják, mások imádják ugyanazt a dolgot. Hogy lehet ez?

Először is az érdekek szerepe. Nyilván nagyon sokat számít az, hogy jól jár valamivel, vagy rosszul. A NER és családtagjaik nyilván kevésbé borzonganak attól, aminek a jólétüket köszönhetik. De azok is, akiket megszabadítottak a devizahiteleiktől, akiknek nem kell nyelvvizsga a diplomához, de még azok is, akiknek olcsó az áram, az inflációról meg elhiszik, hogy háborús.

Másodszor az elvek is, mondom, ahogy a „nemzeti” kártyát kijátssza Orbán, a nemzeti érzelműek pedig találva érzik magukat. Illetve ahogy a másik oldalon meg utálnak mindent, amit ez a kormány tesz, szintén elvi alapon. Szembe menni ezzel, abban van az erő: elismerni a másik oldal érdemeit is, meglátni a saját oldalunk hibáit is. Ez nem azt jelenti, hogy pártoljunk át. Csak azt, hogy nem mínusz tízet adunk nekik mindenre. Az összeg így is lehet negatív.

No de, még aki racionálisan próbál hozzáállni, ésszel próbál ítélkezni, neki is fel van adva a lecke. Merthogy mit nevezzünk egyáltalán jónak, a kinek jót nevezzük jónak? Olyan nincs, ami mindenkinek jó. Vagy legyen a lehető legtöbb embernek jó? De melyik a jobb: ha sok embernek kicsit jó, vagy ha kevesebbnek nagyon? Aztán, mindenkinek a boldogsága ugyanannyit számít, vagy van, akié többet? A gyerekeké többet, a gonosztevőké kevesebbet? Mennyivel? Mi van, ha egy tett az egyik szempontból jó, a másikból rossz? Például, ha pénzt adok valakinek, az jó, mert boldogabb lesz tőle – de rossz, mert kevésbé lesz ösztönözve, hogy saját magát ellássa. Egyszóval, az etika összes évezredes kérdése, amit nem könnyű kibogozni. (A könyvben azért megpróbálom.)

Valamint, ésszel, az előbbi kettőre nézve is csökkenthető a diszkrepancia a jóról és rosszról alkotott vélemények között, ha felismerjük, hogyan befolyásolnak bennünket az érdekeink meg az elveink meg más emberek. És a könyv nemcsak a realitáshoz segít közelebb kerülnünk – hanem egymáshoz is, mert nemcsak reálisabban, hanem ezáltal egymáshoz is hasonlóbban láthatjuk a világot, az értékeket.

● Az ellenfél sikerei

S ha már felismertük az ellenfél érdemeit, például Orbánék gyakorlatiasságát, azokat nem eltagadni kell, hanem tanulni belőlük, átvenni azokat: nem azért, mert szeretjük őket – hanem azért, hogy magunk ügyesebbekké váljunk, utánuk tudjuk csinálni, amiben jobbak. (Lehetőleg a disznóságaik nélkül.) És hasonlóan, a saját hibáinkból is csak akkor tudunk tanulni, ha elismerjük őket, magunknak: ez a hibák jó oldala, esélyt adnak rá, hogy jobbá váljunk általuk. (Akármekkora közhely, alkalmazni nem mindenki szokta.)

Konkrétabban, a Fidesz sikerei, különösen a hatalmon maradásuk sem egy ördöngősség. Az igaz, hogy amit a nép manipulálásával tesznek, azt jobb volna nem utánuk csinálni – a gyakorlatiasságukat viszont, a nép igényeinek, lelkületének megértését, a szorgalmukat, a diplomatikus kimagyarázási képességüket jó volna, ha át tudná venni az ellenzék – legfőképp pedig az egységüket. Már ennyi lehet, hogy elég lenne ahhoz, hogy megverjék ezt a morálisan leszerepelt társaságot.

● Az Orbán-rendszer működése

Erről korábban írtam egy elég alaposat. Aki még nem látta, ajánlom.

● Mit várok ettől a kérdőívtől?

Túl sokat nem. Mondtam, ugye, hogy az emberek melyik két dologra vágynak. Nos, azok közül, ettől a kérdőívtől kettőt nem kapnak meg – úgyhogy félő, hogy ki se töltik. Kár, mert ezáltal közelebb kerülhetnének a valósághoz, és távolabb attól, hogy az imposztorok kihasználják a tévképzeteiket.

Meg, hogy a szokásos módon szavaznak majd, csupa mínusz meg plusz tízeket adnak, nem gondolják át, gyomorból pontoznak, nem lehet változtatni rajtuk. (Illetve, hogy nem értik meg, hogy a szempontok fontosságát is vegyék figyelembe. Lehetett volna erre egy külön pontszámot kérni, de ember nincs, aki 22 adatot bepötyög. Egy ilyen felmérésben az is fontos szempont, hogy az emberek hajlandóak legyenek venni a fáradságot, hogy kitöltsék.)

A harmadik meg, hogy egyesek megpróbálják széttrollkodni. (Főleg, ha felkapnák.)

Úgy szeretem, amikor tévedek… ;)

Bármi lesz is az eredmény azonban, aki kitöltötte, úgy, hogy legalább félig komolyan vette, az már nyert vele. Azzal is tisztában vagyok továbbá, hogy tudományos eredmények nem várhatóak tőle, egyebek mellett azért sem, mert egyértelmű, hogy a mintavétel nem reprezentatív. De nem is ez volna a fő hozadéka neki – hanem, hogy mutasson egy példát arra, hogy hogyan lehet higgadtan, módszeresen ítélkezni, fejlessze az emberek ítélőképességét, hátha megfontoltabb döntéseket hoznának politikailag, hátha jobban kijönnének egymással emberileg.

* * *

Az elemzésemet kommentelni is lehet a fórumon.

Ma nem is lesz más. Viszont, Drágáim: ha nem is értettetek egyet velem mindenben, de értelmesnek találjátok a kezdeményezést, akkor segítsetek már terjeszteni. Döntsétek el, hogy nagyot mondok-e azzal, hogy ésszel ítélkezzünk az ország vezetéséről, és ne csak a sarat dobáljuk, az országos jelentőségű ügy volna. Jó lenne, ha minél több emberhez eljutna legalább a lehetősége.

A kérdőív közvetlen linkje:

https://egyvilag.hu/egyebek/orbanfelmeres/kerdoiv.php

Vagy:

A kérdőív megosztása Facebook-on

Mert egyébként csak azoknak a hangja hallatszik, akiknek van pénze megfizetni a megafont. (Leginkább azzal a céllal, hogy még több pénzük legyen.)

A legjobb volna a sajtóba bekerülni ezzel a szavazással. Én elküldtem nekik, de rám egyedül nem hallgatnak. Ha volna köztetek olyan, aki segítene emelni a dolog jelentőségét a szemükben, azoknak tudok adni email címeket, és előre megírt üzenetet is, amit elég továbbítanotok. Írjatok nekem, és küldöm. Köszi!

Ja, dehogynem lesz más:

EV: Egység

(Mely teljesen stílszerű is, itt a nagy magyar megosztottság alatt.) Közelebbről „A megismerés egysége és az ember életének egysége”:

● Egység

  ○ Mely az Egyvilág egyik központi fogalma. A következő két téma is az Egység különféle vetületeivel foglalkozik majd.

● A megismerés szétesése

  ○ Azaz a dolgok egyoldalú megközelítése, a módszerek, nézőpontok egyoldalúsága, illetve a lemondás a nagy kép megismeréséről.

  ○ A megismerés szétesésének természeti és társadalmi okai. Hogy az korunkra különösen jellemző.

● Teljesebb megismerés, befogadás

  ○ Az értelem elemei, (intelligencia, tudás, beleérzés), és ha ezek közül többen is jól tudunk teljesíteni

  ○ A dolgok több oldalról, több módszerrel való megközelítése; A dolgok megértése és átérzése

  ○ A teljes kép megismerése; az ennél szűkebb, de még mindig elég tág területek átlátása. Körültekintés, óvatosság és a különféle választékok áttekintése

  ○ Az egység érzékelése, a zene analógiája

  ○ Hogy nem arról van szó, hogy feladjuk a specializációt, a részletek vizsgálatát. Csak a hangsúly bizonyos fokú eltolásáról a teljesebb megismerés irányába.

● Külső és belső szemlélet

  ○ Az ember élete, problémák, élethelyzetek: hogy a sajátjainkat jellemzően belülről, máséit kívülről látjuk.

  ○ Az érintettség, mely akadálya lehet az objektív ítéletalkotásnak.

● Interdiszciplinaritás

  ○ Szélesebb látókör a tudományban, annak közelében

● A megismerés egységének hasznai, pl:

  ○ Reális világkép; nehezebb megvezethetőség

  ○ A bonyolult problémák jobb megértése, kezelése

  ○ Az elme és a hozzá kapcsolódó jelenségek jobb megértése; egymás és önmagunk megértése; személyünk kiteljesítése

  ○ A rendszer, amelyben élünk, jobb felmérése, saját magunk elhelyezése a világban

  ○ A megismerés egysége egyéni és társadalmi szinten is hasznos.

● Az ember életének egysége

  ○ A létezés teljessége; hogy a létezést sok különböző szinten lehet megélni

● Az ember életének teljessége: ami általában hozzá tartozik az ember életéhez, és amit ő maga szeretne megtenni

● Személyünk teljessége

  ○ A bennünk rejlő lehetőségek, tehetségek kibontakoztatása; kiegyensúlyozott fejlődés

  ○ Az önmagunkba történő beruházás; és hogy ami belül van, azt nem tudják elvenni tőlünk

  ○ Világképünk teljessége

  ○ Igyekezzünk minél több mindenben megtalálni az örömöt.

  ○ Hogy személyünk kiteljesítésével lehetünk, ha kicsik is – de mégis egészek.

● Tetteink teljessége

  ○ Hosszú távú célok: párhuzamosan haladni velük

  ○ De az utat is élvezni közben

● Miként lehet elősegíteni a megismerés és az ember életének egységét? Például:

  ○ Nyitottság

  ○ Szemléletváltás, különös tekintettel az anyagiasságra és a sikerre vonatkozó elképzeléseinkre

  ○ Oktatás: kellő hangsúly az általános műveltségen. A választékok bemutatása

Az egység egyébként az Egyvilág egyik alapelve is, azért, mert több fontos területre nézve is jelentőséggel bír, lásd az alapelvek közt. Valamint a következő két téma is azzal foglalkozik, hogy milyen hasznos volna bizonyos területeken: például az emberiség (kellő) egysége.

Desireless – Voyage, voyage

Johnny Cash – Satisfied Mind

Beethoven – Ötödik Szimfónia (Ahogy még nem láttátok, zseniális.) És akkor már:

Walter Murphy – A Fifth of Beethoven